Apám sálja

Idén nem volt jeges szél, köd, szitáló dara, csapkodó eső, meg lehetett úgy gyújtani a gyertyákat, hogy nem kellett köréjük félkörívet rajzolni óvó tenyérrel. S miközben a gyerekeknek ez inkább játék - néha verseny, hogy kinek ég tovább a láng, s jönnek az ötletek, hogy nem kéne-e inkább petárdákat hozni, hogy izgalmasabb legyen –, addig nekem néma beszélgetés.

Dédanyámnak elmondom, milyen jó szolgálatot tett a lóca, ami mellett mindig üldögélt. Sose gondoltam volna, hogy a belseje ennyi mindent elrejt, mert nagyon ritkán emelték fel a fedelét, csak olyankor, ha a singolt vászonterítőket kellett elővenni disznóvágáskor. Nem tudtam persze, mi az a „singolt”, amit oly áhítattal ejtettek ki a szájukon, s ma is inkább csak sejtem, hogy a díszített, varrott, lyukas, csipkézett szélt jelenthette a szó.

Persze a lócáról levakartuk a festéket, csiszoltuk, smirgliztük párt napig, aztán méhviaszt simítottunk bele. Párnák puhítják most kemény fedelét, beléjük süppedek téli reggelen, gőzölgő kávéval, miközben a teraszon parádés röptéket hajtanak végre a széncinkék, és a fűzfa kopár ágaira fehér kontúrt rajzol a hó.

Mellette fekvő dédapámnak elmesélem, hogy hamarosan csűrt építünk mi is, igaz, nem olyan hatalmasat, mint amilyet ő rakott hajdanán, de hát nincs is lovunk meg tehenünk, s csacsiról is épp lebeszéljük magunkat, búzaföldünk sincs, meg kukoricásunk, hogy a szárakat oda sorjázzuk, miután hombárba került a termés. De a kecskék téli szalmája most fekete fólia alatt fityeg, ha meleg van, felfelé hajtogatjuk, ha jön az eső, lefelé, a városi paraszt már csak ilyen, mindig megbonyolítja a saját életét.

Nagyapámtól megkérdezem, mivel olajozta a zöld kolbásztöltőt, amit hamarosan munkába kell majd állítani. Korholom kicsit, hogy sosem írta le papírra, miből mennyit tett a masszához, hogy a végén megszülessenek azok a remek ízű szálak, amikből még húsvétkor is került az asztalra, igaz, olyankor már leginkább savanyú bablevesben. S persze fájlalom a füstölőt, amit eltúrtak a házzal, s padláson függő rudakkal együtt, amiken jól kiteltek a sonkák, szalonnák is.

Nagyanyámnak eldicsekszem, hogy megtanultam végre jó buktát sütni, még ha nem is olyan, mint az övé. Megnyugtatom, hogy vigyázok a régi gránitpoharaira, amikről még a mosogatógépben sem kopik le a kék virág, s pont akkora adag tea fér beléjük, amit kényelmesen egyszerre meg lehet inni. Megköszönöm a gyolcshálóinget, amit sose viselt, pedig bele van írva a monogramja – kánikulában nincs tőle hűvösebb anyag.

Apámhoz most nem szólok. Miért is mondanék bármit ezen a napon külön, hisz semmi olyan nem történik, amiről korábban ne ejtettünk volna szót. Gondolom, előre tudja azt is, hogy megint nem viszek magammal sálat, s a folyosói fogasról emelem le az övét. Meleg is, puha is, s az illata most is ott rejtőzik, akár ezer mosás- és öblítőcsepp mögött.