“Nem felejtünk, nem bocsátunk meg"

Publikálás dátuma
2018.11.18 14:08
EZ MARADT AZ ÁLDOZATOKBÓL - A butovói (Moszkva környéki) emlékpark
Fotó: AFP/ ALEXEY SAVOSTIN/SPUTNIK
Október 29-én Moszkvában szokott hidegebb is lenni. A politikai foglyok emléknapját megelőzően az államvédelem központja előtt, a Ljubljankán, az egyik valamikori táborból ideszállított gránit szikladarabnál zajlik az áldozatok egynapos névsorolvasása.

Az emléknap

Mindenki mondhatja saját családja neveit. Beszélhet egykori rokonokról, kollégákról. Ha nincsenek nevei kéznél, mint nekem, akkor kap egyet a szervezőktől, azt felolvashatja. Az én “nevem” David Ivanovics Cepov, aki főkönyvelő-helyettes volt, korábban a cári hadsereg törzskapitánya. Kivégezték 50 évesen, 1938. július 4-én. Időnként hallani kórusokat is: ”Nem felejtünk, nem bocsátunk meg”. A nem-felejtéssel is vannak, persze, problémák. De a meg nem-bocsátással sokkal nagyobbak.
Szerencsére nem volt eső, hó, fagy. Reggel tíztől este tízig lehetett felolvasni. Délelőtt inkább nyugdíjasok és diákok jöttek. Szerencsés esetben mintegy két óra alatt végig lehetett a sort állni. Hallottam, estefele már többen voltak. A kérdés, hogyan lehet ilyenkor emlékezni. Az állam nagy ünnepségeket nem rendez, de egyének, családok akár átfogó megemlékezésekre is összeállhatnak. Ez nem kisebbségi ügy, amit a többieknek el kell magyarázni. Némi habozás után valamilyen formában minden család, ha akarja, ha magáénak érzi, a megemlékezést nyilvánosan is vállalhatja. A legtöbb orosz városban működnek az egykori politikai üldözöttek klubjai. Ma már inkább az egykori áldozatok gyermekei a tagok, ők is egyre kevesebben vannak. Közben gyorsan fogy egy másik emlékező közösség; a háborús veteránoké. Van, ahol a veteránokat és az áldozatok gyerekeit összeolvasztották: ma sokfelé vegyes klubok működnek.
Közben elindult egy vita. Mi történjen azokkal, akik áldozatok voltak, de korábban az elnyomó apparátust működtették? A rendszerváltás idején nálunk ez az ügy Rajk László kapcsán bukkant elő. De a mai orosz demokrata csoportok felfogása mintha pont ellentétes lenne a 90-es évek magyar liberálisaiéval. Nem akarnak fekete-fehéren azonnal dönteni. S zömük mintha alázatosabb lenne a történelemmel.

