A legfontosabb, hogy legyen a nők előtt választási lehetőség – vélekedik Laetitia Colombani francia író, akivel magyarul nemrég megjelent A hajfonat című regénye kapcsán beszélgettünk. Bár a nőiességet sokféleképpen megfogalmazták már, szerinte a haj ennek tökéletes metaforája. A regényben kibontakozó három szál, Smitha, Giulia és Sarah története három különböző kultúrájú nő sorsát mutatja be, amelyek a hajfonat szálaihoz hasonlóan fonódnak eggyé.
A szerző elmondta, sokan kiemelik a haj könnyedségét és ellenállóképességét, és mivel a műben a női bátorsággal akart leginkább foglalkozni, ezért válaszotta ezt az egyszerre könnyed, de erős motívumot. „Amikor eszembe jutott az ötlet a hajjal kapcsolatban, eldöntöttem, hogy a történet Indiában fog kezdődni. Aztán rátaláltam Olaszországra, különösen Szicíliára, ahol régebben nagyon sok műhely volt, melyekben a hajjal foglalkoztak. Érdekesnek találtam, hogy erről írjak, mert egyrészről nyugati az ország, mégis nagyon tradicionális és patriarchális a társadalom. Az apa a legfontosabb személy a családban: a nők először az apát követik, majd a férjüket.
„Három különböző kontinensen élő nőről szerettem volna írni, ezért választottam Kanadát harmadik helyszínként, amely bizonyos mértékig az európai és az amerikai kultúra keveréke” – mesélt a regény írásakor hozott választásairól.
Colombani hangsúlyozta, egész életében tudna írni a nőket érintő problémákról, annyi van belőlük – a legfontosabbnak mégis a döntési szabadságot tartja. A Kanadában élő ügyvédnő, Sarah esete épp ennek hiányáról szól, választania kell a családja, és a karrierje között, ami nem fair, hiszen tudná egyszerre vállalni mindkettőt.
Az indiai Smitha helyzete nagyon különbözik a nyugati társadalmakétól, mivel a társadalmi kasztok alján helyezkedik el. „Nőként és érinthetetlen nőként kétféleképpen is diszkriminálva van. A fő problémája, hogy miként tudna ebből elmenekülni, és nem csupán önmaga, a lánya számára is egy jobb életet találni. Úgy érzem, az indiai nők számára az egyik legnagyobb nehézséget az életben maradás jelenti” – hangsúlyozta Colombani. Vannak ugyan megoldási kísérletek, a helyzet nagyon bonyolult – tette hozzá –, mivel a nőket nem tekintik egyenlőnek, csak rabszolgaként néznek rájuk. Bár az a legborzalmasabb, ami az indiai társadalomban történik, az olaszországi Giulia és Sarah esete sem könnyű. „Őket is láncok kötik, erre szerettem volna rávilágítani a könyvben: vannak látható láncok Indiában, és láthatatlanok Kanadában és Olaszországban, amelyek valamiképpen összekapcsolódhatnak.”
A szerző szerint a világon sehol nem egyenlőek a nők és a férfiak. „Ha a törvényt nézed, látszólagos egyenlőség van, de valójában nincs. Korábban filmrendezőként dolgoztam Franciaországban, a filmiparban negyven százalékos a különbség a női és férfi fizetések között. Nagy az eltérés a költségvetésekben is, míg a férfiak nagyon sok pénzt kaphatnak egy film készítésére, a nők jóval kevesebbet. Az üvegplafon láthatatlan, de nagyon erős” – világított rá az író. Úgy véli, nagyon sok időnek kell eltelnie a változáshoz, s ehhez elsődlegesen a politikai döntéshozóknak kell megoldást találniuk. A szegény országokban az oktatást tartja az egyetlen lehetőségnek a nők előtt. Ha beíratják a kislányokat iskolába, akkor nem házasodnak meg 10-12 évesen, megfelelő képzését kapnak, s rendes munkát találhatnak maguknak, később pedig élhetnek önálló életet – emelte ki.
„Az, hogy feminista vagyok, számomra azt jelenti, a nők hangja szeretnék lenni. Néhányan azt gondolják, a feminizmus az agresszióval egyenlő, de ez számomra nem háborút jelent. Legalábbis nem nők és férfiak között. Hülyeség azt gondolni, hogy a feminizmus erről szól. Sokkal inkább a társadalommal szemben folytatott harcról van szó. A tizennyolcadik század óta úgy alakították ki a társadalmakat a nők számára, hogy otthon legyenek, vigyázzanak a gyerekekre, és semmi több. A nőknek még Franciaországban sem volt szavazati joguk 1948-ig, nem lehetett saját bankszámlájuk, nem dolgozhattak. A társadalmak általában nem a nők érdekeit figyelembe véve szerveződnek” – hangsúlyozta. Szerinte lehetünk egyszerre feministák, és kezelhetjük higgadtan a felmerülő helyzeteket. „Szeretem azt gondolni, hogy a könyv egyaránt szól nőknek és férfiaknak, akik szeretik a nőket, s azt gondolják, egyenlőségnek kellene lennie a két nem között” – fűzte hozzá. Úgy látja, habár az irodalom csak egy csepp a tengerben, mégis van ereje, s jelentősége. „Azt hiszem, egy toll lehet épp olyan erős, mint egy fegyver.”
