Huncut összekacsintás

„A hang, az a bizonyos egyéni stílus, mázli dolga. Vagy van, vagy nincs” – olvasható a Petőfi Irodalmi Múzeum borús-kék falán, A MI tájaink című tárlat kezdetén. A száz éve született írónak, Mándy Ivánnak emléket állító kiállítás e mondat igazságát bizonyítja: az író szövegeiből származó idézetekkel és a Mácsai István festményeivel megidézett irodalmi és hétköznapi világ a líraiság mentén kirajzolódó egyéni stílust tárja elénk. A szövegrészletek jól mutatják, Budapest nem csak Mándy életének helyszíne, hanem igazi otthona is volt. Az író a fővárosi utcákat, tereket, kávézókat és kapualjakat úgy ismerte, akár legjobb barátait – s műveiben ennek megfelelően jelenítette meg őket. Ahogy életre kelnek Mácsai festményein a lépcsőfordulók, az ablakpárkányok, vagy akár a kilincsek, úgy tárják elénk lelkük rezdüléseit, s apró elsuttogásra váró titkaikat Mándy írásaiban. A zord valóság helyenként egyfajta melankóliával, másutt feloldozó iróniával párosul az szövegekben, s ezt a huncut összekacsintást fedezhetjük fel Mácsai alkotásaiban is. A gangon trónoló oroszlán, vagy a lépcsőházban elvonuló infánsnő képe pedig épp olyan természetesnek tűnik, akár a sértődött vaskályhák vagy a hintaszék a havas utcán. Olyan pontokra lelhetünk általuk, amelyek aztán a mi Budapestünk, a mi tájaink is megszínesítik és új élettel töltik fel. A múzeumból kilépve így talán élesebb, vizslatóbb tekintettel nézünk körbe magunk körül. Mintha csak egy Mándy novellában, vagy egy Mácsai festményen lennénk.