Párhuzamok

A vészkorszak jelenlétének intenzitása még a közvetlenül érintettek számára is változik időben. S nem egyszerűen felejtésről, vagy az emlékezés valamilyen karbantartásáról van szó. Ráadásul legalább kétféle dologról lehet itt szó: az ”emlékezés kiszereléséről”, olyan formák kereséséről, amelyek megkönnyítik, a jelenben használt formákhoz közelítik a múltcsomagokat, illetve a történet - a családi, a személyes múlt - vállalásáról. De látjuk, mindehhez tér is kell. Először úgy látszott, a Soának eltűntek az emlékterületei. A németek igyekeztek a táborokból a háború utolsó hónapjaiban annyit megsemmisíteni, amennyit csak tudtak. A barakk-alaprajzokból szinte semmi sem elevenedik meg, a lengyel és ukrán városszéleken tömegsírokba lőtt zsidó családokból pedig még ennyi sem maradt. De a megmaradt, sokszor virtualizált emlékhelyeket már az 50-60-as években kiépítették, kanonizálták, kiterjedt holokauszt-ipar jött létre. A táborokban persze, számtalan nép és csoport szenvedett. De a vészkorszak elsősorban nem róluk szólt. És akármennyit is ismételte a progresszív oldal, hogy itt nem egy kisebbség elpusztításáról, hanem a többség felelősségéről és áldozatairól is szó van, a saját megélt többségi köztörténet és a holokauszt csak szétvált egymástól Kelet-Európában a tömegek emlékezetében. A zsidó közösségek elpusztításának emlékezettörténetei sok száz éven át ritualizálódtak és ezeket az emlékformákat a háború után azután használni is lehetett. De más csoportokat ide nehezen lehetett beleilleszteni. Az érintett generációk emlékei így fel is szakadoztak.
A szovjet Gulag-emlékeket párhuzamba szokták állítani a vészkorszakkal. Sok minden bizonyára összevethető, de több elem alapvetően különbözik. Először is, az áldozatok itt nem kisebbségiek, hanem többségiek. Bár nagyobb arányban voltak köztük pártmunkások, vagy a forradalom előtti idők elitjének tagjai, és nagyságrendben akár egybevethetők a nácik áldozataival, sokkal véletlenszerűbben oszlanak meg, többféle csoportból kerültek ki, mint a szűkebben vett holokausztban elpusztultak. Tehát a Gulag-kép – bármennyit is változott – nagyobb mértékben függött a nemzeti kollektív áldozatképektől. S ugyan az utolsó évtizedekben változtak a holokauszt-képek is, mégis összefogottabbak maradtak, mint a különbözőképpen átrendeződő Gulag-emlékek. Utóbbiak jobban részei a nemzetképnek, s most átfogóbban változnak, mint ahogyan hittük, mondjuk tíz éve. A táborok nagy többsége eltűnt. Néhány helyen létrehoztak ugyan emlékhelyeket, de a megközelíthetetlen messzeségben vannak. Oda nem szoktak eljárni. Hogyan?
Ezért olyan érdekesek a mostani orosz viták a hóhér- és áldozatszerepek részleges átfedéséről, vagy egymásba csúszásáról a sztálini időkben. Kiket vettek be végül a névsorokba, s kiket hagytak ki tudatosan?
A 60-as évek olvadása valamit elkezdett, de igazán e történetekről 1989-91 után esett szó. Ám akkor nem volt vita. Még éltek a legfiatalabb túlélők, akik sokszor nem is akarnak beszélni arról, ami történt velük. Különösképpen a társadalom nem is nagyon támogatta őket az emlékezésben. Ma már egyre többen tudják, hogy nem egyszerűen egykori áldozatokról, hanem az új nemzedékek közös azonosságairól van szó. Most az utolsó túlélők is elmennek: ezek a nagyon idős, már gyönge, majdnem hangok nélküli emberek eddig sem tudták megakadályozni a sok összevissza beszédet. Így is elindult valamilyen küzdelem a kulturális emlékezetért (ahogy Jan Assmann nevezi az egyben tartott képek, elbeszélés-töredék, fantáziatörmelékek társadalmi együttesét), de a kollektív emlékezet nem kínál biztos, kölcsönösen összekapcsolódó pontokat.
Traumáiról senki sem beszél szívesen, legyenek azok bármilyenek. A vészkorszakról is sok évig szinte mindenki hallgatott. De először kívülről törték meg a hallgatást különböző mozgások, majd a túlélők is támogatni kezdték egymást. Elveszett városkákban is lehetett így a saját tapasztalatoknak - legalább a saját maguk számára - univerzális értelmezéseket találni. A Gulag-emlékeknek nem volt ilyen tisztító hatásuk. És majdnem senki sem kapott nyilvános segítséget az életben maradás értelmezéséhez. Nem voltak, persze kiszerelhető magyarázatok az otthoniak között a hazaérkezők megértéséhez. A hallgatás közben kiterjedt és elmélyült. Ez most, az utolsó szenvedők eltávozása után kezd felszakadni.

