A jók földje - virtuális ország terület és kormány nélkül

Publikálás dátuma
2018.11.25 13:23

Fotó: /
Akárcsak a nemzetállamok, úgy a "fejekben létező" ország is maga dönt politikai célkitűzéseiről.
A világ lakosságának 10 százaléka, mintegy 760 millió ember képes együttműködni a világ jobbá formálása, a globális kihívások kezelése érdekében. Ez a felismerés vezette Simon Anholt, brit társadalomkutatót, amikor szeptember közepén megalapított egy virtuális országot, a Good Countryt. Az államokat eredeti megközelítésből összehasonlító Good Country Index ötletgazdája új kezdeményezéséről nyilatkozott a Népszavának Londonban.
Feltehetőleg nem túl sokan tudnak a világban arról, hogy szeptember 17-én Madeline Hung szociológussal új országot hoztak létre. Elmondaná az olvasóknak, honnan jutott el idáig, hogyan vezettek korábbi projektjei - például a Good Country Index vagy a világ vezető országainak parlamenti választásai előtt rendezett virtuális Global Vote - legfrissebb ötletéhez? Meg lesz lepve! Több millióan hallottak már a Good Countryról. Mind a közösségi hálón, mind a hagyományos médiában óriási érdeklődés nyilvánult meg iránta, és olyan befolyásos sajtótermékek, mint a BBC, a Süddeutsche Zeitung, a Deutsche Welle, a Cultura Colectiva, a Monocle beszámolói alapján a hír futótűzként terjed a világban. A “jó ország” (Good Country) megszületését a 2014-es TED (technology, entertainment, design, – technológia, szórakoztatás, dizájn) konferencián való felszólalásom indította el. A terjesztésre érdemes gondolatok felvetésével foglalkozó tanácskozás-sorozaton tartott beszédemre 5,3 millió kattintást regisztráltak. Több mint húszezer e-mailt kaptam emberektől a világ minden tájáról, akik értékelték azt a felismerést, hogy az olyan globális kihívások kezelése, mint a szegénység, az egyenlőtlenség, a tömeges migráció, az országos járványok, a klímaváltozás és a konfliktusok más kormányzati kultúrát igényelnek, olyat, ami az országok és más szereplők együttműködésén alapul és nem a versenyzésre koncentrál.

A húszezer helyeslő e-mail alapján vágtak bele az államalapításba?
Igen, így volt. Egy kétéves kutatási programot indítottunk az e-mailek kiértékelésére és felfedeztük, hogy a világ lakosságának nem kevesebb, mint 10 százaléka, - 760 millió ember – ért velünk egyet és szeretne a megoldás részesévé válni. Ha ez a csoport nemzet lenne, a világ harmadik legnagyobb népességével rendelkezne India és Kína után. Lakosságszáma kétszerese lenne az Egyesült Államokénak. Madeline Hung és én elhatároztuk, hogy szuverén státuszt adunk ennek a hatalmas csoportnak és megalapítjuk, mint virtuális országot. Ennek a nemzeti egységnek nincs földterülete, kormánya, vezetői. Nemzeti érdekei egybeesnek a nemzetközi érdekekkel.

Milyen ország az, amelynek nincs területe, nincsenek határai, nem is beszélve e pillanatban az útlevélről?
Digitális ország, amelyben 760 millió ember képes együttműködni a világ jobbá formálása érdekében. Higgye el, ha ez ma még szokatlan ötlet is, nem marad így soká.
 
A különbségeket nagyjából értem, de melyek a Good Country hasonlóságai a világ többi mintegy kétszáz országával? Hogyan lesz jobb ország, mint az összes többi?
A legfontosabb hasonlóság, hogy ugyanúgy maga dönt a politikai céljairól és maga hajtja végre azokat. Ezért nem alapítottunk meg egy újabb szervezetet vagy társaságot. Ahhoz, hogy elérjük a célunkat, és egy alapvetően kollaboratív kormányzási rendszert valósítsunk meg a kompetitív ellenében, nagyon hatékony eszközökre van szükségünk. Innen ered a döntés, hogy új országot hozzunk létre.

Hányan csatlakoztak eddig a Good Countryhoz? 
Százötven különböző országból máris több százezer állampolgárunk van. A toborzás önkéntes “nagyköveteken” keresztül történik, akik jó hírünket keltik, együtt az általunk tartott előadásokkal, újságcikkekkel, interjúkkal, a szociális hálóra kitett posztokkal, stb.

Választott vezetés híján hogyan fog működni a Good Country?
Egy szoftver-platform teszi lehetővé a "jó ország" önszervezését. Az állampolgárok csoportos viták alapján választják ki és teszik át a gyakorlatba a politikai irányt. Senki nem mondja meg nekik, mit kell csinálni. Van egy kis "köztisztviselői karunk", amely az egészet működteti.

