A jók földje - virtuális ország terület és kormány nélkül

Publikálás dátuma
2018.11.25. 13:23

Akárcsak a nemzetállamok, úgy a "fejekben létező" ország is maga dönt politikai célkitűzéseiről.
A világ lakosságának 10 százaléka, mintegy 760 millió ember képes együttműködni a világ jobbá formálása, a globális kihívások kezelése érdekében. Ez a felismerés vezette Simon Anholt, brit társadalomkutatót, amikor szeptember közepén megalapított egy virtuális országot, a Good Countryt. Az államokat eredeti megközelítésből összehasonlító Good Country Index ötletgazdája új kezdeményezéséről nyilatkozott a Népszavának Londonban.
Feltehetőleg nem túl sokan tudnak a világban arról, hogy szeptember 17-én Madeline Hung szociológussal új országot hoztak létre. Elmondaná az olvasóknak, honnan jutott el idáig, hogyan vezettek korábbi projektjei - például a Good Country Index vagy a világ vezető országainak parlamenti választásai előtt rendezett virtuális Global Vote - legfrissebb ötletéhez? Meg lesz lepve! Több millióan hallottak már a Good Countryról. Mind a közösségi hálón, mind a hagyományos médiában óriási érdeklődés nyilvánult meg iránta, és olyan befolyásos sajtótermékek, mint a BBC, a Süddeutsche Zeitung, a Deutsche Welle, a Cultura Colectiva, a Monocle beszámolói alapján a hír futótűzként terjed a világban. A “jó ország” (Good Country) megszületését a 2014-es TED (technology, entertainment, design, – technológia, szórakoztatás, dizájn) konferencián való felszólalásom indította el. A terjesztésre érdemes gondolatok felvetésével foglalkozó tanácskozás-sorozaton tartott beszédemre 5,3 millió kattintást regisztráltak. Több mint húszezer e-mailt kaptam emberektől a világ minden tájáról, akik értékelték azt a felismerést, hogy az olyan globális kihívások kezelése, mint a szegénység, az egyenlőtlenség, a tömeges migráció, az országos járványok, a klímaváltozás és a konfliktusok más kormányzati kultúrát igényelnek, olyat, ami az országok és más szereplők együttműködésén alapul és nem a versenyzésre koncentrál.

A húszezer helyeslő e-mail alapján vágtak bele az államalapításba?
Igen, így volt. Egy kétéves kutatási programot indítottunk az e-mailek kiértékelésére és felfedeztük, hogy a világ lakosságának nem kevesebb, mint 10 százaléka, - 760 millió ember – ért velünk egyet és szeretne a megoldás részesévé válni. Ha ez a csoport nemzet lenne, a világ harmadik legnagyobb népességével rendelkezne India és Kína után. Lakosságszáma kétszerese lenne az Egyesült Államokénak. Madeline Hung és én elhatároztuk, hogy szuverén státuszt adunk ennek a hatalmas csoportnak és megalapítjuk, mint virtuális országot. Ennek a nemzeti egységnek nincs földterülete, kormánya, vezetői. Nemzeti érdekei egybeesnek a nemzetközi érdekekkel.

Milyen ország az, amelynek nincs területe, nincsenek határai, nem is beszélve e pillanatban az útlevélről?
Digitális ország, amelyben 760 millió ember képes együttműködni a világ jobbá formálása érdekében. Higgye el, ha ez ma még szokatlan ötlet is, nem marad így soká.
 
A különbségeket nagyjából értem, de melyek a Good Country hasonlóságai a világ többi mintegy kétszáz országával? Hogyan lesz jobb ország, mint az összes többi?
A legfontosabb hasonlóság, hogy ugyanúgy maga dönt a politikai céljairól és maga hajtja végre azokat. Ezért nem alapítottunk meg egy újabb szervezetet vagy társaságot. Ahhoz, hogy elérjük a célunkat, és egy alapvetően kollaboratív kormányzási rendszert valósítsunk meg a kompetitív ellenében, nagyon hatékony eszközökre van szükségünk. Innen ered a döntés, hogy új országot hozzunk létre.

