Parabola

November közepe van, a táj mégis október elejét idézi: a távolban a fákon még sárgállnak a levelek, előttem a mező már száraz ugyan, de még nyoma sincs az első fagyoknak. Itt-ott pedig színes tünemények tarkítják a gyepet: kisebb-nagyobb kék, piros, rózsaszín és élénkzöld foltok. 
Megkövülten állok a Tájvédelmi Körzet feliratú tábla mellett, és próbálom elképzelni, mi vihet rá valakit, hogy ide hajigálja a szemetét. Jól látható, hogy nem egyszeri esetről van szó: amerre csak nézek, biztosan akad valami színes – vagy az évek során bánatosszürkére fakult –lom az avar takarásában.
Hazafelé lassan tekerek a biciklimmel. A tudatom furcsa játékba kezd: figyelem az út menti árkot, amelyben minden tekerésre jut egy-egy darab szemét, és gondolatban húzom a strigulákat. Másodpercenként valami oda nem illő. Üdítőspalack. Energiaitalos doboz. Üres olajoskanna. (Remélem, legalább nem az árokban ürült ki.) Pizzásdoboz, építési törmelék, chipseszacskó, szétfeslett autógumi – és a végén, mint valami drámai tetőpont, egy parabolaantenna. Igen, az. Magyarországon, 2018-ban valaki úgy gondolta, hogy a legalkalmasabb vesztőhely egy kivénhedt antennatányér számára a két kistelepülés közötti országút mellett futó árok. Amely – nem mintha az alaphelyzet nem volna már épp elég borzasztó – évente többször megtelik vízzel, és gyakorlatilag teljes hosszában tájvédelmi körzeteket vagy természetvédelmi területeket határol.
És persze ez még csak a dolog egyik – bár kétségkívül leghajmeresztőbb – része. A másik az: 2018-ban, Magyarországon azt sem tudjuk, kinek, mely cégnek vagy szervezetnek, milyen illetékes hatóságnak volna feladata ezeknek a területeknek a megtisztítása. Hogy kinek a felelőssége végre komolyan venni a környezetvédelmi nevelést az óvodákban, iskolákban, ki magyarázza el azoknak, akik ebből sohasem kaptak, hogy a szemét nem tűnik el magától, hanem szép lassan belefulladunk?
Egy lebontott fürdőszoba romjai. Két pótkocsi cefremaradvány. Több tucatnyi sörösdoboz. Földből kikandikáló bicikligumi. Festékesvödrök. Dezodoros flakonok és arcszeszes üvegek a hetvenes (!) évekből. Tejeszacskó kilencvenvalahányból. Gyógyszeres fiolák. Ezek már a másnapi gyalogtúrám felfedezései. Nemrég kaptam egy fotót egy oszló őzgida-tetemről: az apró test nem tudta kiverekedni magát egy régi kerítés dróttömegéből. El tudják képzelni, milyen halála lehetett? 
A fővárosban és több vidéki településen is szmogriadó van, de a többség rám néz kerek szemekkel, kissé lesajnálón, ha elmondom, hogy tömegközlekedéssel járok. A belvárosban úgy görgeti a szemetet az őszi szél a novemberi vénasszonyok nyarában, mint valaha a Vadnyugaton az ördögszekeret. Ha így haladunk, még kiszuperált antennatányérba is botolhatok a Városligetben. De hazajövök a vidéki kirándulásból fuldokolni a városba, és azt látom, hogy tucatjával küldik el az embereket az egykori környezetvédelmi tárcából. Mert már olyanunk sincs. Minek is, ugye. Arra a kis időre.
Frissítve: 2018.11.13. 09:13

