A CEU-tól a TAO pénzekig

Volt egyszer egy internetadó tüntetés. Több tízezren emelték magasba világító mobiljukat az Erzsébet hídon. Látványos volt, érzelmekre és értelemre ható, mozgósító erejű. Spontán és energikus. Tömegek érezték úgy, hogy a bőrükre megy a játék, és furcsa mód azt is, hogy személyes és állampolgári szabadságuk van veszélyeztetve. Pedig csupán egy nem is túl nagy összegű új adóról volt szó.
A tervezetet a kormány visszavonta, és azóta egyre csendesebbé váltak ezek az állampolgári összetartozást sugárzó, nagyszabású megmozdulások. Mondhatjuk: „Magyarország csendes, újra csendes…”. Pedig egyre félelmetesebb megszorítások, lappangó tiltások, lopakodó, álarcba rejtett országgyűlési határozatok, napok alatt megszavazott erőszakos törvénymódosítások, rendeletek változtatják meg az ország szellemiségét, kulturális önképét. A bravúros kormányzati kommunikáció következtében viszont a közember nem igazán fogja fel ezeket a bonyolult, többszörös áttételekkel lefedett, névátalakításokkal összezavart változtatásokat, amelyek rendszerint csak hosszabb távon fejtik ki erodáló hatásukat. Így nincsenek nagy erőt, ellenállást mutató tiltakozások.
CEU, TAO, MTA, PIM: a legtöbb ember már azzal sincs tisztában, mit jelentenek ezek a rejtélyes betűhalmazok. Kevesen tudják, hogy ezek valójában egy-egy közösség jövőjére ható szellemi intézményt vagy életbevágóan fontos, kultúrát támogató lehetőséget fednek.
A CEU (Central European University) egy Magyarországon létrejött, itt amerikai rendszerű képzést is folytató rangos egyetem, többszörös hallgatói túljelentkezéssel, amely a XXI. század legújabb nemzetközi és hazai tudományos, szellemi irányzataira, ezek ismeretére készíti fel a hallgatókat, a legrangosabb előadók közreműködésével, amerikai diplomát is biztosítva. Mondhatjuk: ennek az új tudásalapú generációnak az „inkubátorháza”, egy nagy, nyitott kapcsolódási lehetősége a XXI. század szellemiségéhez. Vitte is az ország hírét szerte a világban. És a magyar kormányzat ezt a nemzetközileg rangos tudásközpontot, ezt a szabad magyar szellemi szigetet szívós kitartással, mondvacsinált, bonyolult ürügyekkel, félretájékoztatással próbálja elüldözni az országból. Az egyetem vezetősége eddig még nem adta fel, mindent megpróbál, hogy megfeleljenek az újabb és úabb ál- és valódi elvárásoknak. Ma azonban már több mint valószínű, a legfelsőbb körökből érkező verdiktet nem lehet megváltoztatni; a CEU-nak, a kormányzat által Soros Egyetemnek gúnyolt intézménynek költöznie kell. Küzdelmük jelen pillanatban vesztésre áll. Önfeladás nélkül nem maradhat saját „szülőhazájában”, otthonában, itt Budapesten, és minden valószínűség szerint Bécs szellemi rangját fogja emelni.
A TAO a különböző társasági adófizetésre kötelezett, nyereséges cégek által adható juttatás, felajánlható adókedvezményes forma, amellyel előadó-művészeti intézményeket támogathatnak. (Bevezetésekor még az állami támogatáson túl plusz forrásként szolgált a színházaknak, zenekaroknak, de az önkormányzatok ezt felismerve csökkenteni kezdték saját hozzájárulásaikat.) Ebből a nélkülözhetetlenné vált forrásból egyaránt prosperált tekintélyes kőszínház, frissen alakult vagy már rangos alternatív csoportosulás, a különféle magánszínházak vagy Fischer Iván vezette világhírű Fesztiválzenekar is. Sok értéke mellett az is az előnye volt, hogy a cégek szabadon dönthették el, kiket támogatnak. Most azonban a kormányzat váratlan gyorsasággal megszüntette ezt a támogatási formát, arra hivatkozva, hogy számos visszaélésre adott lehetőséget. 