Hányan csatlakoztak eddig a Good Countryhoz? 
Százötven különböző országból máris több százezer állampolgárunk van. A toborzás önkéntes “nagyköveteken” keresztül történik, akik jó hírünket keltik, együtt az általunk tartott előadásokkal, újságcikkekkel, interjúkkal, a szociális hálóra kitett posztokkal, stb.

Választott vezetés híján hogyan fog működni a Good Country?
Egy szoftver-platform teszi lehetővé a "jó ország" önszervezését. Az állampolgárok csoportos viták alapján választják ki és teszik át a gyakorlatba a politikai irányt. Senki nem mondja meg nekik, mit kell csinálni. Van egy kis "köztisztviselői karunk", amely az egészet működteti.

Adót is ki fognak vetni? Hogyan finanszírozzák a "jó országot"?
Indulásunk óta száz százalékban állampolgáraink finanszíroznak minket. A csatlakozási díj évi 5 dollár, akik azonban ezt nem engedhetik meg maguknak, adókedvezményben részesülnek, illetve azon honfitársaink kiváltják őket, akik önkéntesen magasabb összeget fizetnek. Meg kell említenem, hogy kizárólag adófizetőinktől fogadunk el pénzt, mert alapítványok, vállalatok, filantrópok vagy bárki más később megpróbálná átvenni az ellenőrzést.

Milyen csatornákon keresztül kommunikálnak egymással állampolgáraik? Elengedhetetlen az internet használata? Ha igen, kirekesztik azokat az embereket, akik nem élvezik a világháló áldását.
E pillanatban csak nyilvános platformokon szólítjuk meg egymást, de a jövő évtől kialakítjuk saját közösségi hálónkat. Tárgyalásban állunk egy vállalattal, amely lehetővé fogja tenni, hogy ne csak okostelefonnal rendelkező személyek vehessenek részt a vitákban. Így a földkerekség írni-olvasni tudó embereinek többségéhez el tudunk jutni. Nagyon fontosnak tartjuk a személyes találkozásokat is, amelyek már most is számos országban megvalósulnak vitacsoportok formájában. Egyik célunk, hogy a Good Country ne kizárólag világhálós alakulat legyen.

Hogyan lehet elkerülni azt a veszélyt, hogy az ötletből ne csak túl sok beszéd legyen, hanem érezhető változásokat is hozzon?
Erre a kérdésre nem olyan könnyű válaszolni, de természetesen óvatosak leszünk és állampolgáraink erőteljesen hallatják majd a hangjukat, ha úgy érzik, kezdeményezéseik nem hoznak eredményt.

Van-e összefüggés a Good Country megszületése és olyan, sokaknak fájó jelenségek között, mint a Brexit-tárgyalások kapcsán kialakult káosz, vagy a populista, nacionalista vezetők, mint Donald Trump, Vlagyimir Putyin és akár Orbán Viktor előretörése?
Nem igazán. Mi a kormányzás kultúrájának javításában hosszú távon gondolkozunk. Az viszont megfelel a valóságnak, hogy azok az emberek, akik az egész emberiség és földkerekség gondját a szívükön viselik - köztük persze rengetegen éreznek felelősséget saját hazájukért is -, úgy látják, a Good Country másképp közelít a dolgokhoz. Nem fogadjuk el, hogy a nacionalizmusnak és internacionalizmusnak antagonisztikus világképeknek kell lenniük. Egyes emberek jobban izgatják magukat saját közvetlen környezetük miatt, míg mások nagyobb rendszerekben gondolkoznak. Egyik szemlélet sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, csak a látószög más. Nem csak tolerálni, hanem bátorítanunk is kell egymást és megkérdőjeleznünk azt a felfogást, hogy ellenségként kezeljük a másikat.