Hétköznapivá vált

Butovo egy Moszkva környéki volt államvédelmi lőtér, amit 1937-38-ban kiemelten a legfontosabb pártvezetés lefejezésére használtak. Kivégzőhely a kiserdőben. Létezése 1993-tól ismert, azóta hoznak ide látogató csoportokat. De a komoly nagy emlékművet csak ezekben a napokban avatták fel. Itt pontos listát vezettek az agyonlövésekről. Ezen a helyen végezték ki időről időre a belügy főtisztjeit. Itt hal meg Jagoda, a korszak egyik belügyi népbiztosa, az NKVD vezetője. És persze sok-sok pártvezető, a szovjet állam szervezői, ideológusai, akiknek közvetlenül nem volt közük a politikai megfélemlítés technikai kivitelezéséhez. Az áldozatok emléktábláin az ő neveik is szerepelnek. A bolsevikok és a rendőrtisztek az értelmiségiekkel, lelkészekkel és a forradalom előtti államapparátussal együtt.
Az emléklistákat, a belvárosit és a lőtérit is a Memorial, egy még a gorbacsovi időkben alakult, a mindenkori kormánytól független emlékezéspolitikai civil társaság gondozza. Ők úgy gondolták, Jagodát most sem kellene kihagyni. A szervezeten belül végül kisebbségben maradtak a radikálisok, akik a rendőrtiszteket a listákról kicenzúráznák. Létezik a véleményük, de azért a nevek maradtak.
Ültem a Ljubjankán, a téren egy padon, és egy félórán át számoltam, csoportokba rendeztem a felolvasott neveket. Zömmel még fiatalemberek. Nevük szerint talán egyharmaduk zsidó lehetett, de vannak szép számmal német és lengyel nevek is - ma már elég sokat tudunk az első forradalmár korosztályokról. Amíg ott ültem, előkerült egy mongol miniszter és egy közép-ázsiai népbiztos neve is. 1936-38-ra nem sokan maradtak a cári rendszer embereiből, de az áldozatok között (nem Butovóban) igen sok volt a kétkezi munkás, tanító, könyvelő. Ők vajon hogyan kerültek a húsdarálóba? Valakivel fecsegtek egy kicsit taggyűlés után?
Olvastam családi vallomásokat. A leszármazottaknak többször változik a véleményük. A korábbi névsorolvasásokon elhangzott áldozatként a dédnagymama neve, aki nem rendőrtiszt volt, hanem pártújságíró. Eleinte a dédunoka megértő volt, azután megkeményedett és a nénit a következő évben a rendszer embereként már kihagyta. Mások ellenkezőleg, megbocsátóbbak lettek. De általában a 1930-40-es évek családi szereplőit a családi emlékezők már nem ismerték, s a szovjet rendszer nem nevelte őket megértőekké. A vallomások szerint általában kísérletet sem tesznek arra, hogy felfogják, milyen lehetett a korszak, amiről beszélünk. Sok családban az elpusztult családtag szentté vált, mindent megőriztek, ami tőle származott. Egy letartóztatott lelkész özvegye negyven esztendőn át dugdosta otthon a férje egy céduláját a táborból. "Nem kaptam meg a csizmát" - írta a férj. Úgy látszik, voltak helyek és időszakok, ahol, és amikor csomagokat is lehetett kapni. Akkor is, ha éppen nem érkeztek meg.
Közben nem lehet egyszerűen resztalinizációs, vagy ellenkezőleg, desztalinizációs hatásokról beszélni. Ebből is, abból is van szépen. Vannak hivatali helyiségek, ahol ma is kint van a falon Dzerzsinszkij portréja. De tavaly végre Moszkva belvárosában is felavattak egy kiváló Gulag-emlékfalat. És ami talán fontosabb, hogy az emlékezés hétköznapibbá válik. Ma már simábban emlékezhetsz, de ritkán közösségben, hangosan és nyilvánosan. A nemzeti történelem folyamatosságát ebben a metszetben is megélheted. Az új butovói emlékparkban van egy tisztás, félember nagyságú fényképekkel a fűben. Ez maradt az áldozatokból.
Néhány éve az egyik Urálon inneni, európai országrészben működött politikai táborban, a Perm-36-ban felavattak egy múzeumot. A foglyokról szólt, mint valamennyi ilyen gyűjtemény. Majd átalakították a kiállítást, most az őrszemélyzet történetéről szól. Végül is a büntetés-végrehajtásnak is van valamilyen története. Mindenki külön őrizheti családja emlékeit. Kollektívan vállalható szintézisben nem hiszek. Az együttes emlékezés éles összecsapások nélkül nehezen elképzelhető. Nem tetszik, de szinte kizárólagosan kivitelezhetőnek az tűnik, hogy mindenki saját bokra alatt ül és magának emlékezik. A saját múltvízióját hosszabb távon sem tudja rákényszeríteni a másikra. Ismerjük végre fel, hogy sok tekintetben a múltunk egymástól hosszabb távra is elszigetel.
2018.11.18 14:08

