Az Egyesült Államokban és világszerte is az egyik legnépszerűbb sorozat az NCIS, melyben immár tizenhatodik éve nyomoznak az amerikai haditengerészet különleges ügynökei. A műfaj él és virul, a különböző csatornákon fut még egy rakás hasonszőrű film. Nem volt ez nagyon másképp egyébként régebben sem, jómagam is kívülről ismerem az összes Columbo részt. Azért szerettem meg, mert egyrészt kedveltem Peter Falk játékát, másrészt mert már az epizód elején kiderült ki a gyilkos, így rendhagyó módon azon kellett izgulni, hogy a nyomozó hogyan göngyölíti fel az ügyet.
Hiába, a legtöbben rajongunk a detektívtörténetekért, talán ezért is követte az egész világ a Szaúd-Arábia isztambuli konzulátusán meggyilkolt Dzsamál Hasogdzsi ügyét tátott szájjal. Hiszen volt már ebben a történetben minden, éppen mint egy vérbeli NCIS részben. Alattomban érkező halálkommandó, körömletépés, okosórával kicsempészett hangfelvétel, beöltözött hasonmás, feldarabolt és eltüntetett hulla, a háttérből irányító hatalmasságok, csak a pénzüket leső politikusok. A „szivárogtatók”, mint a profi forgatókönyvírók adagolták a feszültséget, a „néző” pedig borzongással vegyes izgalommal várta a következő fordulatot.
És a máskor oly érzékeny nemzetközi média ezúttal teljes hangerővel bömböltette a showt. A korábban sokat bírált török sajtó egy csapásra hitelessé, az ellenőrizetlen információ „értesüléssé”, az egyoldalú tájékoztatás értékes forrássá, az ártatlanság vélelme cinizmussá változott. Az alapvető forráskritikát feláldozták a szenzációhajhászásért és a vértől tocsogó újabb részletekért. A gyilkosságról készült, soha be nem mutatott felvételeket már senki nem akarta látni, a szaúdiak zavaros védekezésére pedig végképp nem volt kíváncsi senki.
Közben a nyugati sajtó az erkölcs és elvek mögé rejtőzve politizál, a billentyűzet mellől könnyen osztva olyan igazságot, melyet felelős vezető soha nem tehetne. Mint a Colombóban, azt már tudjuk, hogy a szaúdiak követték el a gyilkosságot. Azért azt még meg lehetne várni, míg a nyomozó a homlokára csap.