Nem szolgálhatná ugyanezt a célt egy NGO, civil szervezet vagy egy alapítvány? Nem hangzik ez az egész Good Country kicsit utópisztikusan?
Nem, mert a civil szervezetek és alapítványok közvetett formában cselekednek: annak érdekében gyűjtenek pénzt vagy szerveznek petíciókat, hogy az egyes országok kormányait befolyásolják. Arra jók, hogy zajt csapjanak, de ritkán sikerül igazi változást hozniuk. A Good Country saját maga alkotja meg és hajtja végre politikai irányvonalát. Így közvetlenül tud lépni azon globális kihívások érdekében, amelyekkel foglalkozni kívánunk. Persze, hogy egyesek utópisztikusnak tekintik projektünket. Tudja mit, nem bánjuk! Nem kell mindenkinek szeretnie, vagy hinni benne.

Ha minden jól megy, ENSZ tagságért is fognak folyamodni és diplomáciai képviseleteket is létrehoznak? És miben lehet majd mérni a sikert?
Máris aktív tárgyalásokat folytatunk két hagyományos nemzettel különböző missziók életre hívása érdekében és diplomáciai kapcsolatra lépünk velük. Nem hinném, hogy egyhamar kérni fogjuk a felvételünket az ENSZ-be, de kezdettől együttműködünk ENSZ-intézményekkel. Szó nincs arról, hogy nemzetállamokat próbálnánk lemásolni. Sikerünket pedig úgy tudjuk lemérni, hogy megvizsgáljuk, milyen hatást gyakorolnak az általunk bevezetett kezdeményezések. Reményeink szerint egy szép napon valóra válik a Good Country útlevél, amellyel emberek útra kelhetnek majd. Ez lesz az a nap, amikor egy csapásra megoldódik a hontalan személyek problémája.

Névjegy - Simon Anholt

Az 1961-ben született, az Oxfordi Egyetemen végzett független politikai tanácsadó olyan rendszeresen napvilágot látó kiadványokkal vívott ki magának hazai és nemzetközi figyelmet, mint a Good Country Index, ami arról ad képet, hogy az egyes országok méretarányosan mit adnak be a közösbe az emberiség érdekében és mit vesznek ki onnan. Anholt, akinek szakvéleményét az évek során 53 ország vezetője kérte ki, erős és sarkosan megfogalmazott véleményével a brit média állandó szereplője.