A visszaélések ténye igaz. Sokan már régebben tudtak róla, jelezték is a hivatalos szervek felé; egy átfogó jellegű, színház-szakmai, szakértői bizottság konkrét javaslatot is kidolgozott a TAO megreformálására, de erre a hivatalos felterjesztésre a szaktárcától senki sem reagált. Egyszerűen csak megszűnt ez a lehetőség, amely kiszámíthatóbb létet, esetenként túlélést biztosított számos alkotóközösségnek. 
Helyette különböző ötletek hangzanak el a szaktárca szintjén egyfajta központi pályázati rendszerről, kuratóriumokról, állami forrásokról, amelyek döntenének a juttatásokról. És ha egyáltalán megvalósulnak, félő, hogy részben hosszabb távra bizonytalan, tervezhetetlen állapotokat hoznak létre, részben pedig döntéseikben elfogultak lehetnek kormányközeli helyzetük miatt. A rapid döntéshozatalt időhúzás követi, kifárasztva az érintetteket, arrogánsan nem reagálva a sajtó- és egyéb tiltakozásokra. 
Ez zajlik most: november 13-án ugyanis az Országgyűlés már megszavazta a kulturális tao-támogatások eltörléséről szóló törvénymódosítást. Még aznap megjelent az egyik független színház, a Stúdió K segélyfelhívása a közönség anyagi támogatását kérve, mert bevételük nagy részétől elesnek. És azóta is sorozatban jelennek meg színházi közösségek támogatást kérő nyílt levelei. 
Majdnem hasonló módszerrel zajlott le a történt a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) is. Szintén szokatlan gyorsasággal leváltották Prőhle Gergely főigazgatót, aki mindenki megelégedésére vezette az intézményt, amely a klasszikus és a modern magyar irodalom otthona. Ezt az otthont egyik méltatója „a múzeumok ékkövének” nevezte. Az épület évtizedes hagyománya a korszerű hagyaték-gondozás, klasszikusaink életművének ápolása, a Digitális Irodalmi Akadémia fejlesztése, évfordulók méltó megünneplése. Most zárult az Arany emlékévük, amelynek egyik nagy újdonsága volt az „Arany busz”, amely egy igen sikeres kiállítással járta az országot. És ahelyett, hogy az intézményt mindezért kitüntették volna, inkább az igazgatójukat hivatalos indoklás nélkül leváltották - pontos megfogalmazással: „közös megegyezéssel” az útjaik elváltak.
Mindennek előzménye csupán egy sajtótámadás volt, amely azt nehezményezte, hogy az múzeumi előadások programjában túlsúlyban vannak a baloldali érzelmű alkotók. Beszédes, hogy a főigazgatói helyre pályázatot máig nem írtak ki. Itt is időhúzás folyik, miközben egy nagyszerű munkaközösséget összezavartak, megroppantottak. De miután szinte napról-napra történnek ilyen váratlan, meghökkentően indokolatlan döntések, a PIM ügyében is lassan elhallgatnak az ellenvélemények (nem felejtve néhány kiváló író nyílt tiltakozó levelét), egyre nagyobb csend veszi körül a történést.
Ugyancsak kezdi hallgatás körülvenni azt az igyekezetet is, amellyel a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szabadságát, pénzügyi önállóságát akarja csorbítani az Innovációs és Technológiai Minisztérium. Úgy tűnik, itt is a kifárasztás, az időhúzás, az ígérgetés, mellébeszélés taktikája érvényesül. Nagy erejű civil felháborodási hullám most sem volt, csupán tiszteletreméltó aláírás-lajstromokat olvashattunk, és fontos, bátor sajtó híradásokat, alapos elemzéseket, egyéni tiltakozásokat. Az Akadémia vezetősége a CEU-hoz hasonlóan próbálja védeni állásait, de megnyugtató végeredmény láthatóan nincs. A legújabb ígéret szerint jövő év márciusára (!) születik majd egy javaslat. 