Környezeti kihívások és állami érdekek az Arktiszon

Publikálás dátuma
2018.12.16 16:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
Az elmúlt évtizedek technológiai, gazdasági és társadalmi változásai következtében központi kérdéssé vált bolygónk klímaváltozása és e folyamat lehetséges hatásai. A súlyosbodó környezeti változások leginkább az Északi-sarkkör területein mutatkoznak meg, ahol a jégtakaró gyorsabban tűnik el, mint máshol Földünkön, így a térséget borító jég rekordmértékűre csökkent.

Csökkenő jégtakaró

A bolygónk poláris pályáján keringő környezeti műholdak 1978-79 óta rögzítenek képeket a Föld felszínéről, ekkor bocsátották fel az első modern időjárás-megfigyelő műholdat, a TIROS-N-t, melynek köszönhetően ma már 40 év adatainak elemzése alapján vonhatunk le tudományos következtetéseket a klímaváltozás tendenciáiról. Az adatok éves minimumát elemezve kirajzolódik, hogy 1979-től a jégtakaró kiterjedése a Jeges-tengeren (a földrajzi terminológiában gyakran óceánnak nevezik) fokozatosan csökken, ennek hatására növekszik azon területek mérete, amelyek nem verik vissza a napfényt az atmoszférába, így az elnyelt energia az óceánok felmelegedését és a vízi ökoszisztéma biológiai egyensúlyának fölborulását eredményezi. Bolygónk hőmérséklet-emelkedésének legkritikusabb következménye, hogy a szárazföldön található jeges felületek is olvadásnak indulnak, ami a tengerszint növekedésével jár. A rohamosan emelkedő vízszint és vízhőmérséklet pedig közvetlen hatással van életvitelünkre is, hiszen amellett hogy hozzájárul a vizek elsavasodásához és ezáltal a tengeri élővilág egyensúlyának felbillenéséhez, olyan problémákat okoz, mint a part menti erózió, az egyre gyakoribb áradások vagy a növekvő számú, pusztító erejű viharok.
Míg az északi krioszféra (a Földön található hó- és jégtakaró) átlagos szeptemberi kiterjedése 40 évvel ezelőtt meghaladta a 7 millió négyzetkilométert, addig ma csupán 4-5 millió négyzetkilométer nagyságú jeges területről beszélhetünk azonos időszakban. Habár a 2012-es mélypontot követően a jégtakaró kiterjedése 2013-ban megugrott, mérete továbbra is lényegesen az elmúlt 40 év átlaga alatt helyezkedik el.
Az új adatokat alapul véve az is megállapítható, hogy habár a fiatal és vékony jégtakaró kiterjedése növekszik bizonyos években, a jég térfogatára nincs különösebb hatással, nem pótolja az öreg, vastag jégréteget. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) 5. értékelő jelentése is megállapítja: a sarkvidéki jég olvadásának folyamata tovább folytatódik, aminek hatására a havazás mértéke is csökkenni fog az északi féltekén. E folyamatok kétségtelenül megannyi káros hatással fenyegetik bolygónk bioszféráját, így közvetlenül mindennapi életvitelünket is.

