A CEU-tól a TAO pénzekig

Volt egyszer egy internetadó tüntetés. Több tízezren emelték magasba világító mobiljukat az Erzsébet hídon. Látványos volt, érzelmekre és értelemre ható, mozgósító erejű. Spontán és energikus. Tömegek érezték úgy, hogy a bőrükre megy a játék, és furcsa mód azt is, hogy személyes és állampolgári szabadságuk van veszélyeztetve. Pedig csupán egy nem is túl nagy összegű új adóról volt szó.
A tervezetet a kormány visszavonta, és azóta egyre csendesebbé váltak ezek az állampolgári összetartozást sugárzó, nagyszabású megmozdulások. Mondhatjuk: „Magyarország csendes, újra csendes…”. Pedig egyre félelmetesebb megszorítások, lappangó tiltások, lopakodó, álarcba rejtett országgyűlési határozatok, napok alatt megszavazott erőszakos törvénymódosítások, rendeletek változtatják meg az ország szellemiségét, kulturális önképét. A bravúros kormányzati kommunikáció következtében viszont a közember nem igazán fogja fel ezeket a bonyolult, többszörös áttételekkel lefedett, névátalakításokkal összezavart változtatásokat, amelyek rendszerint csak hosszabb távon fejtik ki erodáló hatásukat. Így nincsenek nagy erőt, ellenállást mutató tiltakozások.
CEU, TAO, MTA, PIM: a legtöbb ember már azzal sincs tisztában, mit jelentenek ezek a rejtélyes betűhalmazok. Kevesen tudják, hogy ezek valójában egy-egy közösség jövőjére ható szellemi intézményt vagy életbevágóan fontos, kultúrát támogató lehetőséget fednek.
A CEU (Central European University) egy Magyarországon létrejött, itt amerikai rendszerű képzést is folytató rangos egyetem, többszörös hallgatói túljelentkezéssel, amely a XXI. század legújabb nemzetközi és hazai tudományos, szellemi irányzataira, ezek ismeretére készíti fel a hallgatókat, a legrangosabb előadók közreműködésével, amerikai diplomát is biztosítva. Mondhatjuk: ennek az új tudásalapú generációnak az „inkubátorháza”, egy nagy, nyitott kapcsolódási lehetősége a XXI. század szellemiségéhez. Vitte is az ország hírét szerte a világban. És a magyar kormányzat ezt a nemzetközileg rangos tudásközpontot, ezt a szabad magyar szellemi szigetet szívós kitartással, mondvacsinált, bonyolult ürügyekkel, félretájékoztatással próbálja elüldözni az országból. Az egyetem vezetősége eddig még nem adta fel, mindent megpróbál, hogy megfeleljenek az újabb és úabb ál- és valódi elvárásoknak. Ma azonban már több mint valószínű, a legfelsőbb körökből érkező verdiktet nem lehet megváltoztatni; a CEU-nak, a kormányzat által Soros Egyetemnek gúnyolt intézménynek költöznie kell. Küzdelmük jelen pillanatban vesztésre áll. Önfeladás nélkül nem maradhat saját „szülőhazájában”, otthonában, itt Budapesten, és minden valószínűség szerint Bécs szellemi rangját fogja emelni.
A TAO a különböző társasági adófizetésre kötelezett, nyereséges cégek által adható juttatás, felajánlható adókedvezményes forma, amellyel előadó-művészeti intézményeket támogathatnak. (Bevezetésekor még az állami támogatáson túl plusz forrásként szolgált a színházaknak, zenekaroknak, de az önkormányzatok ezt felismerve csökkenteni kezdték saját hozzájárulásaikat.) Ebből a nélkülözhetetlenné vált forrásból egyaránt prosperált tekintélyes kőszínház, frissen alakult vagy már rangos alternatív csoportosulás, a különféle magánszínházak vagy Fischer Iván vezette világhírű Fesztiválzenekar is. Sok értéke mellett az is az előnye volt, hogy a cégek szabadon dönthették el, kiket támogatnak. Most azonban a kormányzat váratlan gyorsasággal megszüntette ezt a támogatási formát, arra hivatkozva, hogy számos visszaélésre adott lehetőséget. 
A visszaélések ténye igaz. Sokan már régebben tudtak róla, jelezték is a hivatalos szervek felé; egy átfogó jellegű, színház-szakmai, szakértői bizottság konkrét javaslatot is kidolgozott a TAO megreformálására, de erre a hivatalos felterjesztésre a szaktárcától senki sem reagált. Egyszerűen csak megszűnt ez a lehetőség, amely kiszámíthatóbb létet, esetenként túlélést biztosított számos alkotóközösségnek. 
