“Nem felejtünk, nem bocsátunk meg"

Október 29-én Moszkvában szokott hidegebb is lenni. A politikai foglyok emléknapját megelőzően az államvédelem központja előtt, a Ljubljankán, az egyik valamikori táborból ideszállított gránit szikladarabnál zajlik az áldozatok egynapos névsorolvasása.

Az emléknap

Mindenki mondhatja saját családja neveit. Beszélhet egykori rokonokról, kollégákról. Ha nincsenek nevei kéznél, mint nekem, akkor kap egyet a szervezőktől, azt felolvashatja. Az én “nevem” David Ivanovics Cepov, aki főkönyvelő-helyettes volt, korábban a cári hadsereg törzskapitánya. Kivégezték 50 évesen, 1938. július 4-én. Időnként hallani kórusokat is: ”Nem felejtünk, nem bocsátunk meg”. A nem-felejtéssel is vannak, persze, problémák. De a meg nem-bocsátással sokkal nagyobbak.

Szerencsére nem volt eső, hó, fagy. Reggel tíztől este tízig lehetett felolvasni. Délelőtt inkább nyugdíjasok és diákok jöttek. Szerencsés esetben mintegy két óra alatt végig lehetett a sort állni. Hallottam, estefele már többen voltak. A kérdés, hogyan lehet ilyenkor emlékezni. Az állam nagy ünnepségeket nem rendez, de egyének, családok akár átfogó megemlékezésekre is összeállhatnak. Ez nem kisebbségi ügy, amit a többieknek el kell magyarázni. Némi habozás után valamilyen formában minden család, ha akarja, ha magáénak érzi, a megemlékezést nyilvánosan is vállalhatja. A legtöbb orosz városban működnek az egykori politikai üldözöttek klubjai. Ma már inkább az egykori áldozatok gyermekei a tagok, ők is egyre kevesebben vannak. Közben gyorsan fogy egy másik emlékező közösség; a háborús veteránoké. Van, ahol a veteránokat és az áldozatok gyerekeit összeolvasztották: ma sokfelé vegyes klubok működnek.

Közben elindult egy vita. Mi történjen azokkal, akik áldozatok voltak, de korábban az elnyomó apparátust működtették? A rendszerváltás idején nálunk ez az ügy Rajk László kapcsán bukkant elő. De a mai orosz demokrata csoportok felfogása mintha pont ellentétes lenne a 90-es évek magyar liberálisaiéval. Nem akarnak fekete-fehéren azonnal dönteni. S zömük mintha alázatosabb lenne a történelemmel.

Párhuzamok

A vészkorszak jelenlétének intenzitása még a közvetlenül érintettek számára is változik időben. S nem egyszerűen felejtésről, vagy az emlékezés valamilyen karbantartásáról van szó. Ráadásul legalább kétféle dologról lehet itt szó: az ”emlékezés kiszereléséről”, olyan formák kereséséről, amelyek megkönnyítik, a jelenben használt formákhoz közelítik a múltcsomagokat, illetve a történet - a családi, a személyes múlt - vállalásáról. De látjuk, mindehhez tér is kell. Először úgy látszott, a Soának eltűntek az emlékterületei. A németek igyekeztek a táborokból a háború utolsó hónapjaiban annyit megsemmisíteni, amennyit csak tudtak. A barakk-alaprajzokból szinte semmi sem elevenedik meg, a lengyel és ukrán városszéleken tömegsírokba lőtt zsidó családokból pedig még ennyi sem maradt.

De a megmaradt, sokszor virtualizált emlékhelyeket már az 50-60-as években kiépítették, kanonizálták, kiterjedt holokauszt-ipar jött létre. A táborokban persze, számtalan nép és csoport szenvedett. De a vészkorszak elsősorban nem róluk szólt. És akármennyit is ismételte a progresszív oldal, hogy itt nem egy kisebbség elpusztításáról, hanem a többség felelősségéről és áldozatairól is szó van, a saját megélt többségi köztörténet és a holokauszt csak szétvált egymástól Kelet-Európában a tömegek emlékezetében. A zsidó közösségek elpusztításának emlékezettörténetei sok száz éven át ritualizálódtak és ezeket az emlékformákat a háború után azután használni is lehetett. De más csoportokat ide nehezen lehetett beleilleszteni. Az érintett generációk emlékei így fel is szakadoztak.