Papp Sándor Zsigmod: Az észszerű világvége

Publikálás dátuma
2018.11.25. 11:27

Fotó: MARCONI SIMONI/ROBERT HARDING PREMIUM / AFP
Csoknyainé elegánsan savanyodó arcán látom, hogy közeledik a világvége. Amikor már végképp és menthetetlenül lefelé kerekedik majd a szája széle, megnyílnak a nehéz fellegek, felrepedezik a föld, és minden élőlénynek – a házi légytől a zsiráfig – üt a végső órája. Vagy csak egyetlen villanás lesz, ahogy a film futott le annak idején a moziban.
A kissé kerek Csoknyainénak nem ment mindig olyan rosszul. Akkor még vidéken éltek, egy nap arról kezdtek beszélni, hogy a férje vezetheti a kisvárosi teátrumot, ő a legesélyesebb a posztra, olyannyira, hogy a kollégái egy ideje már Igazgatónak hívják maguk közt. Richárd amilyen ügyes volt az adminisztrációs ügyekben, olyan tehetségtelen a színpadon. Ha nyáron turnézni indultak, egyszerű színészként ő intézett mindent a busztól a szállásokig, nélküle az épület felújítása sem ment volna olyan gördülékenyen, de esténként már nyoma sem volt a lendületnek. Úgy állt a díszletben, akár egy fáradt bot, ferdén és reménytelenül, és olyan arccal, mint aki semmit sem ért abból, ami körülötte történik, ezért inkább valami mással szórakoztatja magát. Fejben sakkozik vagy a régi emlékeit éli át újra és újra. Királydráma helyett balatoni napsütés. A társulat mellette állt, de végül mégsem ő került az igazgató székbe, az egymást váltó direktorok pedig szinte versengtek abban, hogy ki oszt rá jelentéktelenebb feladatokat. Inasok, ajtónállók, kevés szavú rezonőrök. Szorgalmas méhecskeként gyűjtögette a színlapok és műsorfüzetek legalján feltüntetett szerepeket, így szinte mindegyik darabban feltűnt. Csakhamar a legfoglalkoztatottabb színész lett. Akik találkoztak vele az utcán, kivétel nélkül zavarba jöttek, hiszen ismerős volt, de csak úgy, mint egy távoli rokon a csoportkép leghátsó sorában, benzinkutas vagy bolti eladó. Így aztán köszöntek is, meg nem is. Beszéltek róla, meg nem is.
Az effajta senki földje nem tesz jó az idegeknek. Csoknyai Richárd, mintha csak valamilyen sikeres reformdiéta arcává szegődött volna, fogyni kezdett. Ám azt, amit leadott, a gondviselés vagy a sors – mert anyag nem vész el – grammra pontosan a feleségére tapasztotta, aki majdhogynem igazgatónéból süllyedt valaki valakijévé, a többszörös bizonytalanságba. A párnák, magyarázta, ezek a jótékony zsírhalmok szigetelték el őt a felforduló világ egyre tapinthatóbb rosszindulatától. Azon a derűs, tavaszi napon, amikor elérte a kilencven kilót, a férje, mintha csak az elgurult gombját szeretné megkeresni az asztal alatt, lefordult a székről. Akkor már olyan inas volt a teste, akár egy kamaszé. Így is került a föld alá, törékenyen, kecsesen, szinte tévedésből, amit Richárd meglepett vonásai is tükröztek.
Persze ez sem volt igazán főszerep, mondta el újra és újra Csoknyainé. A temetés lélektelennek tűnt, akár egy túl sokszor eljátszott darab, hiába mondtak annyian beszédet, a társulat nélkülözhetetlen és melegszívű tagjaként leírva az akkor már jobbára statisztasorba lépett Richárdot. Az özvegy eladta a lakást, és felköltözött a fiúkhoz Pestre, de valahogy itt sem volt nyugodalma. Leadott ugyan pár kilót, s már nem jár olyan slamposan, hitehagyottan, de leginkább csak a világvége érdekli. Mindig meglep valamivel. Tudtam-e például, hogy 1524-ben mindent elárasztó özönvízre számítottak a népek, de még csak egy vékonyka zápor sem hullott végül az előre jelzett napon? 1666-ban az Antikrisztus pusztította volna el a katolikus egyházat, hogy aztán majd a világ többi részével is végezzen, mondja csillogó szemmel. Romulus pedig 12 sast látott egyszer Róma borús egén, s onnan tudta, hogy az Örök Város alapítása utáni 120. évben végtelen sötétség borul az emberiségre, mert egy sas pontosan tíz évet jelentett. Bolygók együttállása, Nostradamus, maja időszámítás, Ragnarök, a Földbe becsapódó üstökösök, óriásvulkán – Csoknyainé figyelmét semmi sem kerüli el.
A mi világvégénk sokkal racionálisabb, mondja büszkén a konyhámban. Igazából már csak én hallgatom meg őt, a többi lakó rendszeresen udvariasan kitessékeli, miután a kezébe nyom maradék ételt és némi aprót, a koldulás intellektuális formájaként fogva fel a károgást. Én viszont tudom, hogy igaza van. 2039. október 7-re elolvadnak a jégsapkák, s a megemelkedett tengerszint városokat önt el, és a vég pár hét leforgása alatt beköszönt. Előbb a méhek tűnnek el, majd csöndben és észrevétlenül kihal a többi állat is. Olyan ez, mint egy IKEA-bútor, először érthetetlennek tűnik a mellékelt rajz, de előbb vagy utóbb minden csavar a helyére kerül. Az emberiség azt hiszi, hogy épít, teremt, fejlődik, de csak a saját végzetét illeszti össze. Szépen, észszerűen.
Szóval gyorsan fejezzem be a regényem, ha még akarok magamnak egy kis dicsőséget előtte, néz rám. Ne hagyjam el magam, mint a férje. Hiszen, ha jobban belegondolok, igazán kiváltságos helyzetben vagyok. Pontosan ki tudom számítani, hogy mennyi ideig tart az örökkévalóság. Huszonegy évet csak elbír az a regény, mondja és feltápászkodik. Olyan édeskés vaníliaillatot hagy maga után, mint az elárvult angyalok.

