Világméretű változás zajlik az emberi társadalomban – az időskorú népesség számának és arányának növekedése. Ennek nyomán olyan új gazdasági, szociális és egészségügyi kihívások születnek, amelyeket a hagyományos nyugdíj- és szociális rendszerek egyre kevésbé képesek kezelni. A Nyugdíjasok Országos Szövetsége azért kezdeményezte az időskorúak egész országra kiterjedő életminőség vizsgