Elindult az újabb nemzeti konzultáció, vele pedig a kvázi „örök jelenné” merevedett kis magyar „illiberális” állapotnak megfelelően az ismert kritikai diskurzusok is élesedtek.
Olyasmikre gondolunk, mint hogy a „nemzeti konzultáció kérdései nem adnak látleletet a magyar családok égető problémáiról”, „mérhetetlenül drága”, „ezek manipulatív kérdések”, „ennek semmi értelme”. Mindezeket az érveket a visszaküldési határidő lejárta után követni fogja a számháború, lesz egy kormánypárti szám az egyik oldalon, és lesz egy ellenzéki megkérdőjelezés a másikon. Minden ugyanúgy fog zajlani, ahogyan történt a korábbi esetekben.
Az nem kérdés, hogy a nemzeti konzultáció nem közvélemény-kutatás, ahogyan konzultációnak sem lehet nevezni. Az ellenzéki szereplők egy jelentős része mégis az előbbi szempontok mentén kéri számon a kormányt, miközben annak képviselői és beszélőfejei is már rég a „felhatalmazás” és „legitimáció” kifejezéseket használják a 10 kérdés kapcsán. Ez annyit jelent, hogy nem egy reprezentatív kutatást kívánnak kivitelezni, nem a magyar társadalom családpolitikai prioritásait kívánják felmérni, hanem leginkább a kormányzat következő intézkedéseinek és normarendszerének megerősítését kérik azoktól a politikailag aktív válaszolóktól, akik visszaküldik ikszeiket.
Leíró értelemben azt állapíthatjuk meg, hogy mind a kérdések, mind a válaszok a magyar társadalom jelentős része esetében a vélt (orbáni) „józan ész” gondolkodásával kompatibilisek. (Gondolok itt arra, hogy például ugyan ki utasítaná el, hogy a beteg gyermeküket otthon ápolók nagyobb támogatást kapjanak, vagy hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő nők munkavállalását). Számos további esetben pedig a magyar társadalom értékkonzervativizmusára, ha másképp nézzük - el nem ítélhető módon - családcentrikus mivoltára apellálnak.
Nem véletlen, hogy a szakmai kritikák nem is csak a konkrét kérdések, hanem a hiánytémák köré építik érveiket. Számos kutatás mutatja már, hogy – leegyszerűsítve – a magyar nők (férfiak, családok) több gyermeket vállalnának, ha éppen látnák ennek anyagi fedezetét, ahogyan azt is, hogy a nőket leginkább a munkatársadalmi kérdések, a munkahelyen betöltött pozícióból fakadó egyenlőtlenségek, a béreknek csak jogilag, gyakorlatban kevéssé biztosított egyenlősége foglalkoztatják. Ezen problémák jövőbeni kezelési irányára vonatkozóan persze nincsenek kérdések (így kormányzati válaszok sem) a „konzultációban”.
Simonovits Bori és Szeitl Bianka a napokban a Társadalmi Riportban megjelent tanulmányukban egy nemzetközi összehasonlítás tükrében járják körül a nők és férfiak helyzete közötti különbségeket. A Nemi Egyenlőtlenség Európai Intézetének adataira támaszkodva állapítják meg, hogy a női foglalkoztatottsági ráta Magyarországon uniós kitekintésben középmezőnybelinek tekinthető, a női inaktivitás magas szintje a nők hosszúra nyúló gyermekgondozásával és a korkedvezményes nyugdíjba vonulásával magyarázható. A szerzők máshol abból indulnak ki, hogy a nemek közötti kereseti rés – azaz, hogy hány százalékkal alacsonyabb a teljes munkaidőben foglalkoztatott nők bruttó keresete a férfiakénál – milyen tényezőkkel magyarázható. Mint írják, maga a kereseti rés Magyarországon 15,1 százalék - globálisan 30, EU-szinten pedig 16,7 százalék -, és a számítások szerint várhatóan hazánkban 2102-re számíthatunk a kereseti rés megszűnésére.
Minden bérnövekedést úgy kell nézni azonban, hogy a szektorális és az országon belüli eltérések egyaránt jelentősek lehetnek. Egy családcentrikus kormány esetében elvárható lenne, hogy az előbbi – és még folytatható – számokra kérdéseket írjanak. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy ideológiai alapon komplexen lehet csak kritizálni az orbáni családpolitikát, hiszen e téren is egy mixtúrával van dolgunk. Például Szikra Dorottya a „Lépték és irónia” c. tanulmánygyűjteményben mutatja be, hogy a jelenleg zajló családpolitikában a posztkommunista tradicionalizmus elemei mellett hogyan találhatóak meg a (neo)liberális és a szociáldemokrata elemek is.