Kína új társasjátéka (Nagy minta a jövő digitális diktatúráinak)

Publikálás dátuma
2018.11.25. 09:19

Fotó: IMAGINECHINA / AFP
A politikai rendszerek mindig igyekeznek hol publikus, hol nyilvános listákat készíteni az alattvalóikról és szankcionálni a nemkívánatos viselkedést, ám idáig nem állt készen a technológia arra, hogy ezeket az információkat központosítsák és folyamatosan frissítsék.
Az elemzéseket, csakúgy mint más írásokat, érdemes a lehető legigazabb gondolattal felütni, ami csak a birtokunkban van: a társadalmi kísérletezgetések emberáldozattal járnak. Kínában pedig elég ember van – az örömmel pufogtatott, rosszindulatú sztereotípia szerint még túl sok is – ahhoz hogy a vezetők kellő szabadsággal kísérletezgethessenek. Kína óriás Petri-csészéjében a lakosság puszta mérete miatt összezsugorodik az egyén szenvedése és tragédiája, ráadásul más, a kínai vezetést csodáló országok kapva kapnak az alkalmon, hogy módszereiket saját országaikban is bevethessék.

Lapjárás kérdése

A nyugati, individualista gondolatkört egy emberként borzasztotta el a gondolat, hogy egy éjjel és nappal figyelő algoritmus számontart és számszerűsít minden emberi tevékenységet. Árgus szemmel követi, hogy vettünk-e alkoholt a kisboltban, hogy visszafizettük-e már a lakáskölcsönt, hogy megcsaltuk-e a feleségünket/férjünket, hogy vajon a politikai vezetésnek tetsző tartalmat osztottunk meg a világhálón, hogy vállaltunk-e gyereket és mennyit – majd mindezeket összeadva-kivonva generál egyetlen, publikusan megtekinthető számot. Ez a szám határozza meg az országméretű társasjátékban elért helyezésünket, illetve a díjakat és büntetéseket, amik ezért a helyezésért járnak.
Létezik egy sokak által kedvelt és ugyancsak sokak által szívből utált, egyszerű kártyajáték, ami kísértetiesen modellezi a társadalmi tőke újratermelődését. A játékot Mocsárnak hívják. Mocsarazás kezdetén a játékosok véletlenszerű kategóriákba soroltatnak a királytól a polgáron és a paraszton át egészen a „mocsárig” – hasonlóan ahhoz, mint ahogy beleszületnek egy társadalomba. Attól függően, hogy a játékosok milyen osztályba kerülnek, lapokat kapnak, azonban a hierarchiában lefelé haladva a játékosoknak egyre kevesebb olyan kijátszható lapjuk van, amivel biztosan megnyerhetnek egy kört – hiába akad egy-egy „tehetséges” kártyájuk, általában kénytelenek kivárni, amíg a „nagyok” lejátsszák a maguk köreit. A játék végén véletlenszerűen újra kiosztják a lapokat, de az esetlegesen alacsonyabb „társadalmi kasztban”, tehát paraszt vagy mocsár státuszban ragadt játékosoknak ilyenkor át kell adniuk a legjobb lapjaikat a nemesebbeknek. A játék nehézsége, hogy az alacsonyabb kasztokból jóval nehezebb felküszködni magunkat a király vagy nemes szintjéig, míg a vezető pozícióban lévők a folyamatosan beáramló nyerő lapjaikkal viszonylag könnyen megtarthatják eddigi kiváltságos helyzetüket. Hasonlóan a játékhoz, az emberek is különböző lapjárással jönnek a világra, a képességeiket illusztráló ászokat, dámákat és bubikat változó minőségű kulturális „lapok” kísérik – ilyen a szülői nevelési stílus, a gyermek közvetlen környezete, és a családtagoktól társas tanulás során elsajátított értékrend. Míg a vesztes pozíciókban lévőknek a Mocsár során egyszerűen elmegy a kedve a játéktól, így az nem folytatódik a végtelenségig, a társadalmi valóságban a játékosoknak már jóval nehezebb kilépni a körből.
A nagy társasjátékot idealizálni igyekvő, szegénylegényes népmesékkel összhangban persze elképzelhető, hogy a szerencsétlenebb helyzetbe született gyermek olyan kimagaslóan tehetséges vagy szorgalmas (véletlenül olyan nyerő lapjai vannak), hogy kitör az áldatlan körforgásból és király vagy nemes lesz belőle, azonban az ő arányuk statisztikailag elhanyagolható. A fő ok, amiért a Mocsár, ez a nagyszerű és egyben rettentő játék mégsem modellezi tökéletesen a társadalmi valóságot és a tőke körforgását, az a deviancia, a szabályszegés, az innováció, a lázadás, a társadalmi ellenállás hiánya, tehát minden olyan veszélyes téma, amik megéneklésétől a népmesék – nem véletlenül – hagyományosan tartózkodnak. A játék szabályok szerint zajlik, amiket mindenki elfogad, a társadalmi valóságban azonban a vesztesek szövetkeznek egymással és felborítják a szabályokat, ezzel innovációt (vagy ha úgy tetszik, igazságosságot) hoznak a játékba.

