A fuvolahangnak van valamiféle sajátos aurája. Ennek megfelelően nem ugyanazt jelenti játszani fuvolán, mint mondjuk az egyébként szintén népszerű klarinéton. Különös világba viszi játékosát és hallgatóját, a hangja már önmagában is elbűvölő, nem véletlen, Tamino is ilyen hangszert kap segítségként ahhoz, hogy leküzdhesse útján a mitikus nehézségeket, hogy férfivá érve kiérdemelhesse kedvesét, Paminát.
Van tehát létjogosultsága egy olyan hangzó „nagykönyvnek", amely számba veszi a fuvolaszonátákat szinte a kezdetektől, az 1700 –as évek első évtizedeitől a múlt század közepéig. Bach az első zeneszerzők között volt, akik a nagyívű karriert befutott, Franciaországban kifejlesztetett hangszerrel megismerkedtek. Az őskortól ismert egyszerű fuvola az ő fiatalkorában lett olyan instrumentum, amelyre olyan jelentőségű műveket lehetett írni, mint szonátái, vagy éppen a h-moll szvit. Igazi nagyszabású zenei alkotás Bach h-moll szonátája, amellyel a lemezsorozat indul. Valójában felül nem múlt remeke a fuvolaszonáta-irodalomnak, de lehet mondani, a hangszer egész irodalmának, az 1720 körül keletkezett mű. Ami azért is így van, mert a későbbi korok nagy komponistái már nem érték be a fuvola korlátozott lehetőségeivel: Mozart, Beethoven és utódaik legjobb gondolataikat zenekarra, zongorára, esetleg hegedűre, csellóra szánták.
Mindamellett a kevésbé neves komponisták közül sokan, sok szonátát írtak rá, de Ittzés Gergely maga jegyzi meg a kísérőfüzetben: „Valljuk be, kevés köztük az igazi remekmű, ...". De egyetérthetünk vele abban is, a 34 szonáta amelyet lemezre játszott, ha töredékesen is, de kimeríthetetlen kincsestárat reprezentál. Bach után tehát fájó az űr, már Mozart is csak egy gyermekkori, hegedűkíséretes zongoraszonáta fuvolás verziójával szerepel, amely természetesen azért magán viseli a zseni kézjegyét. Sok-sok kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert név következik, örömmel fedezhetjük fel azonban például Ravelt, Prokofjevet, utóbbi szonátája valódi népszerűségre is szert tett. Magyar szerző egy szerepel a sorozatban, Lajtha László 1958-as műve kapott helyet az ötödik lemezen. Hogy a Nagykönyv nem egyszerűen csak fuvolistákat érdekelhet és nem több, mint bennfenteseknek szóló hangos tanszöveg-gyűjtemény arról az előadók gondoskodnak. Mindenekelőtt Ittzés Gergely, aki nem egyszerűen csak hangszerének kiváló művésze, hanem lehet mondani nagykövete, aki a fuvolázás minden területén alkot. Fejleszti hangszere játéktechnikai lehetőségeit, tanít, komponál, műveket ad közre, lemezeket készít, koncerteken lép fel.
A felvételeken minden művet modern fémfuvolán játszik, hangja fölösleges vibrátózásoktól mentes, lekerekített, a legmagasabb hangokat – amelyek kényszerűen vékonyan, élesen szólnak - leszámítva testes, menetes a fémfuvolák kevéssé vonzó, néha fémes hangzásától. Virtuozitása, hangszerkezelésének biztonsága megkérdőjelezhetetlen. A stílusokban is otthon van, tudását teljes mértékben a művek belső világa megmutatásának szolgálatába állítja, izgalmas helyekre kalauzolva a hallgatót. Segítségére vannak ebben a kiváló zongoraművészek, akik nem egyszerűen kísérői, hanem egyenrangú társai századokat felölelő utazásán.
