Szaúdi Columbo

Az Egyesült Államokban és világszerte is az egyik legnépszerűbb sorozat az NCIS, melyben immár tizenhatodik éve nyomoznak az amerikai haditengerészet különleges ügynökei. A műfaj él és virul, a különböző csatornákon fut még egy rakás hasonszőrű film. Nem volt ez nagyon másképp egyébként régebben sem, jómagam is kívülről ismerem az összes Columbo részt. Azért szerettem meg, mert egyrészt kedveltem Peter Falk játékát, másrészt mert már az epizód elején kiderült ki a gyilkos, így rendhagyó módon azon kellett izgulni, hogy a nyomozó hogyan göngyölíti fel az ügyet.
Hiába, a legtöbben rajongunk a detektívtörténetekért, talán ezért is követte az egész világ a Szaúd-Arábia isztambuli konzulátusán meggyilkolt Dzsamál Hasogdzsi ügyét tátott szájjal. Hiszen volt már ebben a történetben minden, éppen mint egy vérbeli NCIS részben. Alattomban érkező halálkommandó, körömletépés, okosórával kicsempészett hangfelvétel, beöltözött hasonmás, feldarabolt és eltüntetett hulla, a háttérből irányító hatalmasságok, csak a pénzüket leső politikusok. A „szivárogtatók”, mint a profi forgatókönyvírók adagolták a feszültséget, a „néző” pedig borzongással vegyes izgalommal várta a következő fordulatot.
És a máskor oly érzékeny nemzetközi média ezúttal teljes hangerővel bömböltette a showt. A korábban sokat bírált török sajtó egy csapásra hitelessé, az ellenőrizetlen információ „értesüléssé”, az egyoldalú tájékoztatás értékes forrássá, az ártatlanság vélelme cinizmussá változott. Az alapvető forráskritikát feláldozták a szenzációhajhászásért és a vértől tocsogó újabb részletekért. A gyilkosságról készült, soha be nem mutatott felvételeket már senki nem akarta látni, a szaúdiak zavaros védekezésére pedig végképp nem volt kíváncsi senki. 
Közben a nyugati sajtó az erkölcs és elvek mögé rejtőzve politizál, a billentyűzet mellől könnyen osztva olyan igazságot, melyet felelős vezető soha nem tehetne. Mint a Colombóban, azt már tudjuk, hogy a szaúdiak követték el a gyilkosságot. Azért azt még meg lehetne várni, míg a nyomozó a homlokára csap.
Szerző
László Dávid
Frissítve: 2018.11.02. 09:18

Egy clostridium difficile naplójából

Eljön majd az én időm!

Találtam egy alig használt WC papírt. Ráköltöztem. Bőven elférek rajta, alig kell osztoznom néhány E-colival. Nem csípem túlságosan ezt a fajtát, teljesen háziasítva vannak. Ha kaját kapnak az embertől tiszta kezes báránnyá válnak, már csak az kéne, hogy dorombolni kezdjenek, meg a farkukat csóválni. Remélem valaki majd csak kiírtja őket innen valami fájintos antibiotikummal. Mindenki láthatja, hogy ha valaki, akkor én aztán igazában bízom az orvostudományban. Ezek a szerencsétlen hülyék addig hadd vigadozzanak, eljön majd az én időm! Addig meg nekiállok naplót írni. Az emlékirataimból legalább jövőre könnyen összerakják a nosocomiális infekciós jelentést.

