“Nem felejtünk, nem bocsátunk meg"

Publikálás dátuma
2018.11.18. 14:08
EZ MARADT AZ ÁLDOZATOKBÓL - A butovói (Moszkva környéki) emlékpark
Fotó: ALEXEY SAVOSTIN/SPUTNIK / AFP
Október 29-én Moszkvában szokott hidegebb is lenni. A politikai foglyok emléknapját megelőzően az államvédelem központja előtt, a Ljubljankán, az egyik valamikori táborból ideszállított gránit szikladarabnál zajlik az áldozatok egynapos névsorolvasása.

Az emléknap

Mindenki mondhatja saját családja neveit. Beszélhet egykori rokonokról, kollégákról. Ha nincsenek nevei kéznél, mint nekem, akkor kap egyet a szervezőktől, azt felolvashatja. Az én “nevem” David Ivanovics Cepov, aki főkönyvelő-helyettes volt, korábban a cári hadsereg törzskapitánya. Kivégezték 50 évesen, 1938. július 4-én. Időnként hallani kórusokat is: ”Nem felejtünk, nem bocsátunk meg”. A nem-felejtéssel is vannak, persze, problémák. De a meg nem-bocsátással sokkal nagyobbak.
Szerencsére nem volt eső, hó, fagy. Reggel tíztől este tízig lehetett felolvasni. Délelőtt inkább nyugdíjasok és diákok jöttek. Szerencsés esetben mintegy két óra alatt végig lehetett a sort állni. Hallottam, estefele már többen voltak. A kérdés, hogyan lehet ilyenkor emlékezni. Az állam nagy ünnepségeket nem rendez, de egyének, családok akár átfogó megemlékezésekre is összeállhatnak. Ez nem kisebbségi ügy, amit a többieknek el kell magyarázni. Némi habozás után valamilyen formában minden család, ha akarja, ha magáénak érzi, a megemlékezést nyilvánosan is vállalhatja. A legtöbb orosz városban működnek az egykori politikai üldözöttek klubjai. Ma már inkább az egykori áldozatok gyermekei a tagok, ők is egyre kevesebben vannak. Közben gyorsan fogy egy másik emlékező közösség; a háborús veteránoké. Van, ahol a veteránokat és az áldozatok gyerekeit összeolvasztották: ma sokfelé vegyes klubok működnek.
Közben elindult egy vita. Mi történjen azokkal, akik áldozatok voltak, de korábban az elnyomó apparátust működtették? A rendszerváltás idején nálunk ez az ügy Rajk László kapcsán bukkant elő. De a mai orosz demokrata csoportok felfogása mintha pont ellentétes lenne a 90-es évek magyar liberálisaiéval. Nem akarnak fekete-fehéren azonnal dönteni. S zömük mintha alázatosabb lenne a történelemmel.