A megregulázott intézmények pedig szép lassan elhallgatnak. Nagyszabású szolidaritási mozgalmakra, összefogásra való felhívás, erőt mutató közösségek tiltakozása nem hallatszik. Ezek az államigazgatási folyamatok, ezek az erőszakos, kulturális központosítási szándékok, rejtett cenzúrázási, öncenzúrázási kísérletek mérgezik a nagy tekintélyű szellemi műhelyek nyugodt alkotói légkörét. Ha ezek a folyamatok tovább eszkalálódnak, akkor a nemrég meghirdetett, baljós nevű kultúrharcnak már a sűrűjébe lépünk. A sok különálló döntés a maga következményeivel egy nagy pártpolitikai, állami irányítású, ellenőrzési hálózattá látszik összeállni, emlékeztetve a Kádár korszak kultúrpolitikájára. Az állampolgárok tiltakozása pedig lényeges ismeretek és persze szervezés híján szétforgácsolódik, zsugorodik, így a spontán, egyfajta erőt adó civil többség segítsége nélkül erőtlen, sőt néma marad a közvélemény szava. Az internetadó tüntetés sikeres volt. A hatalom meghátrált. Most is meg kellene találni azt az archimedesi pontot, ahonnan kiindulva gátat lehetne szabni ezeknek a veszélyes folyamatoknak.
A megregulázott intézmények szép lassan elhallgatnak. Nagyszabású szolidaritási mozgalmakra, összefogásra való felhívás, erőt mutató közösségek tiltakozása nem hallatszik
2018.11.19 12:55
Frissítve: 2018.11.19 12:59

Kutyahecc

Egészen az első magyar nyelvű Nemzeti Színház megnyitásáig a pesti plebejus szórakozás bevált, csaknem egyedüli formája volt az idomított vagy csak fölheccelt kutyák mutogatása, utcákon-tereken. Nem túl igényes kultúra, de ha nincs más …
Az ellenzéknek csúfos vereséget ígérő EP-választás kampánya közben bizonyos aggasztó, bár talán még nem végleges körvonalak kezdenek láthatóvá válni az őszi helyhatósági választások frontját illetően. Nem csak a régi, jól bevált lúzerek jelölése okán kevés a remény. Nem véletlenül írtam le a rossz csengésű helyhatóság kifejezést: azt szeretném észrevétetni, hogy szó sem lesz önkormányzati választásról. Akiket megválaszt majd a „gondra bátor, okos” budapesti és vidéki polgárság, azok bizony csak helyhatóság lesznek. 
Önkormányzatként működni nem fognak tudni, még ha akarnának sem, ami persze egyáltalán nem biztos. A Fidesz-KDNP esetében például az a biztos, hogy nem is akarnak. Rájuk hivatás vár, a vezér arra hívatja őket, hogy parancsait teljesítsék. A parancs pedig nem más, mint az adott település minél erőteljesebb kifosztása - az önkormányzatiság látszatának fenntartásával. 
Ez utóbbi jól megy: a helyi lapok és elektronikus médiumok szemérmetlen és blőd hazugsággyárai összehasonlíthatatlanul eredményesebben altatják és hülyítik az Orbán hitűeket, mint anno a létezett szocializmus propagandája az MSZMP-seket. (Igaz, közülük sokan gondolkodtak). Az húzódik meg az eredményesség mögött, hogy az MSZMP propagandistái amatőrök voltak, hittek maguknak. Az orbánista propaganda profi, ők ismerik az igazságot, és - Esterházytól tudjuk – az igazság tudatában már könnyű hazudni. Ez ugyan erkölcsi probléma lenne, de náluk ez a diszciplína nem játszik. Ők Krisztusról is csak az adópénz dolgában hallottak.
