Előfizetés

A pálya széléről a centrumba

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2018.10.25. 14:00

Fotó: Népszava
Mándy Iván novelláin és levelezésén nem fog az idő, szereplői körében otthonosan érezzük magunkat. Az író kicselezte a múlékonyságot.
Meglepő, mennyire nem fogott rajtuk az idő: telnek-múlnak az évtizedek, Mándy novellái azonban ugyanazt a hasonlíthatatlan élményt nyújtják, mint hajdanán. Világuk színei nem fakulnak, jellegzetes figurái nem váltak anakronisztikussá, körükben ma is otthonosan érezzük magunkat, a varázs nem csökken. Az író tudta, hogyan kell kicselezni a múlékonyságot. E kortalanság részben talán abból fakad, hogy a novellák miliője többnyire roppant távol esik a történelmi, a tágabb közösségi mozgásoktól, konfliktusoktól, az író rendre oda vezet bennünket, ahol mintha megállna az idő. E művek cselekményének, feszültségeiknek és tragédiáiknak alig van társadalmi dimenziója, az ábrázolt események – tág időhatárokon belül – bármikor megtörténhettek. (Jelzésszerűen olykor mégis beszüremkedik a nagyvilág: az Egyszerű tag szadista főbérlőjéről megtudjuk, hogy korábban nyilas volt. Egyszerű tag.) – Szereplőinek főként csak privát élete van, ebben a szférában mozognak, kapcsolataik itt szövődnek. Meghatározatlanságuk egyszersmind az elavulás biztos ellenszere. Ráadásul az időtlen periféria esendő hősei többnyire alaptípusokat képviselnek, elemi emberi vágyakkal, szorongásokkal. A félkegyelmű cigánylány tartozni szeretne valakihez. Az esetlen kamasz hódítással próbálkozna. A férfi anyja halálát igyekszik feldolgozni. Örök élethelyzetek. Mándy írásaiban a tárgyi környezet, a pesti táj részletes, roppant plasztikus ábrázolása gyakran minden átmenet nélkül víziókba vált át. Mozognak az idősíkok, cselekményszálak. Olykor nehéz eldönteni: egyáltalán ki beszél itt? Mintha folyvást az ébrenlét és az álom, a valóság és a szürrealitás határmezsgyéjén járnánk. Itt van otthon igazán a Mándy-novella narrátora. Stílusa annyira egyéni, hogy általa a mű könnyedén túlélte a változásokat. Az időtlenség tehát mintegy adottsága a Mándy-műnek. Az írói tehetségnek, művészi alkatának lényegi következménye. De nem kevésbé fontos itt a minden írásban ott rejlő mély humánum, a természetes emberi melegség sem. Végső soron a létezés szeretete az, ami nem enged a feledésnek. – Idős korában elcsúszott, sérülést szenvedett, mert meg akart érinteni egy fát… „Szeretve tisztelt Főcsatár!”. Mándy Iván válogatott levelezése Hiánypótló kötet, ekként igazi irodalmi esemény. S vérbeli csemege Mándy olvasótáborának. Miként a szerkesztő, Darvasi Ferenc jelzi, még lappanghatnak hozzá, illetve általa írott levelek, és a kutatómunkája nyomán azt is tudjuk, hol vannak – zárolt hagyatékok miatt – evidens hiányok. Egy későbbi, teljesebb kiadás tehát nyilván árnyalja az összképet, néhány következtetés azonban már most is kézenfekvőnek tűnhet.
Feleségével, Dr. Simon Judittal
Mándy – nem egy Kazinczy Ferenc, akinek levelezése sok-sok gigantikus méretű kötetben jelent meg. Nem, mert – az utószó is utal rá – nem igazán szeretett levelet írni, ha kommunikálni akart, akkor inkább telefonálgatott vagy a kávéházi, majd presszóbeli asztalnál beszélgetett. Tehette, mivel társaságának legnagyobb része állandóan a közelben volt. Mándy – miként ez a leveleiben számtalanszor előkerül – nem volt világutazó típus, nyűgnek érezte, ha megszokott környezetét, Budapestet – pontosabban: Pestet! – el kellett hagynia, így ritkán kényszerült levélírásra. Egész életszakaszokból egyetlen levél sem maradt fenn, egyelőre legalábbis ezek a periódusok tökéletes „fehér foltoknak” tűnnek. Mindenekelőtt az író fokozatosan növekvő hazai és nemzetközi elismertsége kezdi jelentősen gyarapítani a levelezést. Egyre több külföldi kiadó, professzionális és önjelölt műfordító jelentkezik, folyamatosan tágul a kör, legtöbbjük a szakmai kérdéseken túl személyesen is megismerné a Mestert. Jönnek tehát a német, angol, francia stb. levelek, s Mándy lelkiismeretesen válaszol rájuk – konzultál, invitál. A levélváltások híven dokumentálják, miként telítődik egy kezdetben pusztán szakmai kapcsolat személyes tartalmakkal. És magától értetődően ki kell itt emelnünk a feleségéhez írt leveleket, bennük ugyanis – kedvesen önirónikus fordulatokkal – az író alkatának, szokásainak számos jellegzetessége felbukkan. Mindkét kötetet Darvasi Ferenc válogatta, ő írt utószót hozzájuk, a levelezés részletes filológiai apparátusával pedig nélkülözhetetlen segítséget nyújtott az olvasó eligazodásához.  Infó: Mándy Iván: Ciklon Mándy Iván: „Szeretve tisztelt főcsatár”, (válogatott levelezés) Magvető Kiadó, 2018.