Párhuzamok

A vészkorszak jelenlétének intenzitása még a közvetlenül érintettek számára is változik időben. S nem egyszerűen felejtésről, vagy az emlékezés valamilyen karbantartásáról van szó. Ráadásul legalább kétféle dologról lehet itt szó: az ”emlékezés kiszereléséről”, olyan formák kereséséről, amelyek megkönnyítik, a jelenben használt formákhoz közelítik a múltcsomagokat, illetve a történet - a családi, a személyes múlt - vállalásáról. De látjuk, mindehhez tér is kell. Először úgy látszott, a Soának eltűntek az emlékterületei. A németek igyekeztek a táborokból a háború utolsó hónapjaiban annyit megsemmisíteni, amennyit csak tudtak. A barakk-alaprajzokból szinte semmi sem elevenedik meg, a lengyel és ukrán városszéleken tömegsírokba lőtt zsidó családokból pedig még ennyi sem maradt. De a megmaradt, sokszor virtualizált emlékhelyeket már az 50-60-as években kiépítették, kanonizálták, kiterjedt holokauszt-ipar jött létre. A táborokban persze, számtalan nép és csoport szenvedett. De a vészkorszak elsősorban nem róluk szólt. És akármennyit is ismételte a progresszív oldal, hogy itt nem egy kisebbség elpusztításáról, hanem a többség felelősségéről és áldozatairól is szó van, a saját megélt többségi köztörténet és a holokauszt csak szétvált egymástól Kelet-Európában a tömegek emlékezetében. A zsidó közösségek elpusztításának emlékezettörténetei sok száz éven át ritualizálódtak és ezeket az emlékformákat a háború után azután használni is lehetett. De más csoportokat ide nehezen lehetett beleilleszteni. Az érintett generációk emlékei így fel is szakadoztak.
A szovjet Gulag-emlékeket párhuzamba szokták állítani a vészkorszakkal. Sok minden bizonyára összevethető, de több elem alapvetően különbözik. Először is, az áldozatok itt nem kisebbségiek, hanem többségiek. Bár nagyobb arányban voltak köztük pártmunkások, vagy a forradalom előtti idők elitjének tagjai, és nagyságrendben akár egybevethetők a nácik áldozataival, sokkal véletlenszerűbben oszlanak meg, többféle csoportból kerültek ki, mint a szűkebben vett holokausztban elpusztultak. Tehát a Gulag-kép – bármennyit is változott – nagyobb mértékben függött a nemzeti kollektív áldozatképektől. S ugyan az utolsó évtizedekben változtak a holokauszt-képek is, mégis összefogottabbak maradtak, mint a különbözőképpen átrendeződő Gulag-emlékek. Utóbbiak jobban részei a nemzetképnek, s most átfogóbban változnak, mint ahogyan hittük, mondjuk tíz éve. A táborok nagy többsége eltűnt. Néhány helyen létrehoztak ugyan emlékhelyeket, de a megközelíthetetlen messzeségben vannak. Oda nem szoktak eljárni. Hogyan?
Ezért olyan érdekesek a mostani orosz viták a hóhér- és áldozatszerepek részleges átfedéséről, vagy egymásba csúszásáról a sztálini időkben. Kiket vettek be végül a névsorokba, s kiket hagytak ki tudatosan?
A 60-as évek olvadása valamit elkezdett, de igazán e történetekről 1989-91 után esett szó. Ám akkor nem volt vita. Még éltek a legfiatalabb túlélők, akik sokszor nem is akarnak beszélni arról, ami történt velük. Különösképpen a társadalom nem is nagyon támogatta őket az emlékezésben. Ma már egyre többen tudják, hogy nem egyszerűen egykori áldozatokról, hanem az új nemzedékek közös azonosságairól van szó. Most az utolsó túlélők is elmennek: ezek a nagyon idős, már gyönge, majdnem hangok nélküli emberek eddig sem tudták megakadályozni a sok összevissza beszédet. Így is elindult valamilyen küzdelem a kulturális emlékezetért (ahogy Jan Assmann nevezi az egyben tartott képek, elbeszélés-töredék, fantáziatörmelékek társadalmi együttesét), de a kollektív emlékezet nem kínál biztos, kölcsönösen összekapcsolódó pontokat.
Traumáiról senki sem beszél szívesen, legyenek azok bármilyenek. A vészkorszakról is sok évig szinte mindenki hallgatott. De először kívülről törték meg a hallgatást különböző mozgások, majd a túlélők is támogatni kezdték egymást. Elveszett városkákban is lehetett így a saját tapasztalatoknak - legalább a saját maguk számára - univerzális értelmezéseket találni. A Gulag-emlékeknek nem volt ilyen tisztító hatásuk. És majdnem senki sem kapott nyilvános segítséget az életben maradás értelmezéséhez. Nem voltak, persze kiszerelhető magyarázatok az otthoniak között a hazaérkezők megértéséhez. A hallgatás közben kiterjedt és elmélyült. Ez most, az utolsó szenvedők eltávozása után kezd felszakadni.