Óriási felvonulás a descendens és a szigmabél határán

Lassan itt az év vége, és teljesen tanácstalan vagyok. A hülye E-colik változatlanul itt dorbézolnak mellettem. Ideje lenne lelépnem. Máskor mire megjön a Mikulás már régen készen volt a következő időszakra vonatkozó üzleti tervem. Mindenszentek táján az első fagyos éjszakákon mindig talált a hozzám hasonló előrelátó baktérium egy hidegtől és az alkoholtól legyengült hajléktalant, akibe a talajmenti fagyok elől beköltözhetett az ember. Most meg se hideg, se hajléktalan. Kóborolok az utcán, a pofámon csorog a veríték a 25 fokban – ha ivarosan szaporodnék, akkor biztos tele lenne a tököm ezzel a globális felmelegedéssel. És közben sehol egy utcán éjszakázó kellően leamortizálódott gazdatest. Eltűntek. Kénytelen leszek paradigmát váltani. Pedig egy kellően lerobbant hajléktalan szállón milyen bulit rendezhettünk volna a haverokkal. Hasi görcsökkel, hasfájással, igazi clostridiumos bukét adó hasmenéssel – óriási halloween felvonulást tartottunk volna a colon descendens és a szigmabél határán, még csak töklámpás sem kellett volna. De ennek most lőttek. Na mindegy! Ilyen fiatalon leszek kénytelen idő előtt bevonulni egy öregek otthonába.

Delírium a szociális otthonban

Azt hiszem ezt megszívtam. Négy napja vagyok itt egy valamilyen szentről elnevezett szociális otthonban, és lassan rám tör a delírium. Régen legalább nyomokban mindig nyomtak egy kis alkoholos kézfertőtlenítőt a személyzet kezére, esetleg a takarítónő törlőkendőjére, amitől a magamfajta pia szerető clostridium legalább felvidulhatott volna egy kicsit, de itt most csak valami klórszagú büdös lét használnak, amit nem csípek igazán. Jó, ettől sem csikar a hasam, de bármennyit szívok is belőle semmi eufória. Tegnap olvastam a NET-en, hogy új miniszter van az egészségügyben. Bírom ezt a fazont. Azt mondja, hogy legfontosabb a Tízparancsolat. Nagyobb részt egyetértek vele, mert vegyük például az ötödik parancsolatot: Ne ölj! Az élet Isten ajándéka, így őriznünk kell magunk és mások életét. Vagyis az enyémet is! Mert jó, hogy ellenállok a legtöbb antibiotikumnak, de azért például Vancomycinnel már kicsináltak néhány haveromat. Remélem ennek most vége. Azért a tizedikkel van egy kis problémám, mert aszongya: „Mások tulajdonát ne kívánd!” Én pedig nem titkolom én igencsak bírom, amikor azokat a hülye háziasított E-colikat egy antibiotikum lökettel kiirtják a vastagbélből, és én a helyükre telepedhetek. De azért úgy érzem, a 9-1-es arány azért nem olyan rossz. 

A tízparancsolathoz pszichológus kell

Újra olvastam a Tízparancsolatot, és elgondolkodtam. A negyedik szerint: „Tiszteld apádat és anyádat!” Na már most nekem egy egyszerű baktériumnak ki is az anyám vagy az apám. Mert mi ugye osztódással szaporodunk. Akkor, akiből én osztódással létrejöttem az az apám, vagy az anyám? Esetleg a testvérem? Lehet, hogy én árva vagyok? Viszont ebben az esetben legalább nem vagyok egyke. Vagy van apám és anyám, csak egyszerűen eldobtak egy félreeső vastagbélben? Holnap keresnem kellene egy pszichológust, aki ezt kianalizálja belőlem. Jó, öngyilkos azért még nem leszek, de nem szeretnék egész életemben egy ilyen megoldatlan dilemma miatt antidepresszánst szedni. B verzió, hogy mégis csak keresek egy kis alkoholos kézfertőtlenítőt.

Az osztódás az vajon paráznaság-e?