Északra tolódó útvonalak

A jég borította területek visszahúzódásának egyik következménye, hogy jégtörők nélkül is hajózhatóvá válik a Jeges-tenger, amely lehetővé teszi a kereskedelmi útvonalak északra tolódását. Ázsia, Európa és az Egyesült Államok közti kereskedelem meghatározó része jelenleg a Szuezi-, valamint a Panama-csatornán keresztül zajlik, amelynél az úgynevezett északi tengeri út – északi passzázs – Tokió-Hamburg távlatában 30 százalékkal bizonyulhat rövidebbnek a hajózható nyári hónapokban, ez pedig jelentősen átformálhatja a világgazdaság jelenlegi formáját. A hagyományos kereskedelmi útvonalakon az Európa és Ázsia közötti déli szakaszon 30 nap szükséges a táv megtételére, míg az Egyesült Államok keleti partjaitól Ázsiát – a Panama-csatornán keresztül – 25 nap alatt lehet elérni. A University of Reading tanulmánya szerint az északi passzázs kihasználásával néhány évtizeden belül a menetidő Európa-Ázsia viszonylatában 10 nappal (az évszázad végére 13 nappal), az Egyesült Államok-Ázsia esetében pedig 4 nappal lenne rövidebb. Ez nem csak a gyorsabb szállítást tenné lehetővé a szállítmányozó vállalatoknak, hanem a szállítóhajók magasabb fokú kihasználtságával, valamint az alacsonyabb üzemanyagköltségekkel költséghatékonyságot eredményezne.
Habár az északi kereskedelmi útvonal fellendülésével csökkenne a kibocsátás mértéke, környezetvédők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hajóforgalom növekedése káros hatással lenne a térségre. A szállítóhajók által kibocsátott sötét szén-dioxid-részecskék lerakódása a hótakaró felszínén tovább gyorsítaná a jég olvadásának folyamatát, mivel így nagyobb mértékben képes elnyerni a nap energiáját. Ez pedig öngerjesztő folyamatként hosszabbítaná meg a hajózható napok számát, amikor is még több szennyezést bocsátanának ki a szállítóhajók a jeges területek felszínére.
Ennél is súlyosabb problémát jelenthetnek a még kiaknázatlan olajmezők, amelyek a jég visszahúzódásával könnyebben elérhetővé válhatnak. A sarkköri olajkitermelés lehetősége pedig nem csupán azért aggasztó, mert a kitermelt nyersolaj üzemanyagként való elégetése tovább fokozná a károsanyag-koncentrációt a levegőben, hanem mert egy a 2010-es Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájához hasonló baleset beláthatatlan ökológiai katasztrófához vezetne.

Kihez tartozik az Arktisz?

