Parabola

November közepe van, a táj mégis október elejét idézi: a távolban a fákon még sárgállnak a levelek, előttem a mező már száraz ugyan, de még nyoma sincs az első fagyoknak. Itt-ott pedig színes tünemények tarkítják a gyepet: kisebb-nagyobb kék, piros, rózsaszín és élénkzöld foltok.

Megkövülten állok a Tájvédelmi Körzet feliratú tábla mellett, és próbálom elképzelni, mi vihet rá valakit, hogy ide hajigálja a szemetét. Jól látható, hogy nem egyszeri esetről van szó: amerre csak nézek, biztosan akad valami színes – vagy az évek során bánatosszürkére fakult –lom az avar takarásában.

Hazafelé lassan tekerek a biciklimmel. A tudatom furcsa játékba kezd: figyelem az út menti árkot, amelyben minden tekerésre jut egy-egy darab szemét, és gondolatban húzom a strigulákat. Másodpercenként valami oda nem illő. Üdítőspalack. Energiaitalos doboz. Üres olajoskanna. (Remélem, legalább nem az árokban ürült ki.) Pizzásdoboz, építési törmelék, chipseszacskó, szétfeslett autógumi – és a végén, mint valami drámai tetőpont, egy parabolaantenna. Igen, az. Magyarországon, 2018-ban valaki úgy gondolta, hogy a legalkalmasabb vesztőhely egy kivénhedt antennatányér számára a két kistelepülés közötti országút mellett futó árok. Amely – nem mintha az alaphelyzet nem volna már épp elég borzasztó – évente többször megtelik vízzel, és gyakorlatilag teljes hosszában tájvédelmi körzeteket vagy természetvédelmi területeket határol.

És persze ez még csak a dolog egyik – bár kétségkívül leghajmeresztőbb – része. A másik az: 2018-ban, Magyarországon azt sem tudjuk, kinek, mely cégnek vagy szervezetnek, milyen illetékes hatóságnak volna feladata ezeknek a területeknek a megtisztítása. Hogy kinek a felelőssége végre komolyan venni a környezetvédelmi nevelést az óvodákban, iskolákban, ki magyarázza el azoknak, akik ebből sohasem kaptak, hogy a szemét nem tűnik el magától, hanem szép lassan belefulladunk?

Egy lebontott fürdőszoba romjai. Két pótkocsi cefremaradvány. Több tucatnyi sörösdoboz. Földből kikandikáló bicikligumi. Festékesvödrök. Dezodoros flakonok és arcszeszes üvegek a hetvenes (!) évekből. Tejeszacskó kilencvenvalahányból. Gyógyszeres fiolák. Ezek már a másnapi gyalogtúrám felfedezései. Nemrég kaptam egy fotót egy oszló őzgida-tetemről: az apró test nem tudta kiverekedni magát egy régi kerítés dróttömegéből. El tudják képzelni, milyen halála lehetett?

A fővárosban és több vidéki településen is szmogriadó van, de a többség rám néz kerek szemekkel, kissé lesajnálón, ha elmondom, hogy tömegközlekedéssel járok. A belvárosban úgy görgeti a szemetet az őszi szél a novemberi vénasszonyok nyarában, mint valaha a Vadnyugaton az ördögszekeret. Ha így haladunk, még kiszuperált antennatányérba is botolhatok a Városligetben. De hazajövök a vidéki kirándulásból fuldokolni a városba, és azt látom, hogy tucatjával küldik el az embereket az egykori környezetvédelmi tárcából. Mert már olyanunk sincs. Minek is, ugye. Arra a kis időre.