Már megint megoldatlan feladat elé állít ez a Tízparancsolat. Pontosabban azt hiszem, hogy én betartom, csak azt nem értem, hogy micsodát. Mert ott a hatos parancsolat: Ne paráználkodj! Kivel és mit ne csináljak? Mert a magyarázat szerint: „Az új élet nemzése éppúgy tiszteletet és védelmet kíván, mint az ember teste, s a szerelemben a másik felé megnyíló legbensőbb rejtett valósága.” Na már nézzük csak: amikor én majd osztódni fogok az valószínűleg egy új élet nemzése, és ez idáig rendben is van. Szintén O.K., hogy ez tiszteletet és védelmet kíván – vagyis nehogy már valaki ebben a tiszteletet érdemlő élethelyzetben Metronidazolt, vagy Vancomycint spricceljen rám, Fidaxomicinről nem is beszélve. De mi a franc az a szerelem? A wikipédián az olvastam, hogy eredeti jelentése szerint a szerelem az, amikor egy idősebb férfi tanítja a fiatalabbat mind kulturális, filozófiai és szexuális szempontból. Másutt, meg erről azt írják, hogy ha egy idősebb férfi szexuális szempontból tanítja a fiatalabbat, az valójában pedofília, és büntetendő. A fene se igazodik ki az emberek szaporodásában. Nem csoda, hogy ilyen tisztázatlan körülmények között sok országban egyre fogy a népesség. Úgy döntöttem, sokkal tisztább a mi osztódásunk, és a Tízparancsolat is könnyebb így betartani.

Menekülni kell a tészta miatt

Tegnap le kellett lépnem a szociból. Valamelyik barom bacicsapat tévedésből belemászott a darás tésztába. Undorító! Egyeseknek mindenféle moslék megfelel. Valószínűleg egy migráns salmonella csapat volt. Persze mit is várhat az ember egy Gram-negatív baktériumtól. Szerencsétlen öregek meg darás-tésztástul bekajálták őket, lett is belőle nagy rohangálás. Először is az öregek rohangáltak a WC-re, aztán az ápolók az öregek után, aztán meg az ÁNTSZ rohant a szociba. Az ÁNTSZ meg olyan, mint a filmben a szellemirtók: mindenféle kütyüvel össze-vissza spriccelik az egész házat, és igyekeznek mindent és mindenkit kipusztítani, függetlenül attól, hogy felelős volt-e azért a kis hasmenésért. Mert kérdezem én: mi közöm nekem ezekhez a Gram-negatív jöttmentekhez? És mi ez a kollektív büntetés? El is határoztam, hogy megkeresem az Amnesty Internationalt, de addig is menteni kellett az irhámat. Most egy kórházba tartok. Azt mondják ott vannak legyengült emberek, lökik nekik nyakra-főre az antibiotikumot. Lehet, hogy ez lesz nekem Amerika!

B-terv a politikussal

Itt vagyok végre a kórházban. Tényleg nem olyan rossz hely. Jó, a kaja lehetne kicsit jobb és több, de legalább elég nagy a zsúfoltság, a személyzet védő felszerelése is kevés, és tényleg szinte minden beteg kap valamilyen antibiotikumot, és ráadásul olyat, amire én rezisztens vagyok. Először féltem, hogy nehéz lesz a sok fehér ruhás között észrevétlenül belemászni a kiválasztott betegbe, de szerencsére egyre kevesebben vannak, így könnyű köztük észrevétlen átslisszolni. Az is bíztató, hogy kevés a pénz, így remélem nem bővelkednek durva fertőtlenítő szerekben. Aztán az is jó hír, hogy rájuk szállt az ÁSZ, és hát remélem itt is érvényes az a történelmi igazság, hogy az ellenségem ellensége az én barátom. Szóval bíztató a helyzet, csak egytől aggódom: úgy hallom, hogy a kórházakban élesen szét akarják választani a köz és a magán ellátást. És nem vagyok tisztában, hogy én most közbaktérium vagyok, vagy a magánszférához tartozom? Mert az rendben, hogy Gram-pozitív pálca vagyok, és polyrezisztens. De ez most előny, vagy hátrány. És amennyiben engem a magánszférához sorolnak, akkor én már nem is kaphatok közfinanszírozást. Aztán odalöknek a kevésbé beteg kimazsolázott fizetőképes magánbetegek közé, hát hogyan fogok ott én megélni, amikor se pénzem, se kapcsolataim nincsenek? Egyben reménykedek, hogy ez is úgy fog megvalósulni, mint a korábbi tervek. Persze ha ezek most tényleg komolyan gondolják azt a Tízparancsolatot, és betartják azt, hogy „Ne hazudj!”, akkor mégis csak fel kellene erre készülni. Mégis csak jó lenne megkeresni azt a pszichológust. Azért itt is van egy B-tervem. Mi lenne, ha egy huszárvágással átugranék egy politikusra? Jó, tudom, hogy ez közkórházba keveset járnak, de úgy hírlik, hogy ismét lesznek valamilyen választások. A választások meg együtt járnak új kórházi eszközök ünnepélyes átadásával, és akkor itt is érvényes lesz, hogy „ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez”, vagyis, ha én nem jutok el hozzájuk, akkor majd ők eljönnek hozzám. No addig meglapulok itt egy csótány mellett az éjjeliszekrény fiókjában. Egyelőre a napló írását is felfüggesztem, mert ettől kezdve ez titkos akció lesz. Addig is a Clostridium difficilék ősi csatakiáltásával búcsúzom tőled kedves naplóm: Ami másnak hasmenés, az nekünk az élet!
Frissítve: 2018.10.31. 11:30