Az Északi-sarkvidék birtoklása és ellenőrzése még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt stratégiai érdeke különösebben egy nemzetnek sem. Amikor az Egyesült Államok 1867. október 18-án igen alacsony áron megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, a lépést az amerikai lakosság is nagyban kritizálta. Napjainkra az Északi-sarkkör – beleértve a rendkívül nehezen megközelíthető területeket is – jelentősége nagyban felértékelődött, amely felveti a kérdést: kihez tartozik az Arktisz és milyen törvények hatályosak a térségben?
Az Északi-sarki-óceánra – magyarul leginkább Jeges-tenger – számos szabályozás érvényes. Az Arktiszra hatályos átfogó jogi keretet az 1982-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) adja, de emellett a térség bizonyos területein az Arktisz-államok saját belső jogrendszere, esetenként pedig bilaterális vagy nemzetközi egyezmények a mérvadók. Számos vitás kérdésre az UNCLOS adott választ:
- 12 tengeri mérföldben határozta meg az államok területének tengeri határait
- Kizárólagos gazdasági területeket határozott meg 200 tengeri mérföldes körzetben
- Szabályokat alkotott a kontinentális talapzati határok kiterjesztéséről.
Azonban az öt Arktisz-állam – Egyesült Államok, Kanada, Norvégia, Dánia, Oroszország – vitatott területi igényei miatt számos kérdés vár még megoldásra. Az Északi-sark felosztásáról a Durham Egyetem összeállította az összes jelenlegi és lehetséges területi igényt.
Habár az öt említett Arktisz-állam napjainkban betartja és követi a Tengerjogi Egyezményben lefektetett szabályokat – az Egyesült Államok nem ratifikálta –, továbbra sem sikerült minden kérdésben megállapodniuk az érintett feleknek, így a nézeteltérések a jég eltűnésével tovább fokozódhatnak. És habár egy Északi-sarkért folyó háború eshetősége igen csekély, a felmerülő problémák mégis rámutatnak arra, hogy a jeges vidék feltárása és kihasználása több káros következménnyel járna, mint amennyi előnyt jelentene. A kereskedelmi útvonalak északra tolódásával jelentősen emelkedne a sarkvidéket érő környezetszennyezés, amely felgyorsítaná a jég visszahúzódását, ez pedig lehetőséget adna az olajmezők kiaknázására, ami súlyos veszélynek tenné ki a térséget.
Összességében tehát elmondható, hogy az Arktisz kiaknázása csupán néhány államnak és nagyvállalatnak jelentene hasznot rövid távon, azonban e lépések súlyos veszélynek tennék ki az Északi-sark ökoszisztémáját és ezáltal egész bolygónkat.
2018.12.16 16:16
Frissítve: 2018.12.16 16:16