Hétköznapivá vált

Butovo egy Moszkva környéki volt államvédelmi lőtér, amit 1937-38-ban kiemelten a legfontosabb pártvezetés lefejezésére használtak. Kivégzőhely a kiserdőben. Létezése 1993-tól ismert, azóta hoznak ide látogató csoportokat. De a komoly nagy emlékművet csak ezekben a napokban avatták fel. Itt pontos listát vezettek az agyonlövésekről. Ezen a helyen végezték ki időről időre a belügy főtisztjeit. Itt hal meg Jagoda, a korszak egyik belügyi népbiztosa, az NKVD vezetője. És persze sok-sok pártvezető, a szovjet állam szervezői, ideológusai, akiknek közvetlenül nem volt közük a politikai megfélemlítés technikai kivitelezéséhez. Az áldozatok emléktábláin az ő neveik is szerepelnek. A bolsevikok és a rendőrtisztek az értelmiségiekkel, lelkészekkel és a forradalom előtti államapparátussal együtt.
Az emléklistákat, a belvárosit és a lőtérit is a Memorial, egy még a gorbacsovi időkben alakult, a mindenkori kormánytól független emlékezéspolitikai civil társaság gondozza. Ők úgy gondolták, Jagodát most sem kellene kihagyni. A szervezeten belül végül kisebbségben maradtak a radikálisok, akik a rendőrtiszteket a listákról kicenzúráznák. Létezik a véleményük, de azért a nevek maradtak.
Ültem a Ljubjankán, a téren egy padon, és egy félórán át számoltam, csoportokba rendeztem a felolvasott neveket. Zömmel még fiatalemberek. Nevük szerint talán egyharmaduk zsidó lehetett, de vannak szép számmal német és lengyel nevek is - ma már elég sokat tudunk az első forradalmár korosztályokról. Amíg ott ültem, előkerült egy mongol miniszter és egy közép-ázsiai népbiztos neve is. 1936-38-ra nem sokan maradtak a cári rendszer embereiből, de az áldozatok között (nem Butovóban) igen sok volt a kétkezi munkás, tanító, könyvelő. Ők vajon hogyan kerültek a húsdarálóba? Valakivel fecsegtek egy kicsit taggyűlés után?
Olvastam családi vallomásokat. A leszármazottaknak többször változik a véleményük. A korábbi névsorolvasásokon elhangzott áldozatként a dédnagymama neve, aki nem rendőrtiszt volt, hanem pártújságíró. Eleinte a dédunoka megértő volt, azután megkeményedett és a nénit a következő évben a rendszer embereként már kihagyta. Mások ellenkezőleg, megbocsátóbbak lettek. De általában a 1930-40-es évek családi szereplőit a családi emlékezők már nem ismerték, s a szovjet rendszer nem nevelte őket megértőekké. A vallomások szerint általában kísérletet sem tesznek arra, hogy felfogják, milyen lehetett a korszak, amiről beszélünk. Sok családban az elpusztult családtag szentté vált, mindent megőriztek, ami tőle származott. Egy letartóztatott lelkész özvegye negyven esztendőn át dugdosta otthon a férje egy céduláját a táborból. "Nem kaptam meg a csizmát" - írta a férj. Úgy látszik, voltak helyek és időszakok, ahol, és amikor csomagokat is lehetett kapni. Akkor is, ha éppen nem érkeztek meg.
Közben nem lehet egyszerűen resztalinizációs, vagy ellenkezőleg, desztalinizációs hatásokról beszélni. Ebből is, abból is van szépen. Vannak hivatali helyiségek, ahol ma is kint van a falon Dzerzsinszkij portréja. De tavaly végre Moszkva belvárosában is felavattak egy kiváló Gulag-emlékfalat. És ami talán fontosabb, hogy az emlékezés hétköznapibbá válik. Ma már simábban emlékezhetsz, de ritkán közösségben, hangosan és nyilvánosan. A nemzeti történelem folyamatosságát ebben a metszetben is megélheted. Az új butovói emlékparkban van egy tisztás, félember nagyságú fényképekkel a fűben. Ez maradt az áldozatokból.
Néhány éve az egyik Urálon inneni, európai országrészben működött politikai táborban, a Perm-36-ban felavattak egy múzeumot. A foglyokról szólt, mint valamennyi ilyen gyűjtemény. Majd átalakították a kiállítást, most az őrszemélyzet történetéről szól. Végül is a büntetés-végrehajtásnak is van valamilyen története. Mindenki külön őrizheti családja emlékeit. Kollektívan vállalható szintézisben nem hiszek. Az együttes emlékezés éles összecsapások nélkül nehezen elképzelhető. Nem tetszik, de szinte kizárólagosan kivitelezhetőnek az tűnik, hogy mindenki saját bokra alatt ül és magának emlékezik. A saját múltvízióját hosszabb távon sem tudja rákényszeríteni a másikra. Ismerjük végre fel, hogy sok tekintetben a múltunk egymástól hosszabb távra is elszigetel.
Szerző