Nyertesek és vesztesek

A kínai vezetés úgy döntött, megváltoztatja a kártyajáték szabályait: ezentúl mindenki lapjai láthatóak lesznek. A társadalmi kreditrendszer közel sem új – ahogyan azt egy, a kínai rendszert igazolni akaró nyertes is megfogalmazta egy interjúban – azonban ennek láthatósága és irányítottsága már újdonság. Mindeddig következtettünk és megfigyeltünk, ha egymás lapjaira voltunk kíváncsiak. Következtetéseket vontunk le abból, ki hogyan öltözködik, milyen gyakran és hová utazik, milyen képek vannak a közösségi profilján, milyen drága az autója, hova járt iskolába. Emellett volt némi beleszólásunk abba is, hogy mások mennyit láthatnak a mi lapjainkból. Ezt hívhatjuk egyszerűen szabadságnak is – a szabadság, hogy mit állítunk és mit osztunk meg magunkról.
A politikai rendszerek évezredek óta igyekeznek hol publikus, hol nyilvános listákat készíteni az alattvalóikról, igyekeznek szankcionálni az ideológiailag nemkívánatos viselkedést, azonban ezidáig nem állt készen a technológia arra, hogy ezeket az információkat központosítsák és folyamatosan frissítsék. Az új társasjátékot elnézve felmerül a kérdés, vajon milyen hatást fog kiváltani a legmélyebb személyes szabadság elveszítése a játékosokból? Hogy ezt megválaszolhassuk, érdemes két részre bontani a versenyzőket: az egyik a nyertesek vagy magas pontszámúak, a többiek a vesztesek vagy alacsony pontszámúak. A rendszer addig képes egyensúlyban maradni, amíg az általa kívánatosnak felismert viselkedést tanúsító nyerteseket képes anyagi értelemben kárpótolni a szabadságuk elveszítéséért – ingyen bérelhetnek autót, utazhatnak gyorsvonattal, elhagyhatják a lakhelyüket, vagy olcsóbban vásárolhatnak. Jelenleg a helyes viselkedésért elérhető materiális előnyök viszonylag alacsonyak. A másik oldalról pedig addig, amíg képes a veszteseket büntetéssel, például a lakhely elhagyásának akadályozásával, az internet-hozzáférés korlátozásával kordában tartani – ezek a büntetések már most is súlyosak. Az emberek azonban nem kutyák vagy oroszlánok, nem idomíthatóak jól ilyen módszerekkel. Az embereknek és az őket körülvevő politikai rendszereknek van egy olyan szerencsétlen aszimmetriája, hogy az egyén a kívánatos viselkedésért cserébe egyre több anyagi kárpótlást vár el, amit a rendszer egy idő után egyszerűen képtelen kiszolgálni. Amint a politikai vezetés a források szűkössége miatt elkezdi visszanyesni a meglévő kiváltságokat, az a nyertesek lázadásához vezet.
KÍNAI FIATALOK MADZSONGOT JÁTSZANAK - Az össznépi társasjátékot nem lehet elég korán elkezdeni

