Maradandó este Reggel

Publikálás dátuma
2018.11.04. 14:44

Fotó: France Football
Barcelona–Real Madrid rangadó volt a múlt héten a spanyol bajnokságban (itthon a homályban); újabb másfél óra született az örökkévalóságnak. Elvégre a mesterhármast jegyző „II. Luis Suarez" főszereplésével elért 5-1-es katalán diadallal együtt az örök riválisok megannyi nagy találkozójáról jelenthető ki, hogy maga volt a történelem. Például az 1960. novemberiről.
Akkor a Bajnokcsapatok Európa Kupája nyolcaddöntőjében is összekerült a két vetélytárs. Ez azért történhetett meg, mert Spanyolország két résztvevőt is indíthatott a BEK-ben, mivel a címet a Real Madrid védte. Öt esztendeje. Az első számú európai klubtorna kezdeti évadaiban kizárólag a királyi gárda vitte el a pálmát; ötödszörre, 1960 tavaszán úgy, hogy az elődöntőben itt is, ott is 3:1-re verte a Barcelonát, majd a döntőben 7:3-ra győzte le az Eintracht Frankfurtot. Puskás Ferenc csak e három mérkőzésen hét gólt ért el: hármat vágott oda-vissza a „Barcának", míg négyet Glasgow-ban a Frankfurtnak.
Lehet mondani, futott a szekér.
Ám a hatodik BEK-kiírás Real Madrid–Barcelona találkozóján Enrique Mateos hiába szerzett már az első percben vezetést a fővárosi együttesnek, a katalán csapat kellemes 2:2-vel távozott a Bernabeu stadionból. A mérkőzés hőse a Barcelona első Luis Suareze, az 1960-ban – Puskás előtt – Aranylabdát nyerő dirigens volt, aki kétszer is egyenlített, 84 358 madridista legnagyobb bánatára.
A visszavágó jegyeiért monstre ostrom folyt, s amikor az örök vetélytársak kifutottak a pályára, 120 ezer néző tolongott a Nou Campban. A csapatokat Reg(inald) Leafe, egy nottinghami sporttárs vezette ki; róla attól fogva sok mindent mondtak Madridban, csak azt nem, hogy finom angol úr...
A meccs 2:1-es Barcelona-győzelemmel zárult, ám összesen hét gól esett, melyek közül négyet érvénytelenített a találkozó brit bírája. Hármat a Real Madrid kárára annullált. Pachin és Di Stefano gólját les miatt nem adta meg, míg Gento lövése után úgy döntött, hogy a labda nem haladt át a kapuvonalon, Gracia még időben mentett. A vendégek persze nem láttak off-side-ot, ellenben meggyőződéssel állították: a barcelonai védő belülről rúgta ki a labdát. Az ABC című spanyol lap két gól megsemmisítését valóban különösnek tartotta, azon pedig vitatkozni sem lehetett, hogy a madridiak joggal követeltek tizenegyest, miután Gracia az ötös közelében melltájékon rúgta Del Solt. Reg Leafe úgy vélte: e „szerelés" szabályos volt... Santiago Bernabeu, a királyi klub elnöke viszont gúnyosan említette, hogy „a fekete ruhás angol volt a Barcelona legjobbja", míg Alfredo di Stefano így fakadt ki: „Az UEFA nyilvánvalóan megelégelte a Real Madrid európai dominanciáját."