A szovjet Gulag-emlékeket párhuzamba szokták állítani a vészkorszakkal. Sok minden bizonyára összevethető, de több elem alapvetően különbözik. Először is, az áldozatok itt nem kisebbségiek, hanem többségiek. Bár nagyobb arányban voltak köztük pártmunkások, vagy a forradalom előtti idők elitjének tagjai, és nagyságrendben akár egybevethetők a nácik áldozataival, sokkal véletlenszerűbben oszlanak meg, többféle csoportból kerültek ki, mint a szűkebben vett holokausztban elpusztultak. Tehát a Gulag-kép – bármennyit is változott – nagyobb mértékben függött a nemzeti kollektív áldozatképektől. S ugyan az utolsó évtizedekben változtak a holokauszt-képek is, mégis összefogottabbak maradtak, mint a különbözőképpen átrendeződő Gulag-emlékek. Utóbbiak jobban részei a nemzetképnek, s most átfogóbban változnak, mint ahogyan hittük, mondjuk tíz éve. A táborok nagy többsége eltűnt. Néhány helyen létrehoztak ugyan emlékhelyeket, de a megközelíthetetlen messzeségben vannak. Oda nem szoktak eljárni. Hogyan?

Ezért olyan érdekesek a mostani orosz viták a hóhér- és áldozatszerepek részleges átfedéséről, vagy egymásba csúszásáról a sztálini időkben. Kiket vettek be végül a névsorokba, s kiket hagytak ki tudatosan?

A 60-as évek olvadása valamit elkezdett, de igazán e történetekről 1989-91 után esett szó. Ám akkor nem volt vita. Még éltek a legfiatalabb túlélők, akik sokszor nem is akarnak beszélni arról, ami történt velük. Különösképpen a társadalom nem is nagyon támogatta őket az emlékezésben. Ma már egyre többen tudják, hogy nem egyszerűen egykori áldozatokról, hanem az új nemzedékek közös azonosságairól van szó. Most az utolsó túlélők is elmennek: ezek a nagyon idős, már gyönge, majdnem hangok nélküli emberek eddig sem tudták megakadályozni a sok összevissza beszédet. Így is elindult valamilyen küzdelem a kulturális emlékezetért (ahogy Jan Assmann nevezi az egyben tartott képek, elbeszélés-töredék, fantáziatörmelékek társadalmi együttesét), de a kollektív emlékezet nem kínál biztos, kölcsönösen összekapcsolódó pontokat.

Traumáiról senki sem beszél szívesen, legyenek azok bármilyenek. A vészkorszakról is sok évig szinte mindenki hallgatott. De először kívülről törték meg a hallgatást különböző mozgások, majd a túlélők is támogatni kezdték egymást. Elveszett városkákban is lehetett így a saját tapasztalatoknak - legalább a saját maguk számára - univerzális értelmezéseket találni. A Gulag-emlékeknek nem volt ilyen tisztító hatásuk. És majdnem senki sem kapott nyilvános segítséget az életben maradás értelmezéséhez. Nem voltak, persze kiszerelhető magyarázatok az otthoniak között a hazaérkezők megértéséhez. A hallgatás közben kiterjedt és elmélyült. Ez most, az utolsó szenvedők eltávozása után kezd felszakadni.

Hétköznapivá vált

Butovo egy Moszkva környéki volt államvédelmi lőtér, amit 1937-38-ban kiemelten a legfontosabb pártvezetés lefejezésére használtak. Kivégzőhely a kiserdőben. Létezése 1993-tól ismert, azóta hoznak ide látogató csoportokat. De a komoly nagy emlékművet csak ezekben a napokban avatták fel. Itt pontos listát vezettek az agyonlövésekről. Ezen a helyen végezték ki időről időre a belügy főtisztjeit. Itt hal meg Jagoda, a korszak egyik belügyi népbiztosa, az NKVD vezetője. És persze sok-sok pártvezető, a szovjet állam szervezői, ideológusai, akiknek közvetlenül nem volt közük a politikai megfélemlítés technikai kivitelezéséhez. Az áldozatok emléktábláin az ő neveik is szerepelnek. A bolsevikok és a rendőrtisztek az értelmiségiekkel, lelkészekkel és a forradalom előtti államapparátussal együtt.

