Előfizetés

Lám a cápa…

Ki ne ismerné Bicska Maxit, az alvilág jó svádájú fejedelmét, a fehér kesztyűs gengsztert Brecht Koldusoperájából? És a Cápadalt? „Ha a cápa szája tátva,/ Bárki látja fogsorát,/ Ámde Bicska Maxi rejtve/ tartja kését s pisztolyát.” Vannak azonban helyzetek, amikor Bicska Maxi elcápásodik. Leveszi fehér kesztyűjét, inkább kimutatja a foga fehérjét. Bárki látja fogsorát. 
Nálunk most éppen ez történik. Eddig a disznóságokat szépen ideológiai köntösbe bújtatták, szent célokra hivatkoztak, a haza üdvét emlegették. A dohány- és trafikbiznisz újraelosztását sem átallották a fiatalkorúak egészségének védelmével indokolni. Mintha bizony a régi trafikosok a három évesek szájába is erőszakkal cigarettát dugtak volna, míg az új tulajok mind képzett tüdőgyógyász szakorvosok lennének, akik sztetoszkóppal a kezükben fogadják a vevőt: tessék mélyet sóhajtani!
Na, ennek vége. Már nemigen lepleznek semmit. A pávatáncra legfeljebb a külföld felé kerül sor (ott is egyre kevésbé), itthon, a mi kedvünkért nem strapálják magukat. A páva helyett a cápa korszaka jön. A pávatollakkal együtt lehullottak a maradék gátlások is. Talán úgy gondolják: megengedhetik maguknak, nincs szükség további álcázásra, magyarázkodásra, hiszen eddig is mindent megúsztak. Az is lehet, hogy tudatos erőfitogtatásról van szó, demonstrálni akarják: nekik mindent szabad. Ezt is merik, és még amazt is, olyasmit, amit azért még tegnap sem képzeltünk. A páva ehhez nem volt elég fenyegető, azon senki nem borzongana, hogy „lám a páva szája tátva”. Jobbak a cápafogak.
Bicska Maxi is mindig megúszta, igaz, ő óvatosabb volt. Csak egyszer került bajba, amikor a volt katonatársa és barátja: Tigris Brown fordult ellene (a volt katonatárs- és barátot isten bizony nem én találtam ki, eszem ágában nincs simicskázni, Brecht írta így). De a végén abból is jól jött ki. Nem csoda, hogy mai utódai újabban már nem is titkolják, mit művelnek.
Eddig eljátszották, hogy Mészárosnak és a többi kegyencnek saját vagyonuk van, maguk rendelkeznek vele, tehetséggel, szorgalommal, üzleti érzékkel szerezték. Aztán egyszer csak megjelent az új, minden eddiginél nagyobb médiacápa (szája tátva), és kiderül: az a saját tulajdon nem is annyira saját. Hogy a párté vagy a főnöké, és milyen arányban az övék, esetleg ugyanaz-e a kettő, azt nem tudni pontosan, a lényeg az, hogy cápaeledellé vált minden. Mint a HVG fogalmazta: „az Úr adta, az Úr elvette”. 
Már arra sem adnak, hogy az üzelmeiket jogszerűnek tüntessék fel. Egy kormányrendelettel maguk vallották be, hogy mindez keményen sérti az összes szabályt. Ezért külön határozatba foglalták: a Versenyhivatal nem vizsgálhatja az összeférhetetlenséget, a törvénytelen összefonódást, mert itt „kiemelt nemzetstratégiai célról” van szó. Naná, „kiemelt”! Ki van emelve a törvények, a gátlások, a jog és a tisztesség hatálya alól. De hát mit csináljanak, muszáj így tenni „a print és a nyomtatott médiakultúra” (hé, fiúk, az ugyanaz! Nem baj, legközelebb jobban megy), valamint „a megyei nyilvánosság” megmaradása érdekében. Senki ne kérdezze, hogy a nyomtatott és helyi sajtó védelmében miért kell bekebelezni országos tévét és rádiót is.
Aztán itt a földforgalmi törvény módosítása. Mennyi melldöngetés volt, hogy az új földesúri osztály kinevezésének, a kisbérlők kisemmizésének, a messziről bűzlő földügyleteknek azért muszáj meglenniük, nehogy idegen kézbe kerüljön a nagybetűs Magyar Anyaföld, melyen annyiszor atyáink vére folyt. Ennek jegyében a szimpla lopás magasztos hazafias kötelességgé dagadt. Aki magyar, velünk lop. Már ha őt is hagyják. De a nemzetiszínű szövegek kifakultak, szétmállottak. Mára simán csak arról van szó, hogy a jövőben kizárólag a fideszes vezetésű Agrárkamara – elnöke kormánypárti képviselő, véletlenül a törvényjavaslat egyik aláírója - dönti el, ki vehet és ki nem vehet, vagy akár cserélhet földet. 
Jogorvoslat nincsen: eddig az önkormányzatokhoz, majd a bírósághoz lehetett fordulni, de most a Fidesz, akarom mondani az Agrárkamara döntése ellen szinte nincs apelláta. Az önkormányzatok beleszólási jogát megvonják, de a bíróság sem ítélhet, legfeljebb visszaküldheti az ügyet új eljárást kérve a mindenható Kamarához. Innentől a faluban nemcsak a közmunka és a segély elosztásán, nemcsak a lelkeken uralkodnak a NER emberei. A lényeget tekintve övék a föld is, amelyen jársz, ők rendelkeznek felette. Váncsa István írja: a rendszer „nem arról szól, mint sokan hiszik, hogy mindenről a király dönt, hanem arról, hogy minden az övé.”
A rabszolgatörvénnyel jut el legpikánsabb pillanataiig a politikai sztriptíz, a leplek, fátylak, szólamok, a feleslegessé vált dekoráció levetkezése. Bicska Maxi már igazi cápa, nem rejtegeti fegyvereit, ha mosolyogni támad kedve, már csak azért teszi, hogy bárki lássa fogsorát. Hol van már a „keményen dolgozó kisember” megbecsülése, vagy a harcias multiellenesség? És mi történik a sokszínű sajtóval, vagy a tulajdon úgynevezett „szentségével”?
Ott a válasz a Cápadalban: „Szent erényét megtaposták,/ Tán mert Maxi arra járt.” És nincs még vége. Lám, a cápa szája tátva.