A körülményekről majdhogynem több szó esett, mint magáról a mérkőzésről – bár a brazil Evaristo vetődéses fejes góljáról még sokáig áradoztak Barcelonában –, amelyen a felülmúlhatatlan fehérek először estek ki a BEK-ből. A madridiak már az első mérkőzés után is háborogtak, mert a katalán csapat a finisben úgy egyenlített, hogy Kocsis kiugrásakor lest intett a partjelző, ám Arthur Ellis angol (!) játékvezető felülbírálta kollégáját, Kocsis pedig Cziborhoz passzolt, akit Vicente kapus elbuktatott. Ám a vendéglátók szerint a tizenhatoson kívül... A brit azonban tizenegyest ítélt, és Suarez a büntetőből egalizált.
Az angol jelző utáni zárójeles felkiáltójel azért is indokolt, mert úgy mondják, a szigetország a fair play hazája. Ehhez képest a labdarúgás történetének jó néhány botránya áll nyugtalanítóan szoros kapcsolatban Angliával, hogy csak az 1962-es vb Chile–Olaszország (boksz)meccsét – játékelvezető: Ken Aston – vagy a négy évvel későbbi angliai világbajnokság máig ható eseményeit említsük. Napjainkig nagy dilemma ugyanis, hogy Geoff Hurst lövése a felső lécről valóban a kapuvonal mögé pattant-e a hosszabbításban, 2:2-nél a nyugatnémetekkel vívott döntőben, s ha ezt azóta sem sikerült bizonyítani, akkor aligha volt gól az, ami Gottfried Dienst svájci játékvezető szerint gól volt...
A Real Madriddal mindenesetre jól elbántak: a BEK első fél évtizedében kizárólag nyertes királyi gárda a második öt esztendőben egyszer sem hódította el a trófeát; legközelebb 1966-ban győzött. Igaz, a Barcelonán hamar bosszút állt: tizenegy nappal a BEK-visszavágón elszenvedett vereség után a fővárosi csapat 5:3-ra nyerte a bajnoki rangadót a Nou Campban. Majd húsz pontot vert a La Ligában a vörös-kék együttesre. A bajnoki címet a Real Madrid nyerte, a Barcelona még dobogóra sem került, a negyedik helyet szerezte meg az Atletico Madrid és a Zaragoza mögött. Edzőjét, a jugoszláv (szerb) Ljubisa Brocsicsot – a királyi gárda kiejtése ellenére – menet közben leváltották. A tréner nyilván meg sem rezdült, olyan kalandos élete volt. A Crvena Zvezda szakvezetőjeként Brazíliában túrázott, és nem tért haza, helyette elszegődött Egyiptomba, Libanonba, később Kuvaitba, Új-Zélandra, Ausztráliába, Bahreinbe, Szaúd-Arábiába. Olykor Európában is felbukkant: ő irányította például a Juventus 1958-as, Boniperti-, John Charles-, Sivori-féle bajnokcsapatát. Barcelonai utóda, Enrique Orizaola a BEK döntőjébe vezette a katalán együttest, de a berni Wankdorf stadionban Kocsis és Czibor ugyanúgy járt, mint 1954-ben, a nyugatnémetekkel vívott vb-döntőben: 3:2-es vereséget kellett elszenvednie Guttmann Béla mester Benficájától.
Abban az évadban a Real Madridnak is volt egy fájó 2:3-a: a spanyol kupa döntőjében a városi vetélytárs Atletico ennyire nyert a Bernabeu stadion 120 ezer, lógó orrú nézője előtt. A meccs első gólját az a Puskás szerezte, aki a Betis elleni elődöntő 7:1-es madridi mérkőzésén hat gólt ért el. Akkor harminchárom esztendős volt, de ugyanúgy spanyol gólkirály lett (27 góllal), mint egy évvel korábban (26). Aztán még 1963-ban (26) és 1964-ben (20) is ő kapta a La Liga legkiválóbb mesterlövészének járó Pichichi-díjat...
Ám a hatvanas barcelonai BEK-meccsen egyszer sem köszönt be. Legalább nem kellett siratnia, hogy sztornózzák a – ki tudja, hány – gólját...

