A CEU-tól a TAO pénzekig

Volt egyszer egy internetadó tüntetés. Több tízezren emelték magasba világító mobiljukat az Erzsébet hídon. Látványos volt, érzelmekre és értelemre ható, mozgósító erejű. Spontán és energikus. Tömegek érezték úgy, hogy a bőrükre megy a játék, és furcsa mód azt is, hogy személyes és állampolgári szabadságuk van veszélyeztetve. Pedig csupán egy nem is túl nagy összegű új adóról volt szó.
A tervezetet a kormány visszavonta, és azóta egyre csendesebbé váltak ezek az állampolgári összetartozást sugárzó, nagyszabású megmozdulások. Mondhatjuk: „Magyarország csendes, újra csendes…”. Pedig egyre félelmetesebb megszorítások, lappangó tiltások, lopakodó, álarcba rejtett országgyűlési határozatok, napok alatt megszavazott erőszakos törvénymódosítások, rendeletek változtatják meg az ország szellemiségét, kulturális önképét. A bravúros kormányzati kommunikáció következtében viszont a közember nem igazán fogja fel ezeket a bonyolult, többszörös áttételekkel lefedett, névátalakításokkal összezavart változtatásokat, amelyek rendszerint csak hosszabb távon fejtik ki erodáló hatásukat. Így nincsenek nagy erőt, ellenállást mutató tiltakozások.
CEU, TAO, MTA, PIM: a legtöbb ember már azzal sincs tisztában, mit jelentenek ezek a rejtélyes betűhalmazok. Kevesen tudják, hogy ezek valójában egy-egy közösség jövőjére ható szellemi intézményt vagy életbevágóan fontos, kultúrát támogató lehetőséget fednek.
A CEU (Central European University) egy Magyarországon létrejött, itt amerikai rendszerű képzést is folytató rangos egyetem, többszörös hallgatói túljelentkezéssel, amely a XXI. század legújabb nemzetközi és hazai tudományos, szellemi irányzataira, ezek ismeretére készíti fel a hallgatókat, a legrangosabb előadók közreműködésével, amerikai diplomát is biztosítva. Mondhatjuk: ennek az új tudásalapú generációnak az „inkubátorháza”, egy nagy, nyitott kapcsolódási lehetősége a XXI. század szellemiségéhez. Vitte is az ország hírét szerte a világban. És a magyar kormányzat ezt a nemzetközileg rangos tudásközpontot, ezt a szabad magyar szellemi szigetet szívós kitartással, mondvacsinált, bonyolult ürügyekkel, félretájékoztatással próbálja elüldözni az országból. Az egyetem vezetősége eddig még nem adta fel, mindent megpróbál, hogy megfeleljenek az újabb és úabb ál- és valódi elvárásoknak. Ma azonban már több mint valószínű, a legfelsőbb körökből érkező verdiktet nem lehet megváltoztatni; a CEU-nak, a kormányzat által Soros Egyetemnek gúnyolt intézménynek költöznie kell. Küzdelmük jelen pillanatban vesztésre áll. Önfeladás nélkül nem maradhat saját „szülőhazájában”, otthonában, itt Budapesten, és minden valószínűség szerint Bécs szellemi rangját fogja emelni.
A TAO a különböző társasági adófizetésre kötelezett, nyereséges cégek által adható juttatás, felajánlható adókedvezményes forma, amellyel előadó-művészeti intézményeket támogathatnak. (Bevezetésekor még az állami támogatáson túl plusz forrásként szolgált a színházaknak, zenekaroknak, de az önkormányzatok ezt felismerve csökkenteni kezdték saját hozzájárulásaikat.) Ebből a nélkülözhetetlenné vált forrásból egyaránt prosperált tekintélyes kőszínház, frissen alakult vagy már rangos alternatív csoportosulás, a különféle magánszínházak vagy Fischer Iván vezette világhírű Fesztiválzenekar is. Sok értéke mellett az is az előnye volt, hogy a cégek szabadon dönthették el, kiket támogatnak. Most azonban a kormányzat váratlan gyorsasággal megszüntette ezt a támogatási formát, arra hivatkozva, hogy számos visszaélésre adott lehetőséget. 
A visszaélések ténye igaz. Sokan már régebben tudtak róla, jelezték is a hivatalos szervek felé; egy átfogó jellegű, színház-szakmai, szakértői bizottság konkrét javaslatot is kidolgozott a TAO megreformálására, de erre a hivatalos felterjesztésre a szaktárcától senki sem reagált. Egyszerűen csak megszűnt ez a lehetőség, amely kiszámíthatóbb létet, esetenként túlélést biztosított számos alkotóközösségnek. 