Egy tárca élete

Publikálás dátuma
2018.12.16 15:43

Fotó: Shutterstock/
Tárcista vagyok, árulom el mostanában kertelés nélkül mindenkinek. Figyelmeztetésnek szánom, mint amikor a jogaikat olvassák fel a gyanúsítottaknak az amerikai filmekben: Minden, amit mond, felhasználható Ön ellen. Egy tárcista szemében ugyanis mindenki eleve bűnrészes, minden és mindenki potenciális nyersanyag, az élet nevű cucc hiteles hordozója. És mivel szenvedélyesen (és némiképp űzötten, hiszen hétről hétre újabb megnyíló szakadékokat kell betömködni) keresi az élet jeleit, senki sem bújhat el, nem kaphat felmentést, mint a tornaóra alól. Egy tárcista valahol a besúgó és a kukkoló között helyezkedik el, gátlástalan, pontos és kíméletlen, nem ismer se embert, se rokont, ha céljait (a kialkudott karakterszámot) el akarja érni. Mindenkitől lop, ráadásul azzal az álszent dumával, hogy ettől az áldozatok is csak gazdagabbak lesznek. Nahiszen.
Amúgy nincs könnyű dolga. Az élet még az éternél is illékonyabb, vegyészeket megszégyenítő precizitást igényel a befogása, de néha minden óvintézkedés és precizitás ellenére a papírra kerülő anyag mégis elveszti elevenségét, rideg lesz és merev, holmi bábu a panoptikumban. Ilyenkor a tárcistának nincs más lehetősége, füllentenie kell, színezni, sminkelni, amíg a halott anyag életjelet nem mutat, feltápászkodik, mint a kettéfűrészelt ember a varázsige elmormolása után. Frankenstein kései utódának látja ilyenkor magát, és csak fohászkodni tud, hogy mások ne szörnynek lássák a szörnyet, kreatúrának a kreatúrát, hanem törhetetlen egésznek, amelyen nem tűnnek fel a fércnyomok. Ami úgy igaz, hogy meg sem történt, viszont mégsem lehetett volna másként, ha megtörtént volna. Addig kell hát füllenteni, amíg igazság nem lesz belőle. Idézhető, borzongató, kellemes mellékhatásokkal, amíg a kávé tart, vagy befut a villamos. Az a pár másodpercnyi szívdobogás, aritmia, ennyi a tárca élete.
Egy olyan fénykép, amelyen senki sem akarja felismerni magát. Mert senkit nem úgy mutat be, ahogy szeretné, nem olyan szögből, nem olyan fényviszonyok között. Akiről szól, csodálkozva néz rám, mert túlságosan kihangsúlyoztam az állát, túlságosan összehúztam a szemét, egyszóval ez nem ő, vagyis igen, de mintha készakarva ábrázoltam volna ilyen előnytelen helyzetben. Mintha a papírra csak a belső világból kivont giccs kerülhetne csupán, ahogy látni akarja magát, mindig készségesnek és kedvesnek, nagylelkűnek és önfeláldozónak, pedig hát épp az imént tolta félre a metró ajtajánál az idős nénit, mert olyan lassan totyogott, neki meg sietnie kell, a mama megvárhatja a következőt is. Amúgy mindenkit kedvel, hetente felmegy a nagymamájához a hegyre, beszélget vele, ezeréves történeket hallgat, és naná, hogy a történetek izgatják, és nem a pénz, amit búcsúzóul a zsebébe tömköd, hogy költsd csak arra, drágám, amire szeretnéd. A szeretet bizony összetett kór, és nehéz felismerni a tüneteit.
Ha a tárca szereplőitől függene, akkor mindegyik olyan lenne, mint egy képeslap, idill hágna idillre, csupa műhó és műmosoly, műszeretettel díszített hazugság, amelyben mindenáron hinni akarnak. Már nem Isten a fontos, nem a sosemvolt Gondviselő, hanem az a méregtelenített jóság, ami úgy csap ki belőlük, mint a másnaposság szaga egy hűvös reggelen. Régen a halál után, a másvilág kapujában került mérlegre minden földi tett. Ma már mindenki itt szeretné megejteni a méretkezést, a saját maga által cinkelt mérleggel. Mint az egyszeri politikus, aki folyton gyermekekkel fényképezkedik.
Mások eleve gyanakodva néznek, hiszen ez számukra a bértollnokság napnál is világosabb bizonyítéka. A tárca az a buksza, nem? Pénzért nyúlod le mások életét, megrendelésre – szegezik nekem. Mert minden újságíró, aki pénzt fogad el a munkájáért, az eleve a tulajdonost szolgálja ki, a fake news részlegen dolgozik a szalag mellett. Tudja ezt mindenki. A tárcista még ennél is rosszabb, nem híreket, hanem életeket hamisít. Mintha becsületesen csak ingyen lehetne dolgozni. Csak az mondhat igazat, aki éhezik, és a lakásában kikapcsolták az áramot. (Ha kérhetnék valamit karácsonyra a ki sem fogott aranyhaltól, akkor valami olyasmi lenne, hogy néhány szó és hivatás kapja vissza a jelentését, rangját, makulátlanságát. Lásd még: a krumplileves legyen krumplileves. Lehet, hogy az én életemben már soha nem lehet majd úgy kiejteni a liberálist, a politikust, újságírót, jobboldalit, hogy ne valami egész mást értsünk alatta. A naplopótól a szexmunkásig. Szóval, kedves aranyhal, add vissza a szavainkat, míg a kór tovább nem terjed a ma még ártatlannak tűnő kifejezésekre. Amíg ránk nem szakad a bábeli zűrzavar egy nyelven belül.)
Eddig az elmélet, a nyűg, a szakmázás. Mert aztán mindig történik valami. Elvonulnak a felhők, felragyog egy aprócska részlet. Moziba mentünk D.-vel, az Aréna multiplex termeihez nagy (mű?)márvány lépcső vezet fel. Ezen kúszik fel nagy sikongatásokkal leginkább hason, kézen, ahogy éri, egy egyéves kislány az édesapja kissé már ráhagyó tekintete mellett. Nézzük, mosolygunk. Az édesapja mentegetőzve szólal meg: Mit csináljak? Vagy tiszta, vagy boldog.
2018.12.16 15:43
Frissítve: 2018.12.16 15:43