Ki ítél?

A közigazgatás ne adjon ki „jogvéleményeket”, mert akkor a bíróságok helyett ítélkezik! - kritizálta a korabeli minisztériumok gyakorlatát Bibó István. Aki közismerten sokat tudott demokráciáról és a közigazgatásról, de korántsem annyit, mint amit a mai kormányzat feladott a jogállami normákból - „levizsgázva” önkényes jogalkalmazástól.

„A közigazgatási bíráskodás célja a jog uralmának a közigazgatás minden területére kiterjedő biztosítása” – deklarálja a bevezetőben a jogtörténeti hagyományokra apelláló új törvényjavaslat. Ami azért megtévesztő lehet egy olyan államban, amely az Európai Parlament határozata értemében pillanatnyilag „fegyelmi feddés hatálya alatt áll”. Amelyben, uniós értékelés szerint, rendszerszintű veszély fenyegeti a jogállamiság európai értékeit. Magyarán a törvényességgel kissé hadilábon áll…

A magyar kormány által vitatott „ítélet” joghatálya alól aligha vonhatja ki magát a jogszolgáltatás. Szervezeti kereteit, jogpolitikai irányvonalát ugyanis mi határozhatja meg, ha nem maga a végrehajtó hatalom és a törvényhozás?

Arról persze „békeidőben” lehetne vitázni, hogy melyik modell garantálja jobban a színvonalasabb bíráskodást. Az egységes bírói kar, avagy a genezisét tekintve a kormányzathoz mindenképpen közelebb álló és szervezetileg elkülönülő új felsőbíróság. A Sargentini-jelentés nyomán született EP határozat „Az igazságszolgáltatás és más intézmények függetlensége, valamint a bírák jogai” fejezete mindenesetre okafogyottá teheti a kérdést, eleve megkérdőjelezi, hogy Magyarországon ma ténylegesen érvényesül a jogállami követelményeknek megfelelő alkotmányos hatalommegosztás. A dokumentumban is hivatkozott emlékezetes anomáliák miatt jogállami kockázatok nélkül tehát ma Magyarországon nem támogatható egy újabb, kormányzati befolyás alatt álló intézményrendszer létrehozása. Különösképp nem a közhatalom fölött elvben kontroll szerepet betöltő közigazgatási jogviták világában.

Nem gyengíti a tervezettel szembeni jogos fenntartásokat, hogy azzal párhuzamosan zajlik ma a jogalkotási törvény átfogó felülvizsgálata. S ebben már nyíltan testet ölt a közigazgatási bíróságokról szóló javaslatban még szégyenlősen leplezett törekvés: alapvető jogpolitikai célként jelenik meg a szabad bírói mérlegelési jog korlátozása.

A Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által jegyzett és az Alaptörvény gyors, 2019. január 1-jei hatálybalépésével „kecsegtető” tervezet nyomatékosan emlékezteti a renitens magyar bírákat: „A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”

A kormány olvasatában ez az „értelmezési segédlet” „megfelelő és autentikus forrása a jogalkotói cél feltárásának”. De kell-e mondani? A Sargentini-jelentés prizmáján keresztül épp fordított állású képet kapunk!

Az igazságügyi kormányzat „normatív intenciói” tehát ez esetben korántsem megnyugtatóak. Újabb nyomásgyakorlási kísérletet jelent, hovatovább fenyegetést a szabad bírói mérlegelésre. De azzal, úgy látszik, nem számol, hogy „Vannak még független bírák Pesten!”. És így könnyen lehet, hogy a harmadik hatalmi ágtól (a hajléktalanságot kriminalizáló törvényhez hasonlóan) ismét alkotmányossági vétót kap a törvényhozáson áterőltetett kormányzati akarat.

Mert bírát csak bíró ítélhet meg! S akár tetszik, akár nem, ez az alkotmányos munkamegosztás Európában egyelőre még érvényes.