Szeretve tisztelt Főcsatár! Ezúton. (A Kossuth-díjnak, hogy mándys lett.) Ölel: Esterházy Péter Szeretettel: Gitti    Esterházy Péter és felesége, Reén Gitta üdvözlőlapja Mándy Iván Kossuth-díja alkalmából (1988). 

Hamisan szól a kaposvári Énekes madár

Vas András
Publikálás dátuma
2018.10.25. 13:00

Fotó: Radó Ferenc
Tamási Áron igaz népi színműve hol túlmozgatta, hol meg sem érintett a rendezői fantáziát a Csiky Gergely Színházban.
Első blikkre nem túl bonyolult téma a jó és a rossz, a fiatal és az öreg, a kicsinyesség-irigység és a tisztaság, az általános emberi értékek és a gyarlóság küzdelme, színre vinni viszont éppen ezért nem egyszerű. Legalábbis oly módon, hogy a néző feltétlenül érezze, az általánosságokon, a magától értődő történéseken kívül kapott valami pluszt is. Irányvonalat, támpontot, erkölcsi vagy szellemi megerősítést, bármit a szájbarágó mantrázás mellett. Erre tett kísérletet Béres László is, aki Tamási Áron klasszikusát, az Énekes madarat vitte színre a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Illetve a színházépület felújítása miatt az Agórában, melynek színpada igencsak behatárolt lehetőségeket biztosít a színjátszók számára – persze a gondolatiságot ez elvileg nem befolyásolhatja. Utóbbi értelemszerűen a rendező felelőssége, ahogyan az is, ha ötleteiből, elgondolásaiból nem sok mindent sikerül közvetíteni a nézőtérre. Ahonnét nézve kevés bosszantóbb létezik, mint az érzés a lovak közé dobott gyeplőkről vagy a túlgondolt semmitmondásról. Tamási műve ugyanis nem bonyolult történet: a hagyományos konfliktusos dráma ötvözete mesevilággal, mindez egy időtlen, zárt világba helyezve, ahol a konfliktusokat a kis közösség belső viszonyai generálják. Azt is lehet tudni, hogy valahol Erdélyben járunk, faluhelyen, ahol vénlánynak lenni szégyen, s ez az állapot szép lassan felzabálja a Gondos nővérek lelkét, a csámcsogáshoz pedig remekül asszisztál a két, beszédes nevű örökvőlegény, Máté és Lukács. Ők négyen az öregek, akiknek végső célja elemészteni az ifjú, s így még életigenlő szerelmespárt, Magdót és Mókát. Nem is ezért szokás Tamási darabját műsorra tűzni, sokkal inkább, mert az író teljesen más szintre helyezte a népi színművek műfaját, levakarva róluk a ragacsos, műromantikus mázat, a hamis-édes szemléletet. 
Mindebből azonban kevés látszott a kaposvári előadás során, melynek talán legnagyobb problémája, hogy nem találja az arányokat. Az érzelmek – legyenek azok bármilyenek – rendre harsánysággal és üvöltéssel párosulnak, a bölcs góbé humor olcsó gegekké silányul, a színészi játék folyamatosan túlzó, már-már ripacskodó, a beszéd – hol régieskedő, hol mai – katyvasz. Mintha azt akarná sugallni valaki: Erdélyországban kevés kivételtől tekintve mindenki idióta… Ilyen alapokkal nehéz jól produkálni a színpadon, szegény játszók minden mozdulatán látszik, nem ilyen lovat akartak. Akad persze, akit teljesen maga alá temet a rendezői éca, mások a szűk korlátok között is próbálkoznak. Utóbbiak közé tartozik Lukács és Máté, azaz Fándly Csaba és Mohácsi Norbert, akik erőteljes lábtempókkal próbálnának szabadulni a mocsárból. A kiutat a koreográfia jelenti: Orza Calin varjas csoportja remekül kihasználja a teret és a fényeket, táncaik az előadás fogyasztható pillanatai. A többiek számára azonban marad az egyéni érvényesülés keserves világa, ám Mikecz Estilla (Margó), Német Mónika (Eszter) és Krausz Gergő (Móka) nem tudja átlépni a rendezői kordonokat, s Szvetnyik Katának (Regina) is csak időnként sikerül – de éppen utóbbi bizonyítja, lazább gyeplőkkel, közös gondolkodással akár tartalmas produkció is születhetett volna.