Komoly ember tehát abba a diskurzusba érdemben már bele sem kezd, amely azzal nyit, hogy „hát ez nem is konzultáció”, mert valóban nem az. Ez körülbelül ugyanolyan, mint amikor valaki ellenzékből azt mondja, hogy „társadalmi vitát kezdeményez”. Mindkettő beszédmód célja, hogy gondolkodásának, cselekvési tervének, álláspontjának minél nagyobb legitimációt szerezzen, elvigye annak hírét, kérdéseit minél ismertebbé tegye, és azok mögé akár valós (ez esetben ez a visszaküldés), akár „virtuális” értelemben (visszaküldés nélküli egyetértés, fejbólogatás formájában) hivatkozható többséget konstruáljon. Az újabb konzultációval a kormányzat politikai- és médianapirenden tart egy az állampolgárok széles érdeklődésére számot tartó témát, amelyre reagálnak, és amíg ez zajlik, a kormányzati tervek is beszédtémák maradnak. Egy jelentős költségvetésű, de a kormány céljai felől nézve hatékonynak tetsző kormányzati kommunikációs eszközről beszélhetünk.
A visszaküldést követően lesz majd megint „a” népre hivatkozás, Orbánék ismét „a” politikai közösség nevében fognak beszélni, ahogyan teszik azt konzultációról konzultációra, az érvénytelen kvótanépszavazás vagy bármely győzedelmes választás esetén. Körösényi András egy tavalyi Politikatudományi Szemlében megjelent tanulmányában ír az orbáni rezsim plebiszciter jellegéről, amelynek alapja a „ténylegesen elért választási győzelmekből következő felhatalmazás és választási legitimáció”. Ezt tovább gondolva a konzultációk is „plebiszciter eszközök”, amelyeket „a kormányfő teljesen szabadon és önkényesen alkalmazhat politikájának legitimálására”. Ennek önkényes jellegét kevéssé ismerik el kormányzó oldalon – a nemzet legfőbb kérdéseiről beszélnek, ami azt feltételezi, hogy azok „sorsfordító” jellegéről konszenzus van, ami viszont nem igaz –, legitimáló funkcióját azonban már nem vitatják el. Nem közvélemény-kutatásról beszélhetünk tehát, hanem közpolitikai intézkedésekkel kapcsolatos kérdések és kormányzati válaszok politikai kommunikációjáról.
Mindennek megértése csak azért fontos, mert így egy ponton túl nem különösebben érdekes, hogyan verifikáljuk is hányan küldik vissza a válaszborítékot, meg ki tud nagyobb antiorbánista szimbolikával ellátott kérdéssort feltölteni a Facebookra. Jelen médiaviszonyok közepette – különösen, ha a plakátkampány is megérkezik – a konzultáció hatássugara jelentős, és a kérdések tartalma inkább foglalkoztatja az állampolgárokat, mint bármi, amit Németh Szilárd magától találna ki.
Az, hogy a fenti módon gondoljuk végig a konzultáció intézményét és tartalmát, azért is döntő, mert hasonlóan az 1998-2002 közötti gyakorlathoz nemcsak (konzervatív) középosztály-építés zajlik, hanem ez találkozik a magyar társadalom egy nem kis részének családpolitikai álmával is. Nyilván nem azokéval, akikről Makay Zsuzsanna beszél „Családpolitika Magyarországon 2010 óta” címmel az Új Egyenlőségen megjelent írásában, amikor arról értekezik, hogy például az utóbbi években a családi járulékkedvezmény terén bekövezett változásokból a „bizonytalan munkapiaci helyzetben lévő vagy nagyon alacsony (bejelentett) jövedelemmel rendelkező szülők kevésbé vagy alig profitáltak”.
Ha csak ez utóbbit nézzük, úgy sok kérdés hiányzik tehát a konzultációból, sokan viszont így is tudják majd azokat magukra olvasni. Hogy akik így járnak el, azok 2022-ben – a párhuzamosan zajló családpolitikai intézkedések „eredményeként” – a Fidesz-KDNP-szavazótáborában lesznek-e, annak megválaszolása leegyszerűsítené a választói döntésről való gondolkodást.
Mindenesetre ellenzéki szempontból nézve nem a visszaküldések körüli számháborút kell megnyerni – úgyse lehet –, és nem is csak a kihagyott problémákra kell fókuszálni, hanem azt meg kell érteni, miért pont ezekről a témákról „konzultáltatják” a magyart.