A megkergetett miniszterelnök nyomában

Publikálás dátuma
2018.11.18. 12:27

Fotó: WIKIPÉDIA
Páratlan eseménynek lehettek tanúi a pesti polgárok, mert az mégsem fordul elő mindennap, hogy a miniszterelnököt lényegében megszöktetik a parlament épületéből. Csak semmi izgalom, a régmúltról van szó: majd’ 130 évvel ezelőtt történt, hogy az akkor már 14 éve kormányfő Tisza Kálmán fiákeresének leleményére és higgadtságára volt szükség, hogy a miniszterelnök elkerülje a fölhevült, politikailag végletekig fölizgatott tömeget. A Bródy Sándor utcai épületet, az országgyűlés székházát 1889. január végén körülvették a földühödött tüntetők és a Múzeum körútra várták a „Generálist”, ahogyan akkor nevezték bizalmasan a már nagy tekintélyű kormányfőt. Még Schneider fiákerest is beszólították a miniszteri szobába, ahogyan négy évtized távolából Szatmári Mór, az egykori ellenzéki újságíró nagy élvezettel elbeszéli, s a lovas kocsik híres gazdája túljárt a föltüzelt tömeg eszén – ha ugyan a föltüzelt tömegnek egyáltalán van esze. A fiáker előállt, a rendőri kordon védelmét élvezve a „kegyelmes úr” beszállt, de az agyafúrt Schneider egy hirtelen mozdulattal megfordította a lovakat, s az egykori Eszterházy – a mai Puskin – utcában vágtára fogta a derék négylábúakat a Kerepesi – ma Rákóczi – út felé. Mire a Múzeum körúton várakozó ezrek föleszméltek, a kocsi már messzire jutott, a Síp utcába befordulva „úgyszólván nyugodtan vihette föl a miniszterelnököt Budára.”
A lázongások nem a kormányfői szöktetéssel zárultak a „boldog békeidők” egyik legviharosabb parlamenti disputájában, a véderővitában. A kormányzó Szabadelvű Párt és a különböző pártokból, így a függetlenségiekből álló ellenzéki koalíció két vitapontja a történelem mindig utólag működő mérlegén pehelykönnyűnek találtatott. A kormányra rátámadó ellenzék azt nehezményezte – inkább dübörögve dörögte –, hogy az újonclétszámról nem mondták ki, csak tíz évre lesz érvényes a megállapodás, s az új törvénytervezet a német nyelvtudást a magyar rovására előnyben részesítette a különféle katonai vizsgákon, vagyis – amint az ellenzék nem kevés pátosszal fogalmazott – anyanyelvünket „prédául dobta a bécsi katonai köröknek”. Több hónapi vita után végül sikerült megtalálni a kompromisszumot, de a 67-es platformon álló szabadelvűek és a 48-as hagyományokat foggal-körömmel védő koalíció késhegyig, olykor golyóváltásig menő közjogi harcai szinte megelőlegezték azt az elkeseredett megvetést, sőt utálatot, amelyet a két tábor egymás iránt mindvégig táplált. E közjogi küzdelmek háttérbe szorították a dualizmus korának egyre égetőbb nagy gondjait – így a szociális és a nemzetiségi kérdéseket –, arról nem szólva, hogy a gyűlölködésbe belefulladó politikusok többsége – tisztelet a kivételnek – szem elől tévesztette az európai hatalmak átalakuló viszonyrendszerét, a Monarchiára leselkedő mind nagyobb veszélyeket. Amelyet persze még az ellenzék sem akart szétverni, hiszen vezérszónokai nem egyszer azt harsogták, gyűlölik a kormányt, de a „legnagyobb hódolattal” vannak a király iránt.
Aztán már nem lehetett „hódolni” sem Ferenc Józsefnek, sem az uralkodásban nem sok örömöt találó utódának, mert szétrobbant az a politikai építmény, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott a közép-európai népek történelmében. A pusztító sovinizmusok, nemzetvesztő erkölcstelenségek, nagyhatalmi galádságok, elnyomó diktatúrák XX. százada felől visszanézve az épület irigylésre méltóan lakájos volt. Fejtő Ferenc méltán „mondott” rekviemet a közép-európai történelemnek e megismételhetetlen államalakulata fölött. A nagy háború szétrobbantotta a soknemzetiségű birodalmat, de örökül hagyta a gyűlölséget, s úgy fest, a nemzeteknek könnyebb egymással kibékülniük, mint a politikai eliteknek. A minapi párizsi centenáriumi ünnepségek mellett háttérbe szorult a német államfő londoni látogatása, amely mindennél plasztikusabban jelzi, milyen messzire jutottak a megbékélésben a liberális demokráciák.
Nem így a különféle közép-európai elitek, amelyek az első háborút követő forradalmakban és felkelésekben szorgosan táplálták a gyűlölet tüzét. Ami minket illet, az 1918-as, republikánus hagyományokat élesztő őszirózsás forradalomtól kezdve vagy hét rendszerváltozáson át formálódtak, alakultak újjá, s izzottak még magasabb hőfokon a különféle szembenállások, az osztály- és faji alapú, világnézeti vagy éppen a szociális indíttatású gyűlöletek. A magyar politikai osztály életében kivételes pillanat volt az ’56-os forradalom, amikor ritkán látott egyetértés alakult ki – talán még a ’48-as forradalmat vagy a’67-es kiegyezést is meghaladó mértékben – függetlenségünkről, a sztálinista diktatúra lebontásáról. E dicsőséges tizenkét napnak is köszönhetjük a békés, „tárgyalásos” rendszerváltást, amikor nagyon sokan hittük, hogy eljött az újrakezdés, a kiegyensúlyozott, nyugatias fejlődés és az erkölcsi kiengesztelődés nagy pillanata.
Reményeink romjain gyűlölet-tradícióink ma is virágoznak, s kábultan kérdezhetjük, a pillanat visszatér-e még?
Szerző