Helyette különböző ötletek hangzanak el a szaktárca szintjén egyfajta központi pályázati rendszerről, kuratóriumokról, állami forrásokról, amelyek döntenének a juttatásokról. És ha egyáltalán megvalósulnak, félő, hogy részben hosszabb távra bizonytalan, tervezhetetlen állapotokat hoznak létre, részben pedig döntéseikben elfogultak lehetnek kormányközeli helyzetük miatt. A rapid döntéshozatalt időhúzás követi, kifárasztva az érintetteket, arrogánsan nem reagálva a sajtó- és egyéb tiltakozásokra. 
Ez zajlik most: november 13-án ugyanis az Országgyűlés már megszavazta a kulturális tao-támogatások eltörléséről szóló törvénymódosítást. Még aznap megjelent az egyik független színház, a Stúdió K segélyfelhívása a közönség anyagi támogatását kérve, mert bevételük nagy részétől elesnek. És azóta is sorozatban jelennek meg színházi közösségek támogatást kérő nyílt levelei. 
Majdnem hasonló módszerrel zajlott le a történt a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) is. Szintén szokatlan gyorsasággal leváltották Prőhle Gergely főigazgatót, aki mindenki megelégedésére vezette az intézményt, amely a klasszikus és a modern magyar irodalom otthona. Ezt az otthont egyik méltatója „a múzeumok ékkövének” nevezte. Az épület évtizedes hagyománya a korszerű hagyaték-gondozás, klasszikusaink életművének ápolása, a Digitális Irodalmi Akadémia fejlesztése, évfordulók méltó megünneplése. Most zárult az Arany emlékévük, amelynek egyik nagy újdonsága volt az „Arany busz”, amely egy igen sikeres kiállítással járta az országot. És ahelyett, hogy az intézményt mindezért kitüntették volna, inkább az igazgatójukat hivatalos indoklás nélkül leváltották - pontos megfogalmazással: „közös megegyezéssel” az útjaik elváltak.
Mindennek előzménye csupán egy sajtótámadás volt, amely azt nehezményezte, hogy az múzeumi előadások programjában túlsúlyban vannak a baloldali érzelmű alkotók. Beszédes, hogy a főigazgatói helyre pályázatot máig nem írtak ki. Itt is időhúzás folyik, miközben egy nagyszerű munkaközösséget összezavartak, megroppantottak. De miután szinte napról-napra történnek ilyen váratlan, meghökkentően indokolatlan döntések, a PIM ügyében is lassan elhallgatnak az ellenvélemények (nem felejtve néhány kiváló író nyílt tiltakozó levelét), egyre nagyobb csend veszi körül a történést.
Ugyancsak kezdi hallgatás körülvenni azt az igyekezetet is, amellyel a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szabadságát, pénzügyi önállóságát akarja csorbítani az Innovációs és Technológiai Minisztérium. Úgy tűnik, itt is a kifárasztás, az időhúzás, az ígérgetés, mellébeszélés taktikája érvényesül. Nagy erejű civil felháborodási hullám most sem volt, csupán tiszteletreméltó aláírás-lajstromokat olvashattunk, és fontos, bátor sajtó híradásokat, alapos elemzéseket, egyéni tiltakozásokat. Az Akadémia vezetősége a CEU-hoz hasonlóan próbálja védeni állásait, de megnyugtató végeredmény láthatóan nincs. A legújabb ígéret szerint jövő év márciusára (!) születik majd egy javaslat. 
A megregulázott intézmények pedig szép lassan elhallgatnak. Nagyszabású szolidaritási mozgalmakra, összefogásra való felhívás, erőt mutató közösségek tiltakozása nem hallatszik. Ezek az államigazgatási folyamatok, ezek az erőszakos, kulturális központosítási szándékok, rejtett cenzúrázási, öncenzúrázási kísérletek mérgezik a nagy tekintélyű szellemi műhelyek nyugodt alkotói légkörét. Ha ezek a folyamatok tovább eszkalálódnak, akkor a nemrég meghirdetett, baljós nevű kultúrharcnak már a sűrűjébe lépünk. A sok különálló döntés a maga következményeivel egy nagy pártpolitikai, állami irányítású, ellenőrzési hálózattá látszik összeállni, emlékeztetve a Kádár korszak kultúrpolitikájára. Az állampolgárok tiltakozása pedig lényeges ismeretek és persze szervezés híján szétforgácsolódik, zsugorodik, így a spontán, egyfajta erőt adó civil többség segítsége nélkül erőtlen, sőt néma marad a közvélemény szava. Az internetadó tüntetés sikeres volt. A hatalom meghátrált. Most is meg kellene találni azt az archimedesi pontot, ahonnan kiindulva gátat lehetne szabni ezeknek a veszélyes folyamatoknak.
