“Nem felejtünk, nem bocsátunk meg"

Publikálás dátuma
2018.11.18 14:08
EZ MARADT AZ ÁLDOZATOKBÓL - A butovói (Moszkva környéki) emlékpark
Fotó: AFP/ ALEXEY SAVOSTIN/SPUTNIK
Október 29-én Moszkvában szokott hidegebb is lenni. A politikai foglyok emléknapját megelőzően az államvédelem központja előtt, a Ljubljankán, az egyik valamikori táborból ideszállított gránit szikladarabnál zajlik az áldozatok egynapos névsorolvasása.

Az emléknap

Mindenki mondhatja saját családja neveit. Beszélhet egykori rokonokról, kollégákról. Ha nincsenek nevei kéznél, mint nekem, akkor kap egyet a szervezőktől, azt felolvashatja. Az én “nevem” David Ivanovics Cepov, aki főkönyvelő-helyettes volt, korábban a cári hadsereg törzskapitánya. Kivégezték 50 évesen, 1938. július 4-én. Időnként hallani kórusokat is: ”Nem felejtünk, nem bocsátunk meg”. A nem-felejtéssel is vannak, persze, problémák. De a meg nem-bocsátással sokkal nagyobbak.
Szerencsére nem volt eső, hó, fagy. Reggel tíztől este tízig lehetett felolvasni. Délelőtt inkább nyugdíjasok és diákok jöttek. Szerencsés esetben mintegy két óra alatt végig lehetett a sort állni. Hallottam, estefele már többen voltak. A kérdés, hogyan lehet ilyenkor emlékezni. Az állam nagy ünnepségeket nem rendez, de egyének, családok akár átfogó megemlékezésekre is összeállhatnak. Ez nem kisebbségi ügy, amit a többieknek el kell magyarázni. Némi habozás után valamilyen formában minden család, ha akarja, ha magáénak érzi, a megemlékezést nyilvánosan is vállalhatja. A legtöbb orosz városban működnek az egykori politikai üldözöttek klubjai. Ma már inkább az egykori áldozatok gyermekei a tagok, ők is egyre kevesebben vannak. Közben gyorsan fogy egy másik emlékező közösség; a háborús veteránoké. Van, ahol a veteránokat és az áldozatok gyerekeit összeolvasztották: ma sokfelé vegyes klubok működnek.
Közben elindult egy vita. Mi történjen azokkal, akik áldozatok voltak, de korábban az elnyomó apparátust működtették? A rendszerváltás idején nálunk ez az ügy Rajk László kapcsán bukkant elő. De a mai orosz demokrata csoportok felfogása mintha pont ellentétes lenne a 90-es évek magyar liberálisaiéval. Nem akarnak fekete-fehéren azonnal dönteni. S zömük mintha alázatosabb lenne a történelemmel.

