Akár derűsek is lehetnénk, hogy Luka Modric Aranylabdájával közép-keleti régiónk képviselője jutott a futball nagy hagyományú egyéni díjához, ám ez a választás csak annyi örömmel tölthet el bennünket, amennyivel Horvátország válogatottjának vb-finalista szereplése ajándékozott meg mindnyájunkat.
Pontosan mennyivel?
Semennyivel.
Sőt inkább a fájdalom kínoz, mert azon meditál az ember: miként lehetséges, hogy a szomszéd legjobbjai döntőt vívnak a több mint sportágban, s egyikük Aranylabdát tehet a vb-ezüst mellé? (Sőt még két másik horvát, Ivan Rakitic és Mario Mandzukic is benn van az első huszonöt – a holtverseny miatt huszonhét – játékos között.) Nálunk meg évtizedek óta szűnni nem akaró hiány mutatkozik a nemzetközi élvonalhoz tartozó labdarúgóból, világbajnokságon magyarok több mint három évtizede nem jártak, és a részvételre akkor is csak nüansznyival lesz jobb esély, ha a mezőny létszámát negyvennyolcra emelik. A horvátok vígan közlekednek a széles sztrádákon, mi meg – a közvetlen közelükben, mégis milyen távol tőlük – sokad rendű utakon poroszkálunk, kikerültünk a globális forgalomból.
Amióta nem megy, gyakorta hallom: de hát a gyerek akkor is a miénk, ha beteg! Ám szinte minden hasonlat ugyancsak hendikepes, azaz sántít, ez meg kiváltképp biceg, hiszen a gyermek érkezésekor valójában nincs választás, azt viszont mindenki eldöntheti: beéri-e futballpótló futballal vagy sem. Aki a labdarúgás bolondja lett, majd azt vette észre, hogy egész más ez a játék, miért ne mondhatna le a vérszegény változatról? A könyvesboltban sem vesz fércműveket az, aki Krúdy, Kosztolányi, Molnár Ferenc köteteit szokta leemelni odahaza a polcról.
Vitatéma lehetne, manapság mennyire van a köztudatban, mondjuk, a Játék a kastélyban, az viszont biztos: a műjáték a pályán egyáltalán nem hódít. Az első osztályú bajnokság legutóbbi fordulójában az FTC–Mezőkövesd mérkőzésen 7054-en, az összes többin együttvéve 7034-en voltak. Vagyis a másik öt találkozó nézőátlaga 1406-ra rúgott. Noha az utóbbi időben megint sokszor emlegetik, sportnemzet vagyunk, minden jel arra mutat: nemhogy a lakosság, de a labdarúgás iránt változatlanul érdeklődők túlnyomó többsége is úgy véli, ez bizony nem a mi „gyerekünk”.
Nemrégiben egy internetes fórum megkérdezte mind a tizenkét NB I-es besorolású klubot, hogy mennyi mezt adott el az utóbbi egy évben. Igazából csak a Debrecen felelt, nyolcvan-száz darabra téve az értékesített darabok számát; az FTC és az Újpest „nem nyilatkozunk”-kal válaszolt, míg a többi kilenc egyáltalán nem reagált. Nem hát, hiszen milyen égés lenne karácsony idején, hogy a kutya sem kíváncsi a hazai dresszekre, a szerelés iránti kereslethez ugyanis futballisták kellenének. A szomorú helyzet az: a szülők tudják, gyermekük sírva fakadna a fánál – korántsem örömében – , ha valamelyik magyar labdarúgó mezével lepnék meg őket Messi és Neymar 10-ese vagy Cristiano Ronaldo és Mbappé 7-ese helyett.
Amúgy a világ sem örvendezhet különösebben. Modric kétségkívül jó játékos, de nem kivételes klasszis, kvalitásai meg sem közelítik az idáig kitüntetettek döntő hányadának képességeit. Középpályás vagy középpályás-csatár elődei közül talán csak a tizenöt évvel ezelőtt győztes cseh Pavel Nedveddel konkurál; a spanyol Luis Suarezzel, a cseh Josef Masopusttal, az angol Bobby Charltonnal, az olasz Gianni Riverával, a francia Michel Platinivel és Zinedine Zidane-nal, a német Lothar Matthäusszal, a portugál Luis Figóval, a brazil Kakával, továbbá Albert Flóriánnal, a holland Johan Cruyff-fal és Ruud Gullittal, az olasz Roberto Baggióval, a brazil Rivaldóval és Ronaldinhóval aligha. (Franz Beckenbauert azért nem említettem, mert a német „Császár” – aki sportvezetőként ugyanúgy lerombolta saját szobrát, mint Platini – akkor vehette át először az Aranylabdát, amikor már nem fedezetet, hanem középhátvédet játszott.) A világfájdalomnak persze ne adjuk át könnyen magunkat, mert nekünk megfelelne Modric, Rakitic, Mandzukic; mi az hogy!
De hol az a horvát kert, pardon, magyar park?