A megregulázott intézmények szép lassan elhallgatnak. Nagyszabású szolidaritási mozgalmakra, összefogásra való felhívás, erőt mutató közösségek tiltakozása nem hallatszik
2018.11.19 12:55
Frissítve: 2018.11.19 12:59

Eszmék nélkül nem megy

Az elmúlt hónapok tüntetéssorozata, a sikeres Audi-sztrájk, a fővárosi előválasztás és a hasonló akciók új esélyt teremtettek a baloldali ellenzéknek. A rabszolgatörvény – azaz a dolgozók még keményebb kizsákmányolása a hazai és külföldi tőke által – a baloldali politizálás alapkérdéséről, a munka és a tőke viszonyáról szól. Ezért a törvény elleni tiltakozó mozgalom szükségszerűen baloldali jellegű. Még akkor is, ha a liberális tiltakozók általában a fideszes kormány bűneire, a jobbikosok a külföldi nagytőke mohóságára igyekeztek koncentrálni. A szakszervezetek pedig, miközben a legklasszikusabb baloldali elveket hangoztatták, szavakban igyekeztek elhatárolódni mindenféle párttól, így a politikai baloldaltól is. 
De a jég olvadása is apró repedésekkel kezdődik. A baloldali ellenzék eddig alapvetően a kormány politikáját támadta, a hazai nagytőke csak a fideszes oligarchák kapcsán került említésre, a külföldi befektetők pedig szent tehénnek számítottak. Így aki a túlóratörvény ellen és az autógyári sztrájk mellett kötelezte el magát, az átlépett egy politikai Rubicont. Amikor a mai baloldal vezetőiként Tóth Bertalan a bankok elfogadhatatlan extraprofitjáról, Karácsony Gergely pedig a „nagytőke hatalmának” megtöréséról beszél, akkor olyan területre lépnek, ahova eddig csak a baloldal partizánjai merészkedtek. Nem véletlen, hogy az ellenzéki erők egy része igyekszik visszarángatni őket abba a kényelmi zónába, amelyből csak a Fidesz korruptságát és a jogállam leépítését lehet támadni. 
A baloldalnak azt kell megértenie, hogy a Fidesz-kormány antidemokratikus döntései alapvetően nem Orbán Viktor hatalmi mániájából, hanem a rezsim lényegéből következnek. A Fidesz célja egy új hazai nagytőkés osztály kiépítése, amely a német nagytőke partnereként, annak védettségét élvezve zsákmányolja ki a magyar társadalmat. Amelyet amúgy csak megvezethető tömegnek és nem társadalomnak tekint, a gyakorlatban valósítva meg a neoliberalizmus hírhedt jelszavát, mely szerint „nincs olyan, hogy társadalom”. A mondat szerzőjének, Margaret Thatchernek ez a demokratikus hagyományok miatt csak részben sikerült Nagy-Britanniában. Sajnos Orbán Viktor esélyei kétségkívül jobbak erre. A baloldalnak csak akkor sikerül megállítania, ha megérti és megérteti minél többekkel, hogy a Fidesz célja a társadalom atomizálása és gazdasági eszközökkel történő kizsákmányolása. Amelynek tudatos eszköze az oktatás és az egészségügy privatizálása, a szegényebb milliók előtti lezárása.
A harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás egyik tantétele az volt, hogy „megszűntek az ideológiák”, és nincs már értelme jobboldalról és baloldalról beszélni. Ezt az ostobaságot a baloldalon kívül természetesen senki sem hitte el, a liberális, az újkonzervatív és a nacionalista ideológia azóta is virágkorát éli. A magyar baloldal viszont feladta ideológiáját, szellemi karakterét és intézményeit, s a múltját is megtagadta. A saját eszméi feladása után lényegében átvette a liberalizmus ideológiáját, némi szociálpolitikai baloskodással. Ezzel egyébként nemcsak saját magának ártott, hanem a magyar liberalizmust is meggyengítette. Kétségkívül jobban kormányzott, mint ahogy azt a választók megítélték, de saját ideológia, egységes világszemlélet, szellemi és kulturális háttér nélkül hosszabb távon nem lehet egy országot vezetni.
A magyar társadalom többsége egyértelműen vesztese az elmúlt évtizedeknek. Egymillióval csökkent az ország népessége, idegen kézbe került a nemzeti kincs java, nőnek a társadalmi különbségek, leépülőben van a népegészségügy és a közoktatás. A bérek a kelet-európai átlag alá kerültek, és megjelent egy agresszívan pöffeszkedő, újgazdag réteg. Ezen a tendencián kormányzati reformokkal a mai ellenzék sem tudna érdemben változtatni. Valódi felemelkedést csak egy merőben másfajta gazdasági és társadalmi rendszer hozhat. El lehet vitatkozni azon, hogy elsősorban az újraelosztást kell radikálisan megváltoztatni, vagy hozzá kell nyúlni a tulajdonviszonyokhoz is. A szocialista baloldal mindenesetre csak akkor tudja hitelesen képviselni ezt a fordulatot, ha az alapkérdésben visszatér ideológiája lényegéhez, a tőke és a munka érdekellentétéhez. Amely ellentétre ma ráépülnek olyan problémák, mint a környezetszennyezés (amely a szegényebb osztályokat és országokat sújtja), a robotizáció és az adataink, egész személyiségünk kiszolgáltatottsága idegen erőknek és szervezeteknek. Az államszocialista rendszer dogmáihoz persze nem szabad visszatérni. De a harminc évvel ezelőtti, az ideológiák megszűnéséről és a liberális rendszer örök győzelméről szóló dogmától is ideje megszabadulni.
