Nyugodt erő

Azzal alighanem mindenki tisztában van Európában, hogy az Unió jövője szempontjából majdnem olyan fontos, kit választanak jövő pénteken a CDU elnökének, mint például az, hogy melyik párt győz a német parlamenti voksoláson. 
Ha tegyük fel Jens Spahn egészségügyi miniszter, Angela Merkel kancellár nagy ellenfele lenne a kereszténydemokraták elnöke, akkor itthon a kormánypárti sajtó ódákat zengene róla, még családi hátterével sem foglalkozna, hiszen menekültpolitikája Orbán Viktorét idézi. Az egyik legesélyesebb jelölt, Friedrich Merz egészen a közelmúltig úriember módjára politizált, úgy vélte, nem a menekültkérdés az elsődleges. Később mégis ő robbantotta a bombát azzal, hogy törölni kellene az alaptörvényből a menedékhez való jogot. Később magyarázkodásra kényszerült ugyan, de már elkésett: óriási támadási felületet adott ezzel az ellenfeleinek.
Annegret Kramp-Karrenbauer, akit Angela Merkel is szívesen látna a pártelnöki székben, ki is használja ezeket a lehetőségeket. Az elmúlt két év megmutatta ugyanis: hiába fogadott be Németország mintegy kétmillió menekültet, s erősödött meg elsősorban emiatt a szélsőjobboldali Alternatíva, a választók nem támogatják, hogy egy mérsékelt párt radikális menekültpolitikát folytasson. Ez okozta Horst Seehofer, a CSU távozó vezetőjének vesztét, aki az októberi bajor tartományi választás előtt úgy vélte, azzal foghatja ki a szelet az Alternatíva vitorlájából, ha legalább olyan radikális húrokat penget. Teljesen rosszul mérte fel a helyzetet, mert új választókat ezzel nem sikerült toboroznia a CSU számára, a mérsékelt szavazók viszont elpártoltak, sokuk inkább a Zöldek felé fordult. Ezzel Seehofer idézte elő az uniópártok súlyos válságát.
Aki azt várja akár itthon, akár külföldön, hogy a CDU jobbra fordul a pártelnök megválasztása után, csalódni fog. Lehetnek ugyan apróbb változások a menekültpolitikában, az azonban elképzelhetetlen, hogy egy elnök a saját kénye-kedve szerint módosítgassa annak irányvonalát, s tegyen vazallusává egy egész politikai erőt.
Szerző
Rónay Tamás
Frissítve: 2018.11.28. 09:57

Föld! Föld!

Aki jó negyedszázada foglalkozik újságírással, abban a szerencsés helyzetben lehet, hogy megvan neki az a fideszes sajtóközlemény is, amelyben Orbán Viktor az állami vagyon eladása (az ún. privatizáció) felgyorsítását sürgette, meg az is, amelyben Orbán Viktor a nemzeti vagyon elherdálását teszi felelőssé a rendszerváltás sikertelenségéért.
Az a politikus, aki (egyedül a magyar belpolitika ma is aktív főszereplői közül) 1989 óta tevékeny részese és formálója mindannak, ami az országgal történt, az állami vagyon tekintetében teljességgel tudathasadásos állapotban van. Egyfelől ma az a hivatalos álláspont, hogy a szóban forgó vagyonelemeket nem kellett volna eladni, másfelől viszont a 2010-ben hatalomra került Orbán-kormány, ahogy tehette, azonnal nekiugrott az utolsó, nagy tömegben együtt maradt állami vagyonelem, a termőföld privatizálásának. Erre a saját „elveikkel” mindenképpen ellentétes magatartásra még az időközben teljességgel leuralt közkommunikációs csatornákon is csak azt tudták fölhozni mentségükül, hogy kizárólag helyi gazdák vehetnek földet, és ők is csak piaci áron, vagyis ezúttal szó sincs elkótyavetyélésről. 
Mára viszont nem csupán az derült ki – a kormánytagok mondták el a saját szájukkal, amikor a nyilvánosság előtt mondaniuk kellett valamit –, hogy az általuk fölállított szabályrendszerben Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és Orbánné Lévai Anikó is helyben lakó családi gazdálkodónak számít, hanem az is, hogy az elmúlt három-négy évben törvények sorozatával tették értelmetlenné a piaci ár fogalmát, szűkítve és a kiválasztott oligarchák felé terelve a földforgalmat. Most egy olyan módosító javaslatot tárgyal a parlament, amely az agrárkamara települési szerveinek – a gyakorlatban a helyi Fidesznek – adna jogot annak eldöntésére, hogy ki vehet földet, és a mérlegelésnél a birtokméret versenyképességét is súlyponti elemmé tenné, behozhatatlan előnyt adva a NER Döbrögijeinek. 
A háttérben készül egy másik törvényjavaslat, amely az új földbirtokos osztály adómentességét, illetve – azok kedvéért, akiknek tényleg semmilyen más szándékuk nem volt ezzel az egésszel, csak annyi, hogy egy jót markoljanak a közösből, és a könnyen jött, gyors profitot zsebre vágják, szabadulva a föld nyűgétől – a jogi személyek földvásárlását is lehetővé teszi. Hallani, hogy az állami természetvédelem statáriális megtizedelésének is az volt a fő célja, hogy a ma még nemzeti parki kezelésben lévő szántók, legelők és tavak eladása elől elháruljon az intézményi akadály. (Mindenki beláthatja, hogy feleannyi emberrel nem lehet ugyanakkora területen megoldani az értékőrzést.) 
Most már csak azt a kérdést kellene megválaszolni – reméljük, valakiben lesz hozzá bátorság, hogy a fent nevezett személynek föltegye –: lényegileg, a nemzet megmaradása és az ország jövője szempontjából mi a különbség a Magyar Optikai Művek és mondjuk az Európa legjobbjai közé tartozó mezőségi állami birtokok dobra verése között. Már azon túl, hogy történelmi okokból az Orbán-család az előbbiből még kimaradt.
Szerző
Hargitai Miklós
Frissítve: 2018.11.27. 09:50