Virágnyelv

Mindazok kedvéért, akik eddig még nem sejtették, hogy mi a közérdek, Orbán Viktor egy kormányrendeletben elmagyarázta. Most már tudjuk: az a közérdek, hogy a kormányfő és néhány bizalmi embere egy egészen rövid parancsnoki láncon keresztül kézivezérelhesse az állami pénzen eltartott pártmédiát. Virágnyelven amúgy a K.-Európai Médiaalapítvány legnagyobb „felajánlója”, az adakozókedvéről ismert Mészáros Lőrinc is elmondta ugyanezt: az a – közérdekű, tehát mindenfajta törvényes kontroll nélkül érvényesítendő – cél, hogy a szóban forgó sajtókonglomerátum „erősítse a konzervatív értékszemléleten alapuló írott és elektronikus sajtó véleményformáló szerepét”. 
Hogy miért pont a konzervatív, jobboldali eszmék terjesztése érdemelne ilyen különleges védelmet – és azok közül is kizárólag a Fidesznek kedves kiadványcsomag, azaz a kétségkívül jobboldali-konzervatív Heti Válasz és Magyar Nemzet például nem -, azt továbbra is sűrű homály fedi. A lényeg: Magyarország a jelek szerint olyan hely, ahol minden magyar adófizetőnek támogatnia kell az Orbán-hű véleményformáló sajtót, amelynek monopolszerepét semmilyen hivatal nem kérdőjelezheti meg. 
Mészárost még csak értjük, őt ezért fizeti a gazdája, nem is rosszul. Orbán Viktornak azonban az ELTE valahai joghallgatójaként alighanem abszolválnia kellett a jogi alaptan nevű tantárgyat, ahol a kormányrendelet nevű, alacsonyabb rendű jogszabálytípusról azt tanítják: törvénnyel nem lehet ellentétes, védi az alkotmányos rendet, biztosítja a törvények végrehajtását. A médiamamut mentesítése az alkotmány, valamint a média- és versenytörvény előírásai alól ugyanakkor konkrétan ellentétes az alkotmánnyal, meg a média- és a versenytörvénnyel. Itt tehát egy kormányrendelettel írták felül az alkotmányt. Ezt hívják (nem virágnyelven, hanem a jogban) alkotmánysértésnek.

