Hét, sommás ítéletekkel teli mondattal intézett el Dávid Ferenc rögtön három pártot (Párbeszéd, LMP, MSZP) is november 20-án. Az ellenzéki pártokat élveboncoló politikai okoskodással manapság Dunát lehet rekeszteni, ez a hét mondat pedig kevés ahhoz, hogy érdemben reagáljunk rájuk.
Ám az írás nagyobbik része egy fontos dologról, a Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) gondolatáról szól. A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének korábbi főtitkára vajmi keveset tud erről, és amit tud, azt is csak abból a célból idézi fel, hogy maliciózus mondatokba csomagolja ellenvéleményét. Összességében rendben van ez így: a tulajdonosoknak és munkáltatóknak nem kell eleve támogatniuk egy olyan elosztási rendszert, amelyben az éhenhalása veszélye a munkanélkülieket nem hajtja mindenáron sem az ő önkényük, sem pedig a közmunka igájába, s amelyben a még éppen dolgozó munkavállaló is kisebb kockázatot vállal, ha igazáért szót emel a munkahelyén.
Mert hogy az alapjövedelem a létezés jogán fog járni mindenkinek, méghozzá attól függetlenül, hogy van-e jövedelmet fialó vagyona, van-e munkabérért végzett munkája, vagy bárminemű egyéb jövedelme. Éppen ebben különbözik a segélyektől, éppen ezzel kerüli el a szegénységi, segélyezési csapdát: és éppen ezért járnak jól vele nemcsak a szegények, hanem a munkásosztály és a – sajnos nem nyugat-európai értelemben vett – magyar középosztály is.
A jövedelmek igazságosabb elosztásához – és a minőségi közszolgáltatások biztosításához – természetesen a baloldal által mindig is javasolt igazságos közteherviselés is kell; például a nagyvállalatok, az offshore tevékenységek, a pénzügyi spekuláció és a milliárdos vagyonok adóztatása, vagy az egykulcsos helyett progresszív jövedelemadó.
Ez azt jelenti, hogy az alapjövedelem bevezetésével sem borulna fel a költségvetés egyensúlya; a baloldal a jövő nemzedékek iránt is felelős, fenntartható fiskális politikát képvisel.
A Feltétel Nélküli Alapjövedelem nem a Párbeszéd vagy a radikális baloldal eszement ötlete, mint azt Dávid úr kifejtése sugallja. Még Friedrich Hayek Nobel-díjas közgazdász is, akitől pedig közismerten távol állt bármiféle állami szerepvállalás támogatása, így fogalmazott: „Nem lehet kétséges, hogy az élelmiszerek, a lakhatás és a ruházkodás egy minimumát, amelyek elégségesek az egészség és a munkaképesség megőrzésére, mindenki számára biztosítani kell. Ez nem kiváltság, hanem egy legitim vágyakozás, amelyet mindenki számára biztosítani lehet a piaci rendszeren kívül és annak kiegészítéseként.”
Tavaly november óta már az Európai Unió szociális pillére is rögzíti, hogy „mindenkinek joga van ahhoz, hogy élete során bármikor, amikor nem rendelkezik elegendő anyagi forrással, olyan juttatásokban részesüljön, amelyek garantálják számára a méltósággal élhető élethez szükséges minimumjövedelmet, és ténylegesen hozzáférjen a méltányos életszínvonalat lehetővé tevő árukhoz és szolgáltatásokhoz”. Ez kell legyen az első lépés – tegyük hozzá, Magyarországon ettől is egyre távolabb kerülünk –, és ezek után következhet egy valódi alapjövedelem bevezetése.
Az alapjövedelem persze nem Kánaán-projekt: nem szünteti meg teljesen a szegénységet, de felszámolja annak leginkább megalázó és kiszolgáltatottságot eredményező, a személyes szabadságot is korlátozó formáit, és előrelépést jelent a vagyonosokat leszámítva mindenkinek. És olyan paradigmaváltást hoz, amely élhetőbbé, igazságosabbá teszi a társadalmat, és erősebb szolidaritást teremt annak tagjai között.