Második félidő

Új fejezet nyílt az ukrán-orosz konfliktusban azzal, hogy orosz hadihajók elfoglalták a Kercsi-szoroson áthaladni szándékozó ukrán vontatót és két hadihajót. Amolyan második félidő ez a 2014 óta tartó hibrid és proxy háborúban.  
Moszkva ez esetben nem állíthatja, hogy neki aztán semmi köze az egészhez. Donbász esetében ugyebár azt mondják, csupán szabadságukat töltő katonáik segítenek ott önkéntesen, de az ukrán hajókat az orosz haditengerészet támadta meg és foglalta el. Az egyre jobban elszigetelődő, szankcióktól sújtott Oroszország ezzel olyan kockázatot vállalt, amire nincs logikus magyarázat. Mit akar bizonyítani Putyin azon túl, hogy „megtesszük, mert megtehetjük”? 
A történet nem ezzel az incidenssel kezdődött. Az utóbbi időben mind Oroszország, mind Ukrajna látványosan növelte haditengerészeti jelenlétét az Azovi-tengeren, és mindkét ország feltartóztatta már a másik kereskedelmi hajóit. Az oroszok nem is először zárták le a Kercsi-szorost, és már korábban is blokád alá helyezték Ukrajna második legnagyobb kikötőjét, Mariupolt, komoly gazdasági károkat okozva ezzel a szomszédos országnak. De ami most zajlik, az valami egészen más: hadiállapotot hirdettek Ukrajnában, riadókészültségbe helyezték az ukrán haditengerészet teljes állományát. 
Az Azovi-tenger státusának katonai megoldása, külső felek beavatkozása nélkül, nyilván csak egyféle eredményt hozhat. Egy harmadik féllel, mint például a NATO vagy Ukrajna stratégiai szövetségese, az Egyesült Államok, úgyszintén nem kérdéses a végeredmény, és ezt biztosan nem akarja Putyin. 
Akkor hát mit akarhat? A jövő évi ukrán elnökválasztás diszkreditálását vagy  megakadályozását a hadiállapot révén? Netalán az ukrán belpolitikai elégedetlenség fokozódását a súlyos gazdasági, társadalmi gondokat orvosolni képtelen jelenlegi vezetés hatalmon tartásával? Ha ez utóbbi a célja, ugyanúgy melléfoghat, mint a donbászi háború szításával, hiszen egymaga többet tett az ukrán nemzettudat kialakulásáért, mint az összes eddigi kijevi kormány együttvéve.
Szerző
Gál Mária
Frissítve: 2018.11.27. 09:53