Helyette különböző ötletek hangzanak el a szaktárca szintjén egyfajta központi pályázati rendszerről, kuratóriumokról, állami forrásokról, amelyek döntenének a juttatásokról. És ha egyáltalán megvalósulnak, félő, hogy részben hosszabb távra bizonytalan, tervezhetetlen állapotokat hoznak létre, részben pedig döntéseikben elfogultak lehetnek kormányközeli helyzetük miatt. A rapid döntéshozatalt időhúzás követi, kifárasztva az érintetteket, arrogánsan nem reagálva a sajtó- és egyéb tiltakozásokra. 
Ez zajlik most: november 13-án ugyanis az Országgyűlés már megszavazta a kulturális tao-támogatások eltörléséről szóló törvénymódosítást. Még aznap megjelent az egyik független színház, a Stúdió K segélyfelhívása a közönség anyagi támogatását kérve, mert bevételük nagy részétől elesnek. És azóta is sorozatban jelennek meg színházi közösségek támogatást kérő nyílt levelei. 
Majdnem hasonló módszerrel zajlott le a történt a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) is. Szintén szokatlan gyorsasággal leváltották Prőhle Gergely főigazgatót, aki mindenki megelégedésére vezette az intézményt, amely a klasszikus és a modern magyar irodalom otthona. Ezt az otthont egyik méltatója „a múzeumok ékkövének” nevezte. Az épület évtizedes hagyománya a korszerű hagyaték-gondozás, klasszikusaink életművének ápolása, a Digitális Irodalmi Akadémia fejlesztése, évfordulók méltó megünneplése. Most zárult az Arany emlékévük, amelynek egyik nagy újdonsága volt az „Arany busz”, amely egy igen sikeres kiállítással járta az országot. És ahelyett, hogy az intézményt mindezért kitüntették volna, inkább az igazgatójukat hivatalos indoklás nélkül leváltották - pontos megfogalmazással: „közös megegyezéssel” az útjaik elváltak.
Mindennek előzménye csupán egy sajtótámadás volt, amely azt nehezményezte, hogy az múzeumi előadások programjában túlsúlyban vannak a baloldali érzelmű alkotók. Beszédes, hogy a főigazgatói helyre pályázatot máig nem írtak ki. Itt is időhúzás folyik, miközben egy nagyszerű munkaközösséget összezavartak, megroppantottak. De miután szinte napról-napra történnek ilyen váratlan, meghökkentően indokolatlan döntések, a PIM ügyében is lassan elhallgatnak az ellenvélemények (nem felejtve néhány kiváló író nyílt tiltakozó levelét), egyre nagyobb csend veszi körül a történést.
Ugyancsak kezdi hallgatás körülvenni azt az igyekezetet is, amellyel a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szabadságát, pénzügyi önállóságát akarja csorbítani az Innovációs és Technológiai Minisztérium. Úgy tűnik, itt is a kifárasztás, az időhúzás, az ígérgetés, mellébeszélés taktikája érvényesül. Nagy erejű civil felháborodási hullám most sem volt, csupán tiszteletreméltó aláírás-lajstromokat olvashattunk, és fontos, bátor sajtó híradásokat, alapos elemzéseket, egyéni tiltakozásokat. Az Akadémia vezetősége a CEU-hoz hasonlóan próbálja védeni állásait, de megnyugtató végeredmény láthatóan nincs. A legújabb ígéret szerint jövő év márciusára (!) születik majd egy javaslat. 
A megregulázott intézmények pedig szép lassan elhallgatnak. Nagyszabású szolidaritási mozgalmakra, összefogásra való felhívás, erőt mutató közösségek tiltakozása nem hallatszik. Ezek az államigazgatási folyamatok, ezek az erőszakos, kulturális központosítási szándékok, rejtett cenzúrázási, öncenzúrázási kísérletek mérgezik a nagy tekintélyű szellemi műhelyek nyugodt alkotói légkörét. Ha ezek a folyamatok tovább eszkalálódnak, akkor a nemrég meghirdetett, baljós nevű kultúrharcnak már a sűrűjébe lépünk. A sok különálló döntés a maga következményeivel egy nagy pártpolitikai, állami irányítású, ellenőrzési hálózattá látszik összeállni, emlékeztetve a Kádár korszak kultúrpolitikájára. Az állampolgárok tiltakozása pedig lényeges ismeretek és persze szervezés híján szétforgácsolódik, zsugorodik, így a spontán, egyfajta erőt adó civil többség segítsége nélkül erőtlen, sőt néma marad a közvélemény szava. Az internetadó tüntetés sikeres volt. A hatalom meghátrált. Most is meg kellene találni azt az archimedesi pontot, ahonnan kiindulva gátat lehetne szabni ezeknek a veszélyes folyamatoknak.
A megregulázott intézmények szép lassan elhallgatnak. Nagyszabású szolidaritási mozgalmakra, összefogásra való felhívás, erőt mutató közösségek tiltakozása nem hallatszik