Az identitás része

A jutalmazás mellett a pontszámok frissítéséhez elengedhetetlen folyamatos megfigyelés is sajátos hatással van az emberi pszichére. Kommunikáció közben a felek maguk elé emelnek egy úgynevezett homlokzatot (vagy maszkot), ami lehetőleg előnyös színben tünteti fel őket. Az érintkezések során mindannyian betartjuk azt az íratlan szabályt, hogy nem rontunk neki fejjel a másik idealizált önmegjelenítésének, ezért cserébe a másik is tiszteletben tartja azt, akinek mi láttatjuk magunkat. Néhány kultúrában ez a homlokzat felületesebb ismertségek esetén is felbontható, néhány kultúrkörben szinte átjárhatatlan. A mobiltelefonon megjelenített megbízhatósági pontszám azonban felülírja ezt: azonnal betekintést enged a „legsötétebb” szégyentelenségekbe – így a társasjáték nyertesei fokozatosan elidegenednek a vesztesektől, akik új előítéletek és kirekesztés céltábláivá válnak. A pontszám az identitás részévé fog válni, és egymástól élesen elkülönülő csoportokba szervezi a népességet.
A kínai szociális kreditrendszerről a jövő digitális autokráciái példát fognak venni, és a nagy mintán alapuló rendszereik bevezetését az „igazságosság” és „őszinteség” jelszavaival próbálják majd eladni. A nagy szociális társasjátékok valóban megértek a reformra, azonban a kínai rendszer tisztán politikai célzattal működik, a totális hatalom bázisaként – korántsem a társadalmi igazságtalanság felszámolása végett jött létre. A megbízhatatlan játékosok a legapróbb rossz mozdulataikért is „adósságba” keverednek, az algoritmus pedig rögtönítélő bíróságként funkcionálva kontrollálja őket; mindig és mindenhol. A rendszert, ahogyan a Kínában élő ujgurok példája is mutatja, könnyedén fel lehet használni az etnikai kisebbségek és politikai ellenfelek ellen, állandó ellenőrzés alatt tartva őket és gátolva a mobilitásukat. A rezsim célja a játékkal a „homogenizálás” – mind etnikai, mint viselkedési értelemben. A kínai állampolgár kínai, és pontosan ugyanúgy viselkedik, ugyanarra vágyik és ugyanazt teszi, mint a többiek – ez a Párt víziója a jövőre nézve. Ironikus, hogy minden elnyomó rezsim bizonyos idő elteltével megfeledkezik arról, amit eredetileg az emberről tudott és ami a hatalomba emelte.
A végtelenül merev elképzeléssel két probléma is akad. Mivel Kínának ellenségei is vannak, az elnyomottak támogatást fognak keresni az országhatáron kívül – pontosan úgy, ahogyan az ujgurok keresik az amerikai támogatást. A másik, hogy kísérleti és történeti tapasztalatok alapján is tudjuk, hogy a homogenizált rendszerek nem segítik elő a kreativitást és az innovációt, ami óriási hátrány a világpiacon. Az a szociális és pénzügyi biztonság, amit a játék nyertesei élvezni fognak, pusztán időszakos. A kreditrendszer várható jövőjét szemlélve Ben Franklin szavait érdemes felidézni: „Azok, akik feladnák alapvető szabadságukat egy kevéske biztonságért cserébe, nem érdemlik meg egyiket sem” – és előbb-utóbb el is fogják veszíteni mindkettőt.
Szerző