A majd évtizedes illiberál-demokrácia után úgy állunk, hogy 
ha győz is az ellenzék, nem képzelhető el, hogy a kormánypárt elveszítse meghatározó szerepét a következő helyhatóságokban.
Ugyanis ha kisebbségbe szorul, a NER-kormány hátországával továbbra is diktálni tud. Két fontos okból: először, mert az önkormányzatok saját pénzforrásokkal alig rendelkeznek, noha a nagyvárosoknak és különösen a fővárosnak bőségesek a bevételei. Azonban minden megy a közösbe (Orbán zsebeibe), és vissza annyit kapnak, ami semmire sem elég. A látszat persze itt is kitűnően meg van szerkesztve: kapnak stadiont minden utcasarokra, meg kokárdát minden trafikra.
Másodsorban azért marad minden a majdnem régiben, mert az önkormányzati döntések a képviselő-testületekben születnek, ahol a nagyobb településeken a főszerep csaknem kivétel nélkül a pártfrakcióké, különös tekintettel a kormánypárti frakciókra. Hiába nyilvánvaló nekünk, hogy a pártkatonák számára az adott település érdekét rendre felülírja a központi pártérdek, ezen mégsem akar senki változtatni. Nem titok, miért: mi, magyarok szeretjük a tanács-rendszert. A kerületi vagy városi tanács azért van, hogy a kormány kinyújtott keze legyen: felfelé tartott tenyérrel, vagy fölemelt mutatóujjal - ahogy éppen kell. 
De igazságtalanság lenne mindenért a Fideszt hibáztatni, mert ők csak a visszaélés legmagasabb szintjét valósítják meg. A jelenlegi törvényi helyzet kialakításában elég jelentős szerepet játszottak a régebbi nagy pártok: az SZDSZ és az MSZP. Az is valószínű, hogy kormányra kerülve a jelenlegi ellenzék sem nagyon szeretne változtatni a helyzeten. Nem hiszem, hogy az MSZP és a DK új generációja ne tudná: az őszi választás így csak kutyakomédia, amiből persze a tragédia folytatása fog kikeveredni.
Az LMP és Puzsér Róbert belépője pedig fölteszi a pontot az operett i-re. A magam részéről becsületsértésnek érzem, hogy engem ebbe a kutyaheccbe akarnak bevonni. Karácsony Gergely – sokunk potenciális jelöltje – kitűnő ember, talán túlságosan is jóhiszemű, okos, egyenes. De teljes erőből beszállt a kutyaheccbe. Azt hiszi, lehet úgy együttműködni a mindenféle pártfrakciókkal, hogy közben a lakosság érdekei ne szenvedjenek csorbát. A jelenlegi kormánypárt krakélerei (kutyapecérei) naponta futtatják lesre Karácsonyt, a bíró bemutatja a sárga lapot, és ő még reklamál is. Ebből piros lap lesz, ki fogják állítani a legjobb csatárunkat, ki fogunk kapni. 
A vereség ugyan nem szégyen, de olyan csalóktól kikapni, akik egyébként nem is tudnak focizni - ez a szurkolótábor elárulása.