BARCELONA–REAL MADRID 2:1 (1:0)

BEK-mérkőzés, 1960. november 23., Barcelona, 90 000 néző. Jv.: Leafe (angol). Barcelona: Ramallets – Olivella, Garay, Gracia – Verges, Segarra – Kubala, Kocsis, Evaristo, Suarez, Villaverde. Real Madrid: Vicente – Marquitos, Santamaria, Casado – Vidal, Pachin – Canario, Del Sol, Di Stefano, Puskás, Gento. Gól: Verges (34.), Evaristo (82.), Canario (85.).

Szerző

Megrázó ENSZ-jelentés a klímaváltozásról

Publikálás dátuma
2018.11.04. 14:00
Az erdőtüzek és a cunamik csak látszólag függetlenek a szénerőműtől
Fotó: VALERIE GACHE / AFP
Bő nyolc évtizeddel ezelőtt fakadt ki a gyönyörű vers a költőből: „Már két milliárd ember kötöz itt, / hogy belőlem hű állatuk legyen.” Most pedig, 2018 vége felé immár 7,6 milliárd fölött tartunk, és a becslések szerint mindössze hat év múlva eléri Földünk ember-népessége a nyolcmilliárdot. Mintegy hatvan éve, 1960-ban, harminc évvel azután, hogy a költő a fenti számot leírta, ez az érték még csak másfélszeresre nőtt. Egy globális számláló szerint jelenleg minden másodpercben mintegy 4500 új ember népesíti kis bolygónkat. És a tudományos becslések szerint századunk végére a Föld ember-lakossága elérheti akár a 12 milliárdot!
Jól ismert persze, hogy a lineáris előrejelzések többnyire nem szoktak beválni. Meglehet nem 12, „csak” 10 milliárd lesz az emberek száma, mert a növekedés üteme már most is lassul. Vigyázat, nem maga a növekedés, hanem annak sebessége lassulhat, sőt már lassult is. De végül is, hány embert és a hozzá tartozó, egyre nagyobb igényekkel, fogyasztással járó civilizációt képes eltartani ez a kis-közepes bolygó?

Egy riasztó figyelmeztetés

A napokban megrázó jelentést adott közre az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC). Nagyon komolyan kell vennünk, jelentős munka alapozta meg, sok ezer publikációt tanulmányoztak hozzá, száznál többen dolgoztak rajta, úgy, hogy több száz szakember megjegyzéseit is figyelembe vették. Az IPCC-jelentés megállapításaival nem lehet gyomorszorító érzések nélkül megismerkedni. Megtudhatjuk belőle, hogy az ipari forradalom óta hozzávetőleg egy Celsius fokkal nőtt a globális átlaghőmérséklet. Vigyázat! Átlag! Ami fontos érték, ám nagyon sok fontos részletet elfed. Valóban, naponta szembesülünk időjárási anomáliákkal. Amelyek persze előfordultak évszázadokkal ezelőtt is, katasztrófákat, éhínségeket, népcsoportok elvándorlását vagy akár teljes kihalását okozva. Csakhogy itt álljunk meg! Mennyire tarthatjuk megbízhatónak ezekről a régi történésekről szóló ismereteket? Mennyire hatottak az emberekre? Egyrészt, azokban az időkben nem vezettek nyilvántartásokat, mert írni és számolni sem tudtak az emberek, tehát voltaképpen csak az igazán nagy események emlékei maradtak fönn: éhínségek, tömeges elvándorlások, területszerzési háborúskodások. Másrészt, a ma emberére gyakorolt hatások összehasonlíthatatlanul erőteljesebbek, megrázóbbak, mint akár még csak egy-két századdal ezelőtt voltak.
Merthogy napjainkban szó szerint valós időben szembesülünk a megrázó eseményekkel: hatalmas földrengésekkel, pusztító tornádókkal, szinte kivédhetetlen cunamikkal, óriási folyóáradásokkal. És nyilván egészen más érzéseket kelt az emberben az egy-két héttel később jövő híradás, mint amikor a világot behálózó hírközlés jóvoltából személyesen maga is szinte az adott pillanatban szembesül a vészhelyzettel. Csak egyetlen példa erre az alapjaiban megváltozott helyzetre. 1755 november elsején reggeltől Lisszabonnál hatalmas földrengés-sorozat pusztított, aminek amúgy is súlyos hatásait szökőár és futótűz erősítette óriási katasztrófává. Százezernyi volt az áldozatok száma. Egy magyar kortárs naplójában bő két héttel később jegyezte föl az eseményt, mert akkor értesült róla. Ma pedig a reggeli eseményekről már egy-két óra múlva részletes bemutatót kapunk az esti tévéhíradóban.
A veszélyeket azonban ma sem szabad lebecsülnünk. Komoly a figyelmeztetés: az IPCC szakértői szerint ha a megfelelő intézkedések elmaradnak, a globális hőmérséklet-növekedés folytatódik és századunk végéig eléri a 2 Celsius fokot, s katasztrofális jelenségek sorozata léphet föl, fenyegetve nemcsak civilizációnkat, annak eredményeit, hanem akár magának az emberiségnek a létét is.

