Hogy mennyire és mióta oly keservesen szegény a magyar futball, arra – akarva-akaratlan – az M4 gólösszefoglalójának műsorvezetője hívta fel a figyelmet. Hosszú idő múltán történt valami az NB I-ben, ami minden szokásos süketelés nélkül unikum. Egy felcsúti játékos, bizonyos Hegedűs János – akiről átigazolása előtt a Nemzeti Sport azt írta, hogy potom „123 millió forintért kerülhet” Szombathelyről a hazai utánpótlásképzés jól eleresztett, de eredményekben kevésbé gazdag Fejér megyei centrumába – a kezdőkörből, ám még a saját térfeléről küldte a szabadrúgást az FTC hálójába (1-0). Ez önmagában is ragyogó megoldás lenne – hatvan méterről még az üres kapuba sem egyszerű betalálni, pláne nem ilyen erővel –, ám a megmozdulás különlegességét csak fokozta, hogy a huszonkét éves védő egyáltalán nem készült e párját ritkító cselekedetre, hiszen a szabálytalanság lefújása után kényelmesen odabaktatott a gömbhöz... Majd hirtelen belé villant: rárúgja. Azaz spontán ötletet váltott valóra a lehető legtökéletesebb módon, pillanatok alatt.
Bravó!
S hogy e bravúros – bár a Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd hármas jelenlétét nem feltétlenül igazoló – alakítástól miként került elő a magyar futball szűnni nem akaró póriassága? Mert a konferanszié kutatni kezdett az emlékei között, és azt találta mondani, hogy például Mracskó Mihály rúgott hasonlóképpen a korábbi magyar védők közül. Ezt úgy említette, mintha Rumbold, Fogl II, Mándi, Korányi, Balogh II, Buzánszky, Kárpáti, Káposzta, Novák vagy Török Péter alakját idézte volna fel, hogy Mracskó eredeti szerepkörénél, a jobb-bekk pozíciójánál maradjunk. A békéscsabai, majd győri hátvéddel az égvilágon semmi bajom – értsd: személyes konfliktusunk soha nem volt –, mégis muszáj megjegyeznem, hogy ő nem éppen a legkitűnőbb ideál (ellentétben a felsoroltakkal). Noha törzsgárdistája volt az 1994-ben bajnoki bronzérmet nyerő viharsarki csapatnak, az az együttes az UEFA Kupa első fordulójában 6-1-re kapott ki az európai porondon abban az évadban először és utoljára látott, felejthetetlen nevű Tyeksztyilscsik Kamisintől. Moszkvában. Azért ott, mert az európai szövetség nem engedélyezte, hogy a kamisini pályán az UEFA égisze alatt zajló mérkőzést rendezzenek. A meccset így – legföljebb 300 néző előtt – a manapság megint csak baráti orosz főváros Dinamo-stadionjában tartották, ahol a sajtópáholy egy kiszuperált katonai sátor volt. Az érdeklődés hiánya nem zavarta a vendéglátót: kategóriakülönbség mutatkozott a négy évvel korábban még a szovjet harmadosztályban játszó Kamisin javára.
Kilencvennégyben a válogatott jó néhány hasonló sikerélményt élt át, mint Moszkvában a Békéscsaba. A mérleg ekképpen festett: 12 mérkőzés, 4 döntetlen, 8 vereség. Mracskó csak a találkozók harmadán szerepelt, ennélfogva kimaradt a hollandiai 1-7-ből, az áldozatok között volt viszont a mexikói 1-5 alkalmával.
Aztán őt is elérte az 1-7. A jugoszlávok elleni vb-pótselejtezőn az Üllői úton, 1997-ben. Tíz perc alatt 3-0 volt „oda”... Majd Belgrádban, az úgynevezett visszavágón 5-0-ás vereség következett. Mracskó mindkétszer pályára lépett, miközben a jugoszláv válogatott, s mindenekelőtt az összesen hét gólt szerző Predrag Mijatovics önfeledten játszott.
A példaképpé emelt M. M. mellett a leginkább az szól, hogy huszonöt válogatottsága során győztes csapatban futballozott Luxemburg és Finnország ellen – mostanában csak ácsingózunk az ilyesmiért –, s kétszer is sikert ünnepelhetett Málta legjobbjaival szemben. (A szigetországiak elleni diadal már 2006, a Királlyal, Fehér Csabával, Juhász Rolanddal, Vanczákkal, Leandróval, Gerával, Dárdaival, Husztival, Halmosi Péterrel, Szabiccsal, Torghellével, valamint Bozsik Péter kapitánnyal „kivívott” vallettai 1-2 óta nem kétszerkettő). Ezzel együtt az ikonná nyilvánítás hasonlóan furcsa, mint az a megállapítás, amely szerint Bódi szögletgóljánál „felrobbant a stadion”. A 20 340 férőhelyes debreceni sporttelepen 2719-en voltak; képzelhetik azt a detonációt...
Jelzem, még Hegedűst sem mindenütt fogadták el prímásnak. Egy hírportál a következőre hívta fel olvasóit: „Nevessünk együtt, milyen gólt kapott a Fradi, ki tudja miért, de válogatott kapusa.”
Ebből is kitetszik, ez itt a mosoly országa.