Egy vödör szó

Sejtem, hogy nincs sok értelme a tényekkel előhozakodni, amikor a miniszterelnök úr beszédírói, ahogy aznapi kedvük diktálja, beöntenek egy vödör szót egy nagy zsákba, jól összerázzák, papírra rendezik, főnökük pedig engedelmesen felolvassa, hiszen a végeredmény hallatán nem röhög hangosan senki. De azért mégiscsak szóljunk néhány szót a Szépművészeti Múzeumról most, hogy a felújítása alkalmából Orbán Viktor az európai kultúrharcról, a kereszténység bástyáiról és nemzeti hagyományaink görcsös védelméről szónokolt.  
Bár 1906-ban, amikor hat éves építkezés után a múzeumot átadták a nagyközönségnek, efféle definíciókkal senki sem bajlódott, az új intézmény maga volt a testet öltött európaiság. Egy évtizeddel a millenniumi kiállítás után - ahol nemcsak az ország történelmét, hanem modern iparának és mezőgazdaságának legjavát is büszkén tárták a látogatók elé - az európai kultúrát is elhozták az ország vezetői a népnek. Beszédes módon a Feszty-körkép helyén építették fel a múzeumot, amelynek termei önmagukban is az európai stílustörténelem bemutatóhelyeként szolgáltak, a terekben pedig a kontinens kétezer évnyi művészetének legjava kapott helyet - gipszmásolatok formájában. 
Semmi sem tanúskodik jobban korunk kifordult értékrendjéről, mint hogy az immár világszínvonalú épületben felhalmozott, az emberiség sokszálú alkotóerejét híven reprezentáló műtárgyak előtt a miniszterelnök lapos és közhelyes mondatokban a bezárkózás és a kirekesztés mellett tesz hitet. Pedig beszélhetne mondjuk arról is, hogy miként a millenniumkor is világos volt: nemzetünknek csak a Nyugathoz való felzárkózás jelenthet perspektívát, most is elsősorban az európai szövetség erejében, a zsidó-keresztény kultúra kudarcokban érlelődött toleranciájában bízhatunk. 
Orbán viszont a korábbi korok rombolásáról szónokolt az ünnepen. Egy olyan kormány fejeként, amely bár befejezte végre a Szépművészeti harminckét éve megkezdett felújítását, de emellett - a légvárépítésen kívül - egy dolgot hajtott végre a Ligetben: földig rombolta a millenniumkori Közlekedési Múzeumot.
1906-ban, amikor hat éves építkezés után a múzeumot átadták a nagyközönségnek, az maga volt a testet öltött európaiság

Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.10.31. 09:29