Adót is ki fognak vetni? Hogyan finanszírozzák a "jó országot"?
Indulásunk óta száz százalékban állampolgáraink finanszíroznak minket. A csatlakozási díj évi 5 dollár, akik azonban ezt nem engedhetik meg maguknak, adókedvezményben részesülnek, illetve azon honfitársaink kiváltják őket, akik önkéntesen magasabb összeget fizetnek. Meg kell említenem, hogy kizárólag adófizetőinktől fogadunk el pénzt, mert alapítványok, vállalatok, filantrópok vagy bárki más később megpróbálná átvenni az ellenőrzést.

Milyen csatornákon keresztül kommunikálnak egymással állampolgáraik? Elengedhetetlen az internet használata? Ha igen, kirekesztik azokat az embereket, akik nem élvezik a világháló áldását.
E pillanatban csak nyilvános platformokon szólítjuk meg egymást, de a jövő évtől kialakítjuk saját közösségi hálónkat. Tárgyalásban állunk egy vállalattal, amely lehetővé fogja tenni, hogy ne csak okostelefonnal rendelkező személyek vehessenek részt a vitákban. Így a földkerekség írni-olvasni tudó embereinek többségéhez el tudunk jutni. Nagyon fontosnak tartjuk a személyes találkozásokat is, amelyek már most is számos országban megvalósulnak vitacsoportok formájában. Egyik célunk, hogy a Good Country ne kizárólag világhálós alakulat legyen.

Hogyan lehet elkerülni azt a veszélyt, hogy az ötletből ne csak túl sok beszéd legyen, hanem érezhető változásokat is hozzon?
Erre a kérdésre nem olyan könnyű válaszolni, de természetesen óvatosak leszünk és állampolgáraink erőteljesen hallatják majd a hangjukat, ha úgy érzik, kezdeményezéseik nem hoznak eredményt.

Van-e összefüggés a Good Country megszületése és olyan, sokaknak fájó jelenségek között, mint a Brexit-tárgyalások kapcsán kialakult káosz, vagy a populista, nacionalista vezetők, mint Donald Trump, Vlagyimir Putyin és akár Orbán Viktor előretörése?
Nem igazán. Mi a kormányzás kultúrájának javításában hosszú távon gondolkozunk. Az viszont megfelel a valóságnak, hogy azok az emberek, akik az egész emberiség és földkerekség gondját a szívükön viselik - köztük persze rengetegen éreznek felelősséget saját hazájukért is -, úgy látják, a Good Country másképp közelít a dolgokhoz. Nem fogadjuk el, hogy a nacionalizmusnak és internacionalizmusnak antagonisztikus világképeknek kell lenniük. Egyes emberek jobban izgatják magukat saját közvetlen környezetük miatt, míg mások nagyobb rendszerekben gondolkoznak. Egyik szemlélet sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, csak a látószög más. Nem csak tolerálni, hanem bátorítanunk is kell egymást és megkérdőjeleznünk azt a felfogást, hogy ellenségként kezeljük a másikat.

Nem szolgálhatná ugyanezt a célt egy NGO, civil szervezet vagy egy alapítvány? Nem hangzik ez az egész Good Country kicsit utópisztikusan?
Nem, mert a civil szervezetek és alapítványok közvetett formában cselekednek: annak érdekében gyűjtenek pénzt vagy szerveznek petíciókat, hogy az egyes országok kormányait befolyásolják. Arra jók, hogy zajt csapjanak, de ritkán sikerül igazi változást hozniuk. A Good Country saját maga alkotja meg és hajtja végre politikai irányvonalát. Így közvetlenül tud lépni azon globális kihívások érdekében, amelyekkel foglalkozni kívánunk. Persze, hogy egyesek utópisztikusnak tekintik projektünket. Tudja mit, nem bánjuk! Nem kell mindenkinek szeretnie, vagy hinni benne.

Ha minden jól megy, ENSZ tagságért is fognak folyamodni és diplomáciai képviseleteket is létrehoznak? És miben lehet majd mérni a sikert?
Máris aktív tárgyalásokat folytatunk két hagyományos nemzettel különböző missziók életre hívása érdekében és diplomáciai kapcsolatra lépünk velük. Nem hinném, hogy egyhamar kérni fogjuk a felvételünket az ENSZ-be, de kezdettől együttműködünk ENSZ-intézményekkel. Szó nincs arról, hogy nemzetállamokat próbálnánk lemásolni. Sikerünket pedig úgy tudjuk lemérni, hogy megvizsgáljuk, milyen hatást gyakorolnak az általunk bevezetett kezdeményezések. Reményeink szerint egy szép napon valóra válik a Good Country útlevél, amellyel emberek útra kelhetnek majd. Ez lesz az a nap, amikor egy csapásra megoldódik a hontalan személyek problémája.

Névjegy - Simon Anholt

Az 1961-ben született, az Oxfordi Egyetemen végzett független politikai tanácsadó olyan rendszeresen napvilágot látó kiadványokkal vívott ki magának hazai és nemzetközi figyelmet, mint a Good Country Index, ami arról ad képet, hogy az egyes országok méretarányosan mit adnak be a közösbe az emberiség érdekében és mit vesznek ki onnan. Anholt, akinek szakvéleményét az évek során 53 ország vezetője kérte ki, erős és sarkosan megfogalmazott véleményével a brit média állandó szereplője.

2018.11.25 13:23

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10