A szocialista baloldal ideológiája két alapra épülhet: a meglevő társadalmi-gazdasági kritikájára, s egy igazságosabb, egyenlőbb és környezetileg fenntartható jövő bemutatására.
2019.02.20 09:45
Frissítve: 2019.02.20 09:48

Tüntető törvénykönyv

A rabszolgatörvény botrányos elfogadását követő ellenzéki tüntetéssorozat, de különösen az MTVA-székházban megejtett rendhagyó képviselői „fogadóórák” nyomán a Fidesz sem tagadhatja: a gyülekezési jog tüske a hatalom körme alatt.
Odáig a rendszerváltás utáni egyik kormányunk sem ment el, hogy - a két legerősebben védendő szabadságjog, a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozásával párhuzamosan - törvényi úton büntesse a magyar törvényhozás, a parlament teljes ellenzékét. Márpedig ma a Fidesz efféle „Tüntető törvénykönyv” gondolatát dédelgeti. Közpénzt, paripát fegyvert nem kímélve, ehhez épp legitim érveket, jogpolitikai indokot keres. Kistafírozott háttérintézménye, a Századvég sietett a segítségére. „Törvénymódosítási javaslatok: az országgyűlési törvény és az EP-képviselők jogállásáról szóló törvény kiegészítése magatartási kódexszel” fenyegető cím alatt közölt tanulmányuk politikai pamfletnek is megjárja. Hangütésére jellemző, hogy már elöljáróban „nem rendeltetésszerű képviselői joggyakorlást” emleget, hanem azt állítja, „nemzetbiztonsági védelem alá eső közintézményekbe hatoltak be országgyűlési képviselők”. Ugyanakkor meg sem említik, hogy épp az általuk górcső alá vett törvény mondja ki: „A képviselői igazolvány valamennyi közigazgatási szervhez és közintézményekhez belépésre jogosít”!
A pártos jogvélemény a főügyészség (független bíró által még nem látott!) álláspontjának keskeny nyomtávú szellemi vágányán halad. Felveti: a képviselők nemcsak rendzavarást vagy garázdaságot követnek el, de - alkalmasint - „kvázi külföldi ügynökként viselkednek”. Erre alapozva követelik a törvény kiegészítését: „A képviselői tevékenység soha nem irányulhat az állam egységének és rendjének megbontására”- szögezik le. Csakhogy az állam monolit egységének „megbontása”, a hagyományos államhatalmi ágak (a törvényhozó, a végrehajtó és bírói hatalom) elválasztása egyenesen jogállami követelmény. 
Önmagát tagadná meg a kormányzópárt, ha az EP-választás küszöbén nem verné el a port az ellenzék uniós képviselőin is. „Mint ismeretes (?) az úgynevezett Sargentini jelentést több magyar ellenzéki képviselő is megszavazta, amely aktussal a magyar emberek markáns többsége szerint elárulták hazájukat”– inszinuál a Századvég. Ám könnyedén átsiklik afölött, hogy az ominózus 7-es cikkelyt rögzítő Alapszerződést Magyarország az elsők közt ratifikálta.
Mindezek alapján egyértelmű, hogy a jogi formalizmust túlbecsülő, a törvényesség fontosságát viszont messze alábecsülő Orbán-kormány megcsappant társadalmi támogatása ellenére sem fog lemondani a kilátásba helyezett retorziókról. Ellenkezőleg! A Századvég a pártállami idők politikai elhárításának nyelvezetét és hangnemét idéző politikai verdiktje jelzi, merre is tart a kormány: „A 2018. december 12-e óta – kisebb megszakításokkal - fennálló demonstrációsorozatban számos ellenzéki és kormányellenes politikai csoportosulás vett részt, baloldali pártpoltikusoktól kezdve jobbikos huligánokon át egészen liberális anarchistákig és külföldi szélsőbaloldali aktivistákig.”
Ne legyen tehát illúziója senkinek: a jogállamtipró „Tüntető törvénykönyv” is annak rendje és módja szerint meg fog születni.
2019.02.20 09:44
Frissítve: 2019.02.20 09:47