Párhuzamok

A vészkorszak jelenlétének intenzitása még a közvetlenül érintettek számára is változik időben. S nem egyszerűen felejtésről, vagy az emlékezés valamilyen karbantartásáról van szó. Ráadásul legalább kétféle dologról lehet itt szó: az ”emlékezés kiszereléséről”, olyan formák kereséséről, amelyek megkönnyítik, a jelenben használt formákhoz közelítik a múltcsomagokat, illetve a történet - a családi, a személyes múlt - vállalásáról. De látjuk, mindehhez tér is kell. Először úgy látszott, a Soának eltűntek az emlékterületei. A németek igyekeztek a táborokból a háború utolsó hónapjaiban annyit megsemmisíteni, amennyit csak tudtak. A barakk-alaprajzokból szinte semmi sem elevenedik meg, a lengyel és ukrán városszéleken tömegsírokba lőtt zsidó családokból pedig még ennyi sem maradt. De a megmaradt, sokszor virtualizált emlékhelyeket már az 50-60-as években kiépítették, kanonizálták, kiterjedt holokauszt-ipar jött létre. A táborokban persze, számtalan nép és csoport szenvedett. De a vészkorszak elsősorban nem róluk szólt. És akármennyit is ismételte a progresszív oldal, hogy itt nem egy kisebbség elpusztításáról, hanem a többség felelősségéről és áldozatairól is szó van, a saját megélt többségi köztörténet és a holokauszt csak szétvált egymástól Kelet-Európában a tömegek emlékezetében. A zsidó közösségek elpusztításának emlékezettörténetei sok száz éven át ritualizálódtak és ezeket az emlékformákat a háború után azután használni is lehetett. De más csoportokat ide nehezen lehetett beleilleszteni. Az érintett generációk emlékei így fel is szakadoztak.
A szovjet Gulag-emlékeket párhuzamba szokták állítani a vészkorszakkal. Sok minden bizonyára összevethető, de több elem alapvetően különbözik. Először is, az áldozatok itt nem kisebbségiek, hanem többségiek. Bár nagyobb arányban voltak köztük pártmunkások, vagy a forradalom előtti idők elitjének tagjai, és nagyságrendben akár egybevethetők a nácik áldozataival, sokkal véletlenszerűbben oszlanak meg, többféle csoportból kerültek ki, mint a szűkebben vett holokausztban elpusztultak. Tehát a Gulag-kép – bármennyit is változott – nagyobb mértékben függött a nemzeti kollektív áldozatképektől. S ugyan az utolsó évtizedekben változtak a holokauszt-képek is, mégis összefogottabbak maradtak, mint a különbözőképpen átrendeződő Gulag-emlékek. Utóbbiak jobban részei a nemzetképnek, s most átfogóbban változnak, mint ahogyan hittük, mondjuk tíz éve. A táborok nagy többsége eltűnt. Néhány helyen létrehoztak ugyan emlékhelyeket, de a megközelíthetetlen messzeségben vannak. Oda nem szoktak eljárni. Hogyan?
Ezért olyan érdekesek a mostani orosz viták a hóhér- és áldozatszerepek részleges átfedéséről, vagy egymásba csúszásáról a sztálini időkben. Kiket vettek be végül a névsorokba, s kiket hagytak ki tudatosan?
A 60-as évek olvadása valamit elkezdett, de igazán e történetekről 1989-91 után esett szó. Ám akkor nem volt vita. Még éltek a legfiatalabb túlélők, akik sokszor nem is akarnak beszélni arról, ami történt velük. Különösképpen a társadalom nem is nagyon támogatta őket az emlékezésben. Ma már egyre többen tudják, hogy nem egyszerűen egykori áldozatokról, hanem az új nemzedékek közös azonosságairól van szó. Most az utolsó túlélők is elmennek: ezek a nagyon idős, már gyönge, majdnem hangok nélküli emberek eddig sem tudták megakadályozni a sok összevissza beszédet. Így is elindult valamilyen küzdelem a kulturális emlékezetért (ahogy Jan Assmann nevezi az egyben tartott képek, elbeszélés-töredék, fantáziatörmelékek társadalmi együttesét), de a kollektív emlékezet nem kínál biztos, kölcsönösen összekapcsolódó pontokat.
Traumáiról senki sem beszél szívesen, legyenek azok bármilyenek. A vészkorszakról is sok évig szinte mindenki hallgatott. De először kívülről törték meg a hallgatást különböző mozgások, majd a túlélők is támogatni kezdték egymást. Elveszett városkákban is lehetett így a saját tapasztalatoknak - legalább a saját maguk számára - univerzális értelmezéseket találni. A Gulag-emlékeknek nem volt ilyen tisztító hatásuk. És majdnem senki sem kapott nyilvános segítséget az életben maradás értelmezéséhez. Nem voltak, persze kiszerelhető magyarázatok az otthoniak között a hazaérkezők megértéséhez. A hallgatás közben kiterjedt és elmélyült. Ez most, az utolsó szenvedők eltávozása után kezd felszakadni.