Paksi végjáték

Nem kockáztatunk nagyot, ha leírjuk: a Roszatom által tervezett két atomreaktor soha nem fog felépülni Pakson. A legújabb félhivatalos dátum, a 2032-es átadás egyértelmű választ ad a négy éve a levegőben lógó alapkérdésre: nem létezik olyan kalkuláció, ami kiadja, hogy egy 2019-ben alapozni kezdett, kereskedelmi áramtermelésre legkorábban 2033-34 körül képes atomerőművet, amelynek a hiteleit már 2026-tól törleszteni kell, érdemes fölépíteni. Ha a beruházás elhúzódik, sosem jön ki abból a 4000 milliárd forintból, amit most rászánnak, hiszen a nemzetközi tapasztalatok szerint a legnagyobb költségnövelő tényező éppen a csúszás. Ráadásul a friss francia és finn példák azt mutatják, hogy nem aprópénzről van szó: a kétszeres projektidőszak nagyjából dupla árat jelent. 
Eközben a konkurencia, vagyis a napenergia ára meredeken zuhan: az erősen kormányközeli MET-csoport néhány hete átadott százhalombattai naperőművében 468 millió forintért hoztak létre 1 megawattnyi áramtermelő kapacitást, Paks2 esetében ugyanez a szám papíron is 1,66 milliárd forint lenne. És ha már Százhalombatta: a MET naperőművének felépítéséről idén januárban döntöttek, októberben pedig a létesítmény már áramot termelt. Itt szeretnénk emlékeztetni rá, hogy az ENSZ kormányközi testületének (IPCC) minapi jelentése szerint a globális klímakatasztrófa megállítására nagyjából 12 évünk maradt. A jelentés a világ klímakutatóinak konszenzusára épül, érdemi ellenvélemény nélkül, az idei időjárás pedig elég hatásosan illusztrálta, hogy mire gondoltak a tudósok. 
Aki a földi klímát egy 2026 helyett 2032-ben (magyarul: soha napján) felépülő atomerőművel akarja megmenteni, az alighanem elkésett: a megoldás, ha létezik, sokkal inkább a gyorsan és olcsón telepíthető napelem, meg a háztartási méretekben már ma is elérhető, többek között a Tesla és a Panasonic által gyártott energiatároló (ún. powerwall) lesz. Utóbbi talán megnyugtatja a mindenhez is értő L. Simon Lászlót, aki a kormányálláspontot tolmácsolva nemrég azzal érvelt a megújuló energia ellen: „nem süt mindig a nap, nem fúj mindig a szél”. Neki is üzenjük: Németországban idén 36 százalék a zöldenergia aránya, ugyanannyi, amennyit a német atomipar a csúcson elő tudott állítani.
Talán itt az ideje, hogy elfogadjuk: Paks 2 megbukott, mielőtt még az első kapavágásra sor került volna. Főként azért bukott meg, ami már a paksi szerződés megkötésekor is nyilvánvaló volt: egy ilyen beruházáshoz itthon nincs meg a szükséges menedzsment-tudás (nemhogy atomerőművet, de egy stadiont sem tudunk az előirányzott idő- és költségkereten belül befejezni), az orosz fél pedig nem rendelkezik a technológia uniós megfeleltetéséhez szükséges képességekkel. A tanulópénz drága volt – máig több mint 300 milliárdunk ment rá a paksi kalandra, és még messze nincs vége –, de valakinek biztos megérte: Orbánék mindenfajta társadalmi kontroll nélkül költhettek el eddig két Bokros-csomagnyi közpénzt jórészt a saját klientúrájuk etetésére a sosem-lesz atomerőmű hűlt helyén.
Frissítve: 2018.11.13. 09:13

Morzsaharc

Néhány hete egy magas kormánytisztséget viselő politikus azzal érvelt igen nagy hévvel, hogy „ha a rendező a mi kenyerünket eszi, ne kritizáljon bennünket, sőt örüljön, hogy pénzt kap tőlünk!” Csendesen említettem, hogy a művész az én kenyeremet éppúgy eszi, mint az övét, és inkább örülnünk kellene, hogy alkot, egyébként pedig ő (is) azt mond, amit akar. 
Akkor még nem sejtettem, hogy Montecuccoli gyakran idézett mondata: "A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz" ilyen konkrétan és ilyen hamar jut érvényre a kultúrharcban is. A magyar kultúra piacának mérete, a közönség igényei és az alkotói szokások miatt a legtöbb intézmény az államtól kapott, jobbára szűken mért apanázstól függ. Az utóbbi alig harminc év kevés volt ahhoz, hogy a magánszféra érdemben belépjen a támogatók körébe. A társasági adókedvezmény egy kis lehetőség volt, amellyel sok vállalkozás és sok előadóművészeti intézmény - állami, önkormányzati és független egyaránt – élt. Néhány pedig visszaélt.
A tao megszüntetésének bejelentése óta a társulatvezetők a már javában zajló évadban azon gondolkodnak, hogy megvalósíthatják-e terveiket, vagy le kell mondaniuk produkciókat. Senki sem tudja, hogy a költségvetését miként befolyásolja a január elsejével, a szezon közepén változó adótörvény. Kósza hírek keringenek arról, hogy milyen módon kompenzálja a kormány az így kieső pénzt, vagy hogy egyáltalán kompenzálja-e. Szó esik jogbiztonságról és arról, hogy visszamenőleg nem lehet dönteni. Majd sorolódnak az ellenpéldák. 
Eközben a döntéshozók egyikének elég volt hat hét ahhoz, hogy véleménye 180 fokos fordulatot vegyen: a politikus a tao-ügy segítségével repül a fénybe, a városvezető pedig szokatlan hangvétellel üzenve mutat erőt.
A NER kultúrharca szintet lépett, az ideológiai burok egyre kevésbé takarja a valódi érdekeket, a pénz, az erő és a hatalom fontosságát. A közönség, a mű és a közvetített gondolat lényegtelen, az alkotó pedig húzza meg magát és örüljön, ha eheti az állami kenyérmorzsákat. Amíg egyáltalán eheti.
Frissítve: 2018.11.13. 09:16