Kapcsolgatunk...

Publikálás dátuma
2018.11.18. 11:53
A NAGY JÁTÉKOS - Ezer alakban – most Huszti, mint Psmith
A nézők különbözőképpen választanak maguknak műsorokat. Vannak, akik pontosan tudják, mikor láthatják kedvenc programjaikat, és szinte ahhoz alakítják az életüket. Mások - főleg az idősebbek - a régen megszokott módon, a műsorújság(ok)ból szemezgetnek, néha ki is jelölik maguknak, mit akarnak látni. De él már a korszerűbb műsorválasztó módszer is: felveszik, amit meg szeretnének nézni és arra alkalmas időpontban - akár a reklámokat át is ugorva - lejátsszák maguknak. Végül akadnak olyanok is, akik a távirányító segítségét veszik igénybe. Csak kapcsolgatnak, és ha valami érdekli őket, hát tovább maradnak.
Ezzel a kapcsolgatással néha igazi kincsekre bukkanunk. Néhány hete így fedeztem fel az M3 - vagyis a(z egykori) közmédia archív kincseket ismétlő - csatornáján egy 1975-ben készült filmet. Annak idején, amikor bemutatták, láttam is már és úgy emlékeztem, hogy nem nagyon tetszett. A Magyar Televízióban ugyanis egyik kedvenc szerzőm, P. G. Woodhouse szinte klasszikusnak számító regényéből - Forduljon Psmithhez! - készítettek filmet. És az - egyébként teljesen érthető módon - nem adta, nem adhatta vissza azt a finom angol humort és gyakran frenetikus leírásokat, amitől a könyv maga fantasztikus és letehetetlen.
Most viszont, amikor annyi év után újra láthattam, remekül szórakoztam. És nem azért, mert az idő megszépíti az emlékeket. Hanem csakis és kizárólag amiatt, mivel olyan kitűnő színészek szerepelnek benne, akik tökéletesen hozzák az író megalkotta figurákat. A fő- és címszereplő Huszti Péter snájdig angol fiatalember, akinek első látásra elhiszem, hogy úgy tudja formálni a történetet, ahogy akarja. Baxtert, a szerencsétlen és ellenszenves titkárt Márkus László képes úgy játszani, hogy egy pillanatig nem jut eszünkbe: itt valójában egy remek színészt látunk. Ellenállhatatlan a jelenet, amikor virágcserepeket hajigál munkaadója nyitott ablakába. De ehhez persze kellett Feleki Kamill is, aki a nem nagyon eszes Lord Emsworthöt alakítja, pontosan úgy, ahogy az író megálmodta. Minden kisebb és nagyobb szereplő a helyén van: Szilágyi Tibor, Balázs Péter, Bencze Ilona, Béres Ilona láthatóan élvezték a komédiázást. Miattuk volt érdemes újra látni a filmet és - ismét - sajnálkozni egy sort azon, hogy napjainkban már nem (vagy alig) készülnek tévéjátékok.