Meddig repül a bálna?

Egyre feljebb furakodom/ Jaj, de magas ez a torony./ Még, még, még, még, még/ Ennyi nem elég! - így repítette fel énekszóval a XXI. század első évtizedének egyik legnépszerűbb dalában a képzeletbeli  bálnát a Republic együttes. Eldönthetetlen kérdés, hogy a 2018 harmadik negyedében elért 5,2 százalékos, csaknem negyedszázados rekordot megdöntő gazdasági növekedés adatainak láttán furakodnának-e még egyre feljebb, vagy megelégednének ekkora bővüléssel, amely két és félszerese az uniós átlagnak.
Ha nem a torony magasságából szemléljük a magyar gazdaság bővülésének  valóban impozáns adatait, hanem visszaszállunk a realitások talajára, akkor be kell látnunk: ennél már valószínűleg nincs feljebb, szakmai kifejezéssel elértük a lokális csúcsot. Bár manapság a magyar gazdaság bővülési üteméről szóló jóslatokkal illik csínján bánni, hiszen tavaly év végén még kettő és négy százalék között szóródtak az előrejelzések, sőt még októberben is három százalékos volt a prognózisok középértéke. Ezt finoman szólva nevezhetjük alábecsülésnek is, azonban közelebb járunk az igazsághoz, ha goromba hibának minősítjük. 
Ha csak kicsit is elmélyülünk az idei gazdasági, de még inkább politikai folyamatok elemzésében, nem is kell sokat kutakodnunk, hogy megtaláljuk az elemzői várakozások kisiklásának okát. Ezúttal nem a jegybank-elnök kedvenc találmányának, az unortodoxiának az alkalmazása a vétkes, bár szokatlanságában aligha jár messze tőle. Ez is egy hungarikum, amely nem egy üres teória csupán, hiszen eredményessége számokkal bizonyítható. Olyannyira, hogy ezúttal Budapest és Brüsszel  számai is azonosak, de amíg a magyar kormány diadalittasan  veri a mellét, addig az Európai Bizottságról korántsem mondható ez el. 
Ki ne emlékezne arra, hogy egykori kancelláriaminiszterünk, aki ma ménesgazda és a nemdohányzás fogadatlan prókátora, hivatali ténykedésének egyik utolsó aktusaként bejelentette, hogy a tavaszi választásokig valamennyi uniós pályázatot kiírja a kormány, és a támogatásokat ki is kifizetik. Lázár János ezúttal szavahihetőnek bizonyult, a pályázati összegek 60 százaléka már a támogatottak számlájára került. 
Ennek az eljárásnak a hungarikum mivolta abban áll, hogy az összes többi érintett országban 20-25 százalék volt ezeknek a pénzeknek az idei felhasználása.  Ma még nem tudjuk, hogy a GDP három százalékát kitevő uniós támogatások  mennyiben járultak hozzá a magyar gazdaság fejlődéséhez, az azonban bizonyos, hogy a növekedés mértéke alacsonyabb lenne a mostani kimagasló értéknél. És ez előrevetíti a következő esztendők hazai gazdasági kilátásait: bármilyen ügyesen tárgyalunk Brüsszelben, a támogatások mértéke mindenképpen mérséklődni fog.
Jövőre az előrejelzések szerint lassul a gazdaság, az idei magas bázist nehéz lesz jelentős mértékben felülmúlni. A jövő megalapozása - az oktatási és  az egészségügyi  fejlesztések - idén is elmaradtak, így a kilátások sem túl biztatóak. Az 5,2 százalékos GDP-ről a Republic együttes egy másik nótája jut az eszünkbe: "Csak ennyi volt, és nincs tovább!"