Szerző
Radnóti Zsuzsa
Frissítve: 2018.11.19. 12:59

Komolyan

Megvan az átgondolatlan, embertelenül végrehajtott minisztériumi kirúgások első áldozata. Szombaton kaptam az sms-t, hogy a középkorú férfi pár nappal a felmentő papír kézhezvétele után agyvérzést kapott, és két nappal később meghalt a kórházban. 
Más üzeneteket is kaptam a hétvégén. Szinte országos nyomozás indult, hogy mit is akar tenni a kormány a megtartott emberekkel, mert az elbocsátásokhoz hasonlóan az utolsó pillanatig titkosan kezelték a róluk szóló majdnem kétszáz oldalas javaslatot is. A központi kormányzati portálon van egy fejezet a készülő rendeletekről, törvényjavaslatokról, így aztán bárki elmondhatja, mit gondol az arborétumok jegyzékéről, netán a „Dorogi mészkőbánya felső barlangja védettségének feloldásáról”. De azt nem tudhatja meg, mit írtak bele a „kormányzati igazgatásról” szóló törvénynek nevezett tervezetbe. Persze addig jó, míg nem tudja, hogy napi 12 órát dolgozhat nyolc órás bérért, hogy a főnöke százezreket vehet ki a zsebéből, ha nem elég lelkes az odaadása, s hogy a szabadsága a besorolása szerint változik, vagyis ha 58 évesen lefokozzák, a húsz napos alapszabadságával sakkozhat megint. 
Mégis örülhetnek a főhivatalnokok! Annyira komolyan veszi őket az Orbán-kormány, hogy nem Kósa Lajos nyújtja be önálló képviselői indítványként az életüket átszabó törvényjavaslatot, hanem kész volt leülni még a szakszervezetekkel is. Igaz, hogy ők is csak a csütörtök délutáni meghívóval kapták meg a tervet, de péntek késő délutánig olvasgathatták, sőt amikor emiatt szomorkodtak, nagyvonalú gesztust tett a kancellária. Rendben van – mondták Gulyás Gergely emberei -, szedjétek össze a véleményeket, csak azt lássátok be, sürget az idő, be kell adnunk a tervünket Kövér Lacinak. (Arra tehát ne is gondoljatok, hogy ne lépjen hatályba januártól.) Csak gyűjtögessetek, írogassatok, kicsit még majd beszélgethetünk is róla, de – azt hiszem, ezt nem mondták ki hangosan - ugye, nem gondoljátok, hogy bármilyen komolyabb módosítást átengedünk ezek után? 
Nem is fognak: kétharmaduk van.
Frissítve: 2018.11.19. 13:00

Nem család

Orbán Viktor nagyokat álmodott a Magyar Állandó Értekezlet novemberi szeánszán. Szerinte Magyarország növekvő számú magyar gyermekkel, nem pedig növekvő számú bevándorlóval akarja orvosolni a kedvezőtlen demográfiai folyamatokat. A nemzet nagypapája hangsúlyozta, 2018 külhonban is a családok éve lesz. 
Ebben nem is téved. Már ma is minden hetedik magyar gyermek a hanyatló Nyugat országaiban születik. Ha a kedvezőtlen magyar demográfiai folyamatokat nem is, de a brit, német, osztrák és más fogadó nemzetekét biztosan javítani fogjuk. De azért itthon is óriási erőfeszítéseket tesz a rezsim. Emeli a gyermekek után járó adókedvezményeket, kiterjeszti a családi otthonteremetési kedvezmény (csok) lehetőségeit. 
Igaz, ezeket csak a jobb módúak vehetik igénybe, a családi pótlék pedig tíz éve nem változott. Azok pedig, akik a lakástakarék szerződésekkel legalább  halvány esélyt kaptak a lerobbant otthonuk korszerűsítésére, azzal szembesülhettek, hogy nemcsak elvették tőlük ezt a szalmaszálat, de Varga Mihály pénzügyér még hozamvadászattal is megvádolta az utolsó pillanatban szerződött embereket, családokat.
No és persze van néhány százezer család, amelyeket nem érint a családok éve. Ők a gyermeküket, gyermekeiket egyedül nevelő anyák, apák és az egynemű párok, az anyák-anyák és apák-apák, akik minden akadályt legyűrve gyermeket vállaltak. Őket ugyanis az Orbán-féle „kereszténydemokrácia” nagyobb dicsőségére, az „alaptörvénynek” csúfolt jogi nonszensz eleve kirekesztette a családok közül. 
Azért a családok éve nem csupán frázispufogtatás. Az Orbán família, illetve barátainak és üzletfeleinek családjai nem panaszkodhatnak. Hozzájuk a családok évében is dől a közpénz a családi kasszákba. Egyre többen állnak a saját lábunkon, és ez a magyar családok többségének egyre többe kerül. Amíg tűrik.
Szerző
Bihari Tamás
Frissítve: 2018.11.19. 13:01