Az inercia hatásai

A jelentésben a helyzetnek és a várható folyamatoknak a leírása döbbenetes víziót mutat, és nyilván arra szolgál, hogy ne csak felhívja a figyelmet a teendőkre, hanem sürgesse is azokat. Nagyon fontosak ezek a követelmények, ám egy részük túlságosan elvontnak, pontosabban a valóságos lehetőségektől elrugaszkodottnak tűnik. Ilyen például az a sürgetés, amely szerint, ha el akarjuk kerülni, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedése ne lépje túl a 1,5 Celsius fokot, akkor 2030-ig -- 2010-hez képest -- 45 százalékkal kellene csökkenteni a világban a káros anyag kibocsátását.
Kétségtelen, hogy e kibocsátás az elmúlt néhány évben már eddig is csökkent - seregnyi szabályozó intézkedés és műszaki megoldás nyomán. Néhány százalékkal, ám régiónként, földrészenként nagyon eltérő módon. Vegyük azonban észre, hogy 2030-ig mindössze – kerekítve -- egy évtizedünk van. Nagyon rövid idő. Ez a követelmény, úgy látszik, nem számol a folyamatok inerciájával, tehetetlenségével. Amely lehet technológiai és emberi-társadalmi jellegű egyaránt. Minden rendszer mutat tehetetlenséget a változásokkal szemben. A műszaki rendszerek inerciája kisebb mint a társadalmiaké és könnyebb technikai megoldásokkal befolyásolni, de kiiktatni nem lehet. Hiába próbálja vészfékezéssel megállítani robogó járművét a mozdonyvezető, ha látja, hogy ember vagy autó van a síneken, legfeljebb csökkenteni tudja a féktávolságot, de a vonat csak hosszú távon képes teljesen megállni. Hasonló a helyzet a klímaváltozás befolyásolásával is.
A folyamatok megállítását több tényező lassítja, sőt, nem egy esetben akár ellenkező irányba állíthatja. A legfontosabb az emberi népesség növekedésének lendülete, amiről e cikk elején szóltam. A másik, hogy az egyre szaporodó emberiség élni akar az egyre újabb és újabb eredményeket hozó technikai fejlődés többnyire nagyon előnyös vívmányaival. Ez a mostani emberiség, még az elmaradott régiókban is többet és jobbat eszik, mint elődeink akár száz évvel ezelőtt is, a születéskor várható élettartama évtizedekkel magasabb, egészségét remek műszerek, képalkotó berendezések, kémiai anyagok (gyógyszerek), biológiai eljárások erősítik, közlekedése, kommunikációs lehetőségei hatalmas fejlődésen mentek keresztül. Hozzáteszem, vannak persze, nem is kicsiny régiók, ahol ezek a vívmányok nem, vagy csak nagyon kis mértékben hozzáférhetők, de a nagy többség számára már ma is elérhetők. És igencsak nehézkesen mondanának le róluk, még a korlátozásuk sem egyszerű. De hatnak más nagy inerciájú tényezők is. Például a versenyszféra – az ipar, a fejlett szolgáltatások körének - profit-orientációja, amely kétségtelenül ösztönöz új megoldások bevezetésére, de azok megteremtése maga is nagy inerciával jár. Hogyan állítsunk át egy évtized alatt olyan jelentős mértékben káros kibocsátású iparágakat, mint az anyagok – fémek, egyéb alapanyagok és műanyagok – előállítása, az energetika, a felszíni és légi közlekedés…. Nem sorolom tovább.