Infó:

Tamási Áron: Énekes madár rendező: Béres László Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Huncut összekacsintás

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2018.10.24. 21:50

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
„A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga. Vagy van, vagy nincs” – olvasható a Petőfi Irodalmi Múzeum borús-kék falán, A MI tájaink című tárlat kezdetén. A száz éve született írónak, Mándy Ivánnak emléket állító kiállítás e mondat igazságát bizonyítja: az író szövegeiből származó idézetekkel és a Mácsai István festményeivel megidézett irodalmi és hétköznapi világ a líraiság mentén kirajzolódó egyéni stílust tárja elénk. A szövegrészletek jól mutatják, Budapest nem csak Mándy életének helyszíne, hanem igazi otthona is volt. Az író a fővárosi utcákat, tereket, kávézókat és kapualjakat úgy ismerte, akár legjobb barátait – s műveiben ennek megfelelően jelenítette meg őket. Ahogy életre kelnek Mácsai festményein a lépcsőfordulók, az ablakpárkányok, vagy akár a kilincsek, úgy tárják elénk lelkük rezdüléseit, s apró elsuttogásra váró titkaikat Mándy írásaiban. A zord valóság helyenként egyfajta melankóliával, másutt feloldozó iróniával párosul az szövegekben, s ezt a huncut összekacsintást fedezhetjük fel Mácsai alkotásaiban is. A gangon trónoló oroszlán, vagy a lépcsőházban elvonuló infánsnő képe pedig épp olyan természetesnek tűnik, akár a sértődött vaskályhák vagy a hintaszék a havas utcán. Olyan pontokra lelhetünk általuk, amelyek aztán a mi Budapestünk, a mi tájaink is megszínesítik és új élettel töltik fel. A múzeumból kilépve így talán élesebb, vizslatóbb tekintettel nézünk körbe magunk körül. Mintha csak egy Mándy novellában, vagy egy Mácsai festményen lennénk. 

Infó:

A MI tájaink – Tisztelgés Mándy Iván előtt Petőfi Irodalmi Múzeum, Nyitva: január 6-ig