Az emléklistákat, a belvárosit és a lőtérit is a Memorial, egy még a gorbacsovi időkben alakult, a mindenkori kormánytól független emlékezéspolitikai civil társaság gondozza. Ők úgy gondolták, Jagodát most sem kellene kihagyni. A szervezeten belül végül kisebbségben maradtak a radikálisok, akik a rendőrtiszteket a listákról kicenzúráznák. Létezik a véleményük, de azért a nevek maradtak.

Ültem a Ljubjankán, a téren egy padon, és egy félórán át számoltam, csoportokba rendeztem a felolvasott neveket. Zömmel még fiatalemberek. Nevük szerint talán egyharmaduk zsidó lehetett, de vannak szép számmal német és lengyel nevek is - ma már elég sokat tudunk az első forradalmár korosztályokról. Amíg ott ültem, előkerült egy mongol miniszter és egy közép-ázsiai népbiztos neve is. 1936-38-ra nem sokan maradtak a cári rendszer embereiből, de az áldozatok között (nem Butovóban) igen sok volt a kétkezi munkás, tanító, könyvelő. Ők vajon hogyan kerültek a húsdarálóba? Valakivel fecsegtek egy kicsit taggyűlés után?

Olvastam családi vallomásokat. A leszármazottaknak többször változik a véleményük. A korábbi névsorolvasásokon elhangzott áldozatként a dédnagymama neve, aki nem rendőrtiszt volt, hanem pártújságíró. Eleinte a dédunoka megértő volt, azután megkeményedett és a nénit a következő évben a rendszer embereként már kihagyta. Mások ellenkezőleg, megbocsátóbbak lettek. De általában a 1930-40-es évek családi szereplőit a családi emlékezők már nem ismerték, s a szovjet rendszer nem nevelte őket megértőekké. A vallomások szerint általában kísérletet sem tesznek arra, hogy felfogják, milyen lehetett a korszak, amiről beszélünk. Sok családban az elpusztult családtag szentté vált, mindent megőriztek, ami tőle származott. Egy letartóztatott lelkész özvegye negyven esztendőn át dugdosta otthon a férje egy céduláját a táborból. "Nem kaptam meg a csizmát" - írta a férj. Úgy látszik, voltak helyek és időszakok, ahol, és amikor csomagokat is lehetett kapni. Akkor is, ha éppen nem érkeztek meg.

Közben nem lehet egyszerűen resztalinizációs, vagy ellenkezőleg, desztalinizációs hatásokról beszélni. Ebből is, abból is van szépen. Vannak hivatali helyiségek, ahol ma is kint van a falon Dzerzsinszkij portréja. De tavaly végre Moszkva belvárosában is felavattak egy kiváló Gulag-emlékfalat. És ami talán fontosabb, hogy az emlékezés hétköznapibbá válik. Ma már simábban emlékezhetsz, de ritkán közösségben, hangosan és nyilvánosan. A nemzeti történelem folyamatosságát ebben a metszetben is megélheted. Az új butovói emlékparkban van egy tisztás, félember nagyságú fényképekkel a fűben. Ez maradt az áldozatokból.

Néhány éve az egyik Urálon inneni, európai országrészben működött politikai táborban, a Perm-36-ban felavattak egy múzeumot. A foglyokról szólt, mint valamennyi ilyen gyűjtemény. Majd átalakították a kiállítást, most az őrszemélyzet történetéről szól. Végül is a büntetés-végrehajtásnak is van valamilyen története. Mindenki külön őrizheti családja emlékeit. Kollektívan vállalható szintézisben nem hiszek. Az együttes emlékezés éles összecsapások nélkül nehezen elképzelhető. Nem tetszik, de szinte kizárólagosan kivitelezhetőnek az tűnik, hogy mindenki saját bokra alatt ül és magának emlékezik. A saját múltvízióját hosszabb távon sem tudja rákényszeríteni a másikra. Ismerjük végre fel, hogy sok tekintetben a múltunk egymástól hosszabb távra is elszigetel.