Ki ne ismerné Bicska Maxit, az alvilág jó svádájú fejedelmét, a fehér kesztyűs gengsztert Brecht Koldusoperájából? És a Cápadalt? „Ha a cápa szája tátva,/ Bárki látja fogsorát,/ Ámde Bicska Maxi rejtve/ tartja kését s pisztolyát.” Vannak azonban helyzetek, amikor Bicska Maxi elcápásodik. Leveszi fehér kesztyűjét, inkább kimutatja a foga fehérjét. Bárki látja fogsorát.
Nálunk most éppen ez történik. Eddig a disznóságokat szépen ideológiai köntösbe bújtatták, szent célokra hivatkoztak, a haza üdvét emlegették. A dohány- és trafikbiznisz újraelosztását sem átallották a fiatalkorúak egészségének védelmével indokolni. Mintha bizony a régi trafikosok a három évesek szájába is erőszakkal cigarettát dugtak volna, míg az új tulajok mind képzett tüdőgyógyász szakorvosok lennének, akik sztetoszkóppal a kezükben fogadják a vevőt: tessék mélyet sóhajtani!
Na, ennek vége. Már nemigen lepleznek semmit. A pávatáncra legfeljebb a külföld felé kerül sor (ott is egyre kevésbé), itthon, a mi kedvünkért nem strapálják magukat. A páva helyett a cápa korszaka jön. A pávatollakkal együtt lehullottak a maradék gátlások is. Talán úgy gondolják: megengedhetik maguknak, nincs szükség további álcázásra, magyarázkodásra, hiszen eddig is mindent megúsztak. Az is lehet, hogy tudatos erőfitogtatásról van szó, demonstrálni akarják: nekik mindent szabad. Ezt is merik, és még amazt is, olyasmit, amit azért még tegnap sem képzeltünk. A páva ehhez nem volt elég fenyegető, azon senki nem borzongana, hogy „lám a páva szája tátva”. Jobbak a cápafogak.
Bicska Maxi is mindig megúszta, igaz, ő óvatosabb volt. Csak egyszer került bajba, amikor a volt katonatársa és barátja: Tigris Brown fordult ellene (a volt katonatárs- és barátot isten bizony nem én találtam ki, eszem ágában nincs simicskázni, Brecht írta így). De a végén abból is jól jött ki. Nem csoda, hogy mai utódai újabban már nem is titkolják, mit művelnek.
Eddig eljátszották, hogy Mészárosnak és a többi kegyencnek saját vagyonuk van, maguk rendelkeznek vele, tehetséggel, szorgalommal, üzleti érzékkel szerezték. Aztán egyszer csak megjelent az új, minden eddiginél nagyobb médiacápa (szája tátva), és kiderül: az a saját tulajdon nem is annyira saját. Hogy a párté vagy a főnöké, és milyen arányban az övék, esetleg ugyanaz-e a kettő, azt nem tudni pontosan, a lényeg az, hogy cápaeledellé vált minden. Mint a HVG fogalmazta: „az Úr adta, az Úr elvette”.
Már arra sem adnak, hogy az üzelmeiket jogszerűnek tüntessék fel. Egy kormányrendelettel maguk vallották be, hogy mindez keményen sérti az összes szabályt. Ezért külön határozatba foglalták: a Versenyhivatal nem vizsgálhatja az összeférhetetlenséget, a törvénytelen összefonódást, mert itt „kiemelt nemzetstratégiai célról” van szó. Naná, „kiemelt”! Ki van emelve a törvények, a gátlások, a jog és a tisztesség hatálya alól. De hát mit csináljanak, muszáj így tenni „a print és a nyomtatott médiakultúra” (hé, fiúk, az ugyanaz! Nem baj, legközelebb jobban megy), valamint „a megyei nyilvánosság” megmaradása érdekében. Senki ne kérdezze, hogy a nyomtatott és helyi sajtó védelmében miért kell bekebelezni országos tévét és rádiót is.
Aztán itt a földforgalmi törvény módosítása. Mennyi melldöngetés volt, hogy az új földesúri osztály kinevezésének, a kisbérlők kisemmizésének, a messziről bűzlő földügyleteknek azért muszáj meglenniük, nehogy idegen kézbe kerüljön a nagybetűs Magyar Anyaföld, melyen annyiszor atyáink vére folyt. Ennek jegyében a szimpla lopás magasztos hazafias kötelességgé dagadt. Aki magyar, velünk lop. Már ha őt is hagyják. De a nemzetiszínű szövegek kifakultak, szétmállottak. Mára simán csak arról van szó, hogy a jövőben kizárólag a fideszes vezetésű Agrárkamara – elnöke kormánypárti képviselő, véletlenül a törvényjavaslat egyik aláírója - dönti el, ki vehet és ki nem vehet, vagy akár cserélhet földet.
Jogorvoslat nincsen: eddig az önkormányzatokhoz, majd a bírósághoz lehetett fordulni, de most a Fidesz, akarom mondani az Agrárkamara döntése ellen szinte nincs apelláta. Az önkormányzatok beleszólási jogát megvonják, de a bíróság sem ítélhet, legfeljebb visszaküldheti az ügyet új eljárást kérve a mindenható Kamarához. Innentől a faluban nemcsak a közmunka és a segély elosztásán, nemcsak a lelkeken uralkodnak a NER emberei. A lényeget tekintve övék a föld is, amelyen jársz, ők rendelkeznek felette. Váncsa István írja: a rendszer „nem arról szól, mint sokan hiszik, hogy mindenről a király dönt, hanem arról, hogy minden az övé.”
A rabszolgatörvénnyel jut el legpikánsabb pillanataiig a politikai sztriptíz, a leplek, fátylak, szólamok, a feleslegessé vált dekoráció levetkezése. Bicska Maxi már igazi cápa, nem rejtegeti fegyvereit, ha mosolyogni támad kedve, már csak azért teszi, hogy bárki lássa fogsorát. Hol van már a „keményen dolgozó kisember” megbecsülése, vagy a harcias multiellenesség? És mi történik a sokszínű sajtóval, vagy a tulajdon úgynevezett „szentségével”?
Ott a válasz a Cápadalban: „Szent erényét megtaposták,/ Tán mert Maxi arra járt.” És nincs még vége. Lám, a cápa szája tátva.