Téglákon álló kanapé, asztal hifitoronnyal és tévével: ennyi fért Kovács József és párja, Ágnes két és fél négyzetméteres, deszkákból, raklapokból és farostlemezekből eszkábált bódéjába. A férfi áprilisban három hét alatt építette otthonukat a Határ út melletti kiserdőben, ahová a későbbiekben kis faházat álmodott veteményessel, virágágyással, kúttal. Egy új életet. Otthont.
Amikor arról kérdeztük, nem fél-e, hogy elzavarják, hiszen a terület a Pilisi Parkerdő Zrt.-é, a korábban Németországban programozóként dolgozó József állította, az állami cégnél tudnak róla, hogy ott élnek. Még fizet is a területért: tizenkétezer forintot mondott, amit havonta egy mérnök vett át tőle.
A hosszú hétvégén kiderült, kidobott pénzt volt az utolsó forintig, hiszen az erdészet dolgozói nyolc kunyhót romboltak le a kiserdőben. Minden előzetes bejelentés nélkül: a várost mindennapi betevőjükért járó otthontalanok arra érkeztek – bocsánat az oximoronért – haza, hogy ezúttal valóban fedél nélkül maradtak. Úgy kéttucatnyi hajléktalan, akik nemcsak a sátorlap-furnér-deszka tetőt veszítették el a fejük fölül, de többségük a holmiját – akadtak, akik még a gyógyszereiket – is. Melyek talán értéktelen vackok voltak – nem véletlen végezték valamelyik lomtalanításnál az utcán -, a kiserdőben élőknek viszont az utolsó kapcsolatot jelentették a való világhoz. Az övék volt, a vagyonuk, a tulajdonuk - utóbbi kifejezést akkor tudja igazán megbecsülni valaki, ha éppen semmije sincsen. Mint a kiserdőből az embertelen törvényt vakbuzgón alkalmazó-betartó állami cég által kiűzötteknek.
Pedig nekik volt, ha kevéske is, és éppen ezzel tudták megkülönböztetni magukat a klasszikus utcán élőktől, az életüket egy reklámszatyorba pakoló, kapualjakban, aluljárókban, pinceablakokban éjszakázóktól. Ahonnét ők valahogyan kikecmeregtek, volt erejük, igényük megtenni az első lépést, még ha az csak a kiserdő széléig volt is elegendő. De onnan, a bokrok közül legalább valamennyire látszott az utca túloldala. A kertek, a házak, a virágágyások.
A veteményes.