Hétköznapivá vált

Butovo egy Moszkva környéki volt államvédelmi lőtér, amit 1937-38-ban kiemelten a legfontosabb pártvezetés lefejezésére használtak. Kivégzőhely a kiserdőben. Létezése 1993-tól ismert, azóta hoznak ide látogató csoportokat. De a komoly nagy emlékművet csak ezekben a napokban avatták fel. Itt pontos listát vezettek az agyonlövésekről. Ezen a helyen végezték ki időről időre a belügy főtisztjeit. Itt hal meg Jagoda, a korszak egyik belügyi népbiztosa, az NKVD vezetője. És persze sok-sok pártvezető, a szovjet állam szervezői, ideológusai, akiknek közvetlenül nem volt közük a politikai megfélemlítés technikai kivitelezéséhez. Az áldozatok emléktábláin az ő neveik is szerepelnek. A bolsevikok és a rendőrtisztek az értelmiségiekkel, lelkészekkel és a forradalom előtti államapparátussal együtt.
Az emléklistákat, a belvárosit és a lőtérit is a Memorial, egy még a gorbacsovi időkben alakult, a mindenkori kormánytól független emlékezéspolitikai civil társaság gondozza. Ők úgy gondolták, Jagodát most sem kellene kihagyni. A szervezeten belül végül kisebbségben maradtak a radikálisok, akik a rendőrtiszteket a listákról kicenzúráznák. Létezik a véleményük, de azért a nevek maradtak.
Ültem a Ljubjankán, a téren egy padon, és egy félórán át számoltam, csoportokba rendeztem a felolvasott neveket. Zömmel még fiatalemberek. Nevük szerint talán egyharmaduk zsidó lehetett, de vannak szép számmal német és lengyel nevek is - ma már elég sokat tudunk az első forradalmár korosztályokról. Amíg ott ültem, előkerült egy mongol miniszter és egy közép-ázsiai népbiztos neve is. 1936-38-ra nem sokan maradtak a cári rendszer embereiből, de az áldozatok között (nem Butovóban) igen sok volt a kétkezi munkás, tanító, könyvelő. Ők vajon hogyan kerültek a húsdarálóba? Valakivel fecsegtek egy kicsit taggyűlés után?
Olvastam családi vallomásokat. A leszármazottaknak többször változik a véleményük. A korábbi névsorolvasásokon elhangzott áldozatként a dédnagymama neve, aki nem rendőrtiszt volt, hanem pártújságíró. Eleinte a dédunoka megértő volt, azután megkeményedett és a nénit a következő évben a rendszer embereként már kihagyta. Mások ellenkezőleg, megbocsátóbbak lettek. De általában a 1930-40-es évek családi szereplőit a családi emlékezők már nem ismerték, s a szovjet rendszer nem nevelte őket megértőekké. A vallomások szerint általában kísérletet sem tesznek arra, hogy felfogják, milyen lehetett a korszak, amiről beszélünk. Sok családban az elpusztult családtag szentté vált, mindent megőriztek, ami tőle származott. Egy letartóztatott lelkész özvegye negyven esztendőn át dugdosta otthon a férje egy céduláját a táborból. "Nem kaptam meg a csizmát" - írta a férj. Úgy látszik, voltak helyek és időszakok, ahol, és amikor csomagokat is lehetett kapni. Akkor is, ha éppen nem érkeztek meg.
Közben nem lehet egyszerűen resztalinizációs, vagy ellenkezőleg, desztalinizációs hatásokról beszélni. Ebből is, abból is van szépen. Vannak hivatali helyiségek, ahol ma is kint van a falon Dzerzsinszkij portréja. De tavaly végre Moszkva belvárosában is felavattak egy kiváló Gulag-emlékfalat. És ami talán fontosabb, hogy az emlékezés hétköznapibbá válik. Ma már simábban emlékezhetsz, de ritkán közösségben, hangosan és nyilvánosan. A nemzeti történelem folyamatosságát ebben a metszetben is megélheted. Az új butovói emlékparkban van egy tisztás, félember nagyságú fényképekkel a fűben. Ez maradt az áldozatokból.
Néhány éve az egyik Urálon inneni, európai országrészben működött politikai táborban, a Perm-36-ban felavattak egy múzeumot. A foglyokról szólt, mint valamennyi ilyen gyűjtemény. Majd átalakították a kiállítást, most az őrszemélyzet történetéről szól. Végül is a büntetés-végrehajtásnak is van valamilyen története. Mindenki külön őrizheti családja emlékeit. Kollektívan vállalható szintézisben nem hiszek. Az együttes emlékezés éles összecsapások nélkül nehezen elképzelhető. Nem tetszik, de szinte kizárólagosan kivitelezhetőnek az tűnik, hogy mindenki saját bokra alatt ül és magának emlékezik. A saját múltvízióját hosszabb távon sem tudja rákényszeríteni a másikra. Ismerjük végre fel, hogy sok tekintetben a múltunk egymástól hosszabb távra is elszigetel.

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: LRPS CPAGB/ Philip Bird
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.
Frissítve: 2019.02.23 18:40

Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.
Frissítve: 2019.02.23 17:10