2019.04.24 09:38

Szánalmas magyarázkodás

Három nap alatt senkinek nincs se kapacitása, se tudása arra, hogy a szignók hitelességét megvizsgálja. Ráadásul felhatalmazás sincs arra, hogy az aláírások valódiságát a választási irodák ellenőrizzék - állította Gáva Krisztián, a Nemzeti Választási Iroda helyettes elnöke a pártoknak adott ajánlásokról a Népszavában megjelent interjúban
Bár ezzel az állítással lényegében azt ismerte el: nem képesek arra, hogy biztosítsák az ajánlások törvényességét, mégis vitatkozom kell vele. Azt elhiszem és elfogadom, hogy nincs erre kapacitás, bár - megjegyzem - amikor egy választási eljárást kezdeményezőnek vannak hasonló problémái, akkor ez valahogy nem szempont. Fenntartásokkal azt is el tudom képzelni, hogy tudásuk sincs az aláírások hitelességének vizsgálatára. Azt azonban a leghatározottabban cáfolnom kell, hogy nincs felhatalmazás az aláírások valódiságának ellenőrzésére. Ugyanis kifejezetten törvényi kötelezettségük van erre vonatkozóan. Ráadásul annyi törvénymódosításra tettek már javaslatot a törvényalkotó felé, speciel ebben a jogkérdésben miért nem, ha változtatást szeretnének?
Vegyük a fordított esetet. Amikor a választási bizottság olyan döntést hoz, amellyel szemben bírósághoz lehet jogorvoslatért fordulni, akkor ez esetben is három napja van a kezdeményezőnek a jogorvoslatot benyújtani. De a három nap nem a határozat kézhez vételétől számít, hanem a határozat meghozatalától. Amikor a választási bizottság például csütörtök este 22 órakor hoz döntést, akkor a törvény szerint vasárnap 16 óráig lehet jogorvoslattal élni. Ilyenkor még a három nap sincs meg. A választási bizottság 2014-ben is és 2018-ban is a határozatait legtöbbször csütörtök és/vagy péntek este hozta meg. Ezekkel szemben vasárnap, ill. hétfő délután 16 óráig lehetett bírósághoz fordulni. Kötelezően ügyvéddel!
Tessék végiggondolni: ilyenkor hétvégén, e nem egészen három napos határidőn belül az érintettnek először is tudomást kell szereznie a határozatról, kell szereznie egy ügyvédet, akinek el kell készítenie a beadványt, és be is kell nyújtania. Miközben (talán nem véletlenül) mindvégig hétvége van. Ilyenkor azonban nem fáj a szíve a választási irodának a három napos rövid határidő miatt. És a kapacitás miatt sincsenek aggályai. Nem véletlen, hogy sokan ilyenkor nem tudnak élni a bírósághoz fordulás jogával. Pedig nem egy esetben talán nagyon is jogos és indokolt lenne.
Döbbenetes kontraszt: amikor a törvényi szabályozás korlátai miatt az állampolgár nem tud élni a jogaival, ez senkit sem érdekel, mert a törvény, az törvény. De a választási iroda elnökhelyettese elvárja, hogy értsük meg és fogadjuk el, hogy  praktikus, kényelmi, vagy éppen célszerűségi okok miatt nem tesznek eleget törvényi kötelezettségüknek. Mindezek miatt nem tartom hitelesnek Gáva Krisztián panaszait. Mindez sokkal inkább csak szánalmas magyarázkodás.
Azonban ha a törvény alapján nem ellenőrzik az ajánlásokhoz tartozó aláírásokat, a jelölt az aláírás ellenőrzésének hiányából következően jogszerűen nem jelölt. Nem is lesz az mindaddig, amíg az aláírásokat nem ellenőrzik. 
Ha ezt elfogadjuk, akkor be kell látnunk, hogy mindazok az országgyűlési és  önkormányzati jelöltek, akik a 2014-es és a 2018-as választásokon felkerültek a szavazólapokra, éppen az aláírások ellenőrzésének hiánya miatt nem feleltek meg a jelöltté válás törvényi követelményeinek. Vagyis ebből a szempontból sem volt legitim egyik választás sem. Nem törvényes jelöltekkel pedig nem lehet jogszerű választásokat lebonyolítani. 
Mindebből az is következik, hogy a 2014-es választások óta alkotmányos keretek között Magyarországon nincs sem legitim kormány, sem pedig legitim Országgyűlés.
2019.04.24 09:37