Az utóbbi napok műsorában még egy fim erősítette a nosztalgiát. A Duna TV éppen egy hete vetítette - valószínűleg már századszor - a Mágnás Miskát. És századszor sem tudtuk levenni szemünket a képernyőről. Pedig ennek az 1948-49-ben gyártott filmnek bizony sok hibája van. Ám Keleti Márton - aki később, az ötvenes évek első felében gyors egymásutánban háromszor is Kossuth-díjat kapott - már az elismerések előtt is tudott valamit. Ha mást nem, hát úgy választotta ki a színészeit, hogy biztosra ment. És ilyenkor nincs más dolgunk, mint élvezni a remek játékot. A nagyszerű drámai színészeket, Gábor Miklóst és Mészáros Ágit, akik önfeledten komédiáznak. A két Latabárt - Kálmánt és a hozzá képest méltatlanul kevéssé értékelt Árpádot -, akik mindent tudnak a színjátszásból, sőt még annál is többet. Gobbit Hildát, aki mindössze 45 évesen egy majdnem kétszer annyi idős nagymamát alakít, aki ráadásul kleptomániás. Hozzá hasonlóan lubickol a szerepében Sulyok Mária, aki olyan finoman karikíroz, hogy szinte elhisszük neki, ez a nő pont ilyen. És még a két operett-sztár - Németh Marika és Sárdy János - sem tudja elrontani a szórakozást, pedig ők nyilvánvalóan csak az énekhangjuk és népszerűségük, nem pedig színészi kvalitásaik miatt kerülhettek bele a filmbe. Az utóbbi hetven évben már sok helyen nagy sikerrel eljátszották Szirmai Albert operettjét, de ezt a filmet feledtetni, vagy elhomályosítani egyszer sem sikerült. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha létezik.
A már csak nevében közszolgálati média viszont azért mindenképpen elismerést érdemel, hogy őrzi és időről-időre fel is eleveníti közelmúltunknak ezeket a művészi értékeit. De még többet is tesz. A Duna TV-n sorozatban láthatják - akiket érdekel - az utóbbi öt év Fölszállott a páva műsoraiban helyezést elért együtteseket és szólistákat. Összesen 48 produkciót válogattak ki a "Döntők döntője" címen futó programba és mind megérdemli, hogy ismét a nézők elé kerüljön. Mi több, a közönség szavazatai döntik el ezúttal azt is, hogy a legjobbak közül kik legyenek a még inkább nyertesek. Minden műsorban 12 produkció látható, közülük a nézők négyet juttathatnak tovább, a zsűri pedig további két fellépőnek adhat szabad kártyát a középdöntőbe. December 21-én lesz a döntő, ami azt jelenti, hogy karácsonyig minden péntek este valóban értékes programmal szórakoztatják a közönséget. Azért jut szerep a zsűrinek is, hiszen az öt szakember irányítja rá a figyelmet a fellépők érdemeire (vagy éppen hibáira). Az elnök Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, mellette Sebestyén Márta énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, Diószegi László történész, koreográfus és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus segíti az eligazodást.
Csak néhány példát említettünk, mennyi és hányféle ápolni érdemes érték van a tévék kínálatában. Hasznos keresni és megtalálni őket a műsorfolyamban. És ezek miatt sajnálhatjuk azokat, akik az utóbbi időben leszoktak - vagy ha úgy tetszik, akiket a különféle csatornák leszoktatták - a tévézésről.