Az energetika és a közlekedés

Itt egy nagyon jelentős példára hivatkozom, mert ehhez értek leginkább: az energetikára. A világban a szénerőművek még mindig jelentős arányban szerepelnek, sőt, újak sorát építik. Ha pedig egyes zöld csoportoknak, politikusoknak sikerülne megakadályozni, hogy - legalább századunk végéig - atomerőművek létesüljenek és működjenek, akkor a szénnel üzemelő erőművek száma és így káros kibocsátásuk aligha fog jelentősen csökkenni. Ám a többi fosszilis üzemanyaggal sem jobb a helyzet, mert a kőolaj és a földgáz kitermelésekor például jelentős mennyiségű, a légkört erősen terhelő metán kerül ki. Csakhogy – mondhatni napi előnyök kedvéért – éppen a politikusok gátolják az ésszerű megoldásokat. Kirívó példa erre a német kormány 2011-es hirtelen elhatározása, hogy teljesen le kell állítani az országban a nukleáris energiatermelést. Üzleti és rövid távú politikai szempontok fonódtak össze ebben a döntésben, aminek egyes keserű eredményei már kezdenek megnyilvánulni.
De hadd hivatkozzam itt a magyar példára. A múlt században a nyolcvanas években az akkori ellenzék egyebek között egy műszaki objektum, a nagymarosi vízlépcső támadásával igyekezett megragadni a hatalmat. Sikeresen. Olyannyira, hogy az akkor mintegy 80-85 százalékban elkészült művet politikusok és a politika iránt elkötelezett aktivisták hathatós közreműködésével le is rombolták, meg nem hallgatva a hozzáértők, a szakemberek érveit. Az eredmény országunk dollár milliárdokban számolható anyagi vesztesége lett. Ám ennél súlyosabbak a vízügyi károk. Ha meglenne a vízlépcső, akkor például most nem szenvedne a Duna-mente a tartós szárazság nyomán bekövetkezett vízhiánytól. Ha meglenne a vízlépcső, akkor most hajózás szempontjából nem képezne a magyar Duna egy – átvitt értelemben -- kátyús, szinte használhatatlan szakaszt a nemzetközi folyó-sztrádán, vagyis a Duna-Rajna-Majna csatornán. Ráadásul melléktermékként a vízlépcső egy ma működő atomreaktorunk teljesítményének megfelelő, „tiszta”, a légkört egyáltalán nem terhelő, az ország által használható áramot termelne. Most éppen hasonló helyzet mutatkozik a lejáró élettartamú atomreaktorainkat felváltó új telepítésekkel szemben, amikor a jelenlegi politikai ellenzék ismét egy műszaki létesítmény támadásával akar népszerűséget szerezni magának. Holott mindkét létesítmény – a vízlépcső, illetve az onnan nyerhető energia, valamint az atomerőmű -- a légkör szennyezése, a globális klímaváltozás szempontjából kiemelten”tisztának” számít. Jól mutatja tehát e példa is, hogy a klímaváltozást akadályozó társadalmi-politikai beavatkozásokat milyen súlyos politikai megfontolások akadályozhatják, lokálisan és globálisan egyaránt.
Az ipari termelésen kívül a másik gondot okozó tényező a közúti közlekedés. Mondhatnók, e téren már jó úton járunk, mert az elképzelések, sőt tervek szerint a belsőégésű motorokat rövidesen felváltják a villamos (elektromos) hajtások. Nagyszerű! De azért vegyük észre, hogy az akkumulátorok gyártása és életük végén a lebontásuk bizony erősen környezetterhelő folyamatokban történik. Amellett a villamos hajtásokat táplálni kell, tehát igen erősen megnő az erőművi termelés növelése iránti igény.

