Színekkel és formákkal is üzennek - avagy mi alatt protestálnak az emberek

A demonstrációk szimbolikája többszörösen összetett, történelmi lépések és gondolatok eredménye. Eredetük sokszor nem egyértelmű, jelentésük annál inkább.

Őszirózsák Budapesten, feltartott esernyők Hongkongban, kitűzött kék szalag a rádió kirúgott munkatársaiért, szivárványszín zászló az LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer) embereket is megillető jogokért. Jelképek és a mögöttük rejlő üzenetek szövik át újra és újra a történelmet és mindennapjainkat. Ezek hol a háttérben bújnak meg, természetes – s gyakran identitásmeghatározó – erőként, akár csak egy ország jelképei, hol előtérbe kerülnek egy CEU-kitűző, vagy egy fekete póló formájában. Ilyen a sárga mellény is, amelyet a francia tüntetési hullám mintájára viselnek a szombati, rabszolgatörvény elleni hazai tüntetésen.

„Ezek nem monokauzális dolgok. Egymásra rakódnak színek, terek, politikai üzenetek” – válaszolta lapunknak György Péter esztéta a kérdésre, megállapítható-e, hogy milyen mértékben tudatos a választás, s mennyiben inkább ad hoc ezeknek a szimbólumoknak a fennmaradása, tömeges elterjedése. Példaként a vörös csillagot említette. - Régi tüntetésekről fekete fehér képek állnak rendelkezésünkre, az úgynevezett nagy októberi, vagy kommunista forradalom esetében is, de tudjuk, hogy a csillag színe vörös volt. A tudásunk története és a vizuális látvány története nagyon furcsán függ össze. Hiszen ma olyan korszakban élünk, ahol a legutolsó apróság is beláthatatlan mennyiségű képpel jár együtt. Nem tudom, hogy a képek inflációja segíti-e a lázadás különféle köztéri szimbólumainak a megmaradását – hangsúlyozta.

A közelmúltban lezajlott CEU tüntetések kék színéről – amely a békét, a végtelenséget szimbolizálja – az esztéta szintén az egymásra rakódott rétegeket emelte ki: nagyon régi, bonyolult jelentések találkoznak össze újkori hasonlatokkal. Úgy véli, jó döntés volt a színválasztás, mivel az újkori politikai, békével kapcsolatos mozgalmak is a kék színeit használták. Viszont látható, hogy nem történt semmi, a kormányt nem érdekelte a tüntetések finom szemantikája – fűzte hozzá. Az LMBTQ mozgalmak esetében szintén nagyon találónak gondolja a szivárványszín használatát a sokszínű mozgalom jelképeként.

Gyakran találkozhatunk először valószínűtlennek gondolható jelképekkel is, így a virágokkal; a portugáliai szegfű, az ukrajnai tulipán vagy a magyar őszirózsa csupán néhány példa. György Péter is elmondta, számos olyan fotót ismerünk – a 68-as év hippi mozgalmától kezdve, Chilén át az amerikai nemzeti gárdistákig –, amelyeken, nem véletlenül, nők tűzik puskacsövükbe a virágot. „A virág egy békés dolog, virággal nem lehet ölni – vagy csak kémiai úton esetleg. Ugyanakkor mégis a pusztulásnak vagy az elpusztíthatóságnak a metaforája.”

A nemzeti jelképek, a kokárda, vagy a trikolor szerinte olyan szimbólumok, amelyeket egyetlen politikai oldalnak sincs joga kisajátítani. Felidézte azt a néhány évvel ezelőtt Granasztói György történész által felvetett javaslatot, amely arra hívta fel a Fidesz támogatóit, ne vegyék le március 15-én kitűzött kokárdájukat a választásokig. Az országok zászlójával kapcsolatban pedig elmondta, egészen más a helyzet hazánkban, mint például Amerikában: míg ott a házakra kitűzött zászló nem aktuálpolitikai eseményekhez kötődik, sokkal inkább a hazaszeretet, a patriotizmus jele, addig nálunk bizonyos alkalmakhoz, politikai tüntetésekhez kapcsolódik a használata.

- A jobb és a bal oldal tüntetéseinek fontos, szimbolikus háborúja abban áll, hogy a magyar jobboldal autentikusnak tekinti magát ebben az értelemben, a baloldalnak pedig azért kell használnia ezeket, hogy őt se lehessen kitessékelni a nemzetből – világított rá György Péter. Elmondta, ez épp olyan kérdés, mint hogy elhangzik-e himnusz egy tüntetés végén. - Annak ellenére, hogy a himnusz a nemzethez való tartozás evidenciája, nagyon mást jelent egy jobboldali, vagy baloldali tüntetés esetében – hangsúlyozta. Míg a jobboldali eseményeken a nemzettel való azonosulásuk kétségbevonhatatlan jeleként, reprezentánsaként jelenik meg, addig a baloldalnál azért feltétlenül szükséges, és elvárt, hogy jelezzék, ők sem kívülállók, hanem szintén kétségbevonhatatlan részei a nemzetnek – emelte ki. Megemlítette a kulturális meghittség (cultural intimacy) fogalmát, amely épp arról szól, hogy vannak bizonyos szimbólumok, amelyek esetében magától értetődőnek kell lennie, hogy nem kisajátíthatók: a kokárda vagy a himnusz ennek jó példái. „Mindenkinek el kell fogadnia, hogy a politikai ellenfele ugyanannak a közösségnek a tagja” – hangsúlyozta az esztéta, hozzátéve a magyar politikai álláspontoknak – és a tüntetéseknek – jelenleg viszont az a lényege, hogy a másik nem tartozik a méltók, vagy a nemzet közé. „Ezt azt érzést azonban, hogy akármilyen álláspontjuk van, ők mind a nemzet részei, valóban nem lehet betűkkel kifejezni, csak egy tüntetés politikai szemantikájával.”