A társadalmi-politikai ráhatások

E kiragadott példákból is láthatjuk tehát, hogy a társadalmi-politikai ráhatások mennyire jelentősek lehetnek. Nyilvánvaló, hogy a klímaváltozás szempontjából káros folyamatok csökkentéséhez elkötelezett nemzetközi és helyi szabályozások kellenek. Ám a tapasztalatok is tükrözik, mennyire keserves ezeknek nemcsak a létrehozása, hanem a működtetése is. Különösen, ha éppen a jelentős kibocsátású nagyhatalmak egyike-másika az, amely ellenáll, vagy egyenesen be sem tartja az előírásokat. Ráadásul egy-egy nemzetközi szerződés, megállapodás összehozása bizony több évbe, sőt, akár évtizedbe is telhet és a végrehajtás kialakítása sem egyszerű. Vagyis, az inercia-tényező erősen hat e folyamatokban.
Mármost, ha ennyi gát, akadály nehezíti a védekezést, érdemes-e az IPCC jelentéséhez hasonló törekvések közreadása és reális-e a belőlük fakadó követelmények megvalósítása? Feltétlenül érdemes! Mert ez a jelentés is rávilágít a helyzetre, a várható folyamatokra, és kezdeményezheti fontos és tartós intézkedések bevezetését. Csak éppen tudatában kell lennünk korlátainknak, az érdekhálózatok szövevényes hatásainak, a visszacsatolásoknak, az egymással rivalizáló, sőt egymást kioltó érdekek befolyásának és nem szabad nem teljesíthető követelések (olykor vágyálmok) hangoztatásával hitelteleníti az eljárásokat és a következményeket.

A technikai haladás segíthet

Végül is, gondoljuk el, mi lehet a válasz az emberiség nagyon gyors szaporodására, ami nyilvánvalóan együtt jár az igények, a fogyasztás mennyiségi – és az állandóan fejlődő technika által biztosított minőségi – növekedéssel. Megállítható-e ez a növekedés? Cinikus, nagyon gonosz, roppantul visszataszító válasz lehet: igen, jó nagy, kiterjedt háborúkkal, esetleg járványokkal máris jelentősen redukálható (lenne) a népesség. Na ugye! Ki akarhat ilyen megoldást? Csak hát a dolgokat konzekvensen végig kell gondolni, még akkor is, ha a következtetések nem szívderítőek. Apokaliptikus jelzések, felvetések helyett mi az, ami lényegi segítséget adhat a baljóslatú folyamatok - ha nem is azonnali vagy gyors - megállításában, de legalább is, fékezésében? A technikai haladás látszik ilyennek. Már most is vannak biztató jelenségek. A világunkat egyre nagyobb mértékben és hatásosságban átszövő infokommunikáció, amely szinte nulla inerciával szolgálja a kapcsolatokat, a közléseket, a jelzéseket és visszajelzéseket. De a szén-dioxid kibocsátás redukálásában is megjelentek már, sőt működnek olyan eljárások, amelyekben éppen e gáz a fűtőanyag. A technika jelent segítséget a takarékosságban is, a hatékonyságot növelő eljárásokkal. Biztató, hogy e sor még hosszan folytatható. A technikai haladás tehát viszonylag hamar alkalmazható megoldásokat kínálhat. Ám lássuk be, hogy az emberi tudat, az emberi-társadalmi törekvések és hatások inerciája a gyors változások ellen hat.

*

A végére hagyok egy igazán optimista jóslatot. Már csak röpke ötmilliárd év, amikorra éltető Napunk, elfogyasztván üzemanyagát, felpuffad, elnyeli a belső bolygókat, akár még a Szaturnuszt is. És akkor megoldódnak a szennyezési problémáink.

Amikor Ady a soros

Publikálás dátuma
2018.11.04. 13:13
BABITS ÉS ADY - Ma már mindketten a felhők szélén lógázzák lábukat
Ady Endre egy felhő szélén lógázta lábát. A nap fénye hullámokban tört át a vastag párarétegen. Egy rakásban ült az egész páholy: Csáth, Jászi, Schöpflin Aladár - Kossuth és gróf Andrássy odébb ostábláztak.
Ady külön húzódott. Élete rövid és szenvedélyes volt, és néhány dolgot a végére kétségkívül megbánt. Évekig minden hajnalban kapatosan meglovagolta az Operaház szfinxét: jó, ennek sportértéke volt, ilyen paralízises lábbal. De azt bánta, ahogy végül útjára bocsátotta Brüll Adélt: távollétében, ráadásul az egész világ előtt, versben. A másik soha nem épült föl a sokkból, többé nem találkoztak. Vagy mindenkinek van hasonló története?
Csak azt nem bánta, hogy minden ízében, utolsó sejtjéig magyar maradt, szenvedélyesen, néha kivagyi módon: az ilyesmi gyógyíthatatlan.
Dél felé járt A nap szürkén lebegett a felhők fölött. Ady mulatságosan közel hajolt a párához, s ujjával firkálgatni kezdett.
„Napsugarak zúgása, amit hallok. / Számban nevednek jó íze van, / Szent mennydörgést néz a két szemem, / Istenem, istenem, istenem (...) Köszönöm a kétséget, a hitet, / A csókot és a betegséget. / Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek (...) Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm / S hogy te leszel a halál, köszönöm.”
A friss lapokat kezdte olvasgatni. Rég találkozott a nevével, most érdeklődve bukkant egy cikkre, ráadásul bájos, fiatal hölgy írta. De ahogy a végére ért, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.
Nem változik semmi, gondolta. Nil novi sub sole, ahogy a Prédikátor mondta. Hány ilyen írást olvasott száz év alatt! Hangtalan mozogni kezdett a szája.
„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek. / Milyen hígfejüek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse, magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak, űznek / S nekihajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. / Szeretném már magam utálni, / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten / Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? (...)  Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi, / Jó lesz egy kis hódolás és csönd: / Így nem fogok sohse meghalni!”
Babits huppant mellé. Mióta megszabadult iszonyú torokfájdalmaitól, valósággal joviális személy lett.
- A marhák: olvastad? Megint zsé-lapoznak! Pedig a Nyugat visszatérés volt; visszatalálás az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, egyszóval mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé!
Móricz is odaült közéjük. Ő a legmagyarabb faluban, Tiszacsécsén született. Derűsen megveregette a költőtársak vállát.
Fölsegítette a 165 cm-es Adyt, letakarította róla a vizet.
- A tehetségtelen emberek néha megvadulnak. Ez van. Erdély históriájából számos példával szolgálhatok.
Ady, aki erősen rövidlátó volt, hiúságból nem viselt szemüveget (állítólag ennek köszönhette két híresen hatalmas szemét). Mutatóujjával tovább firkált a semmibe.
„Neved sem értem, Istenem, / De van két, árva, nagy szemem / S annyi bolondot látok, / Hogy e sok bolondságból / Nagy ijedelmemben, / Uram, hozzád kiáltok. / Próbáltam sokféle mesét, / De, hajh, egyik se volt elég: / Szívemben, idegeimben / Kiabáló, nagy lárma / Téged keres, Fölség, / Isten, a tiéd minden.”
Arcán a mosoly békés volt, mint egy csecsemőé, vagy a halottaké, akiktől már nem lehet elvenni semmit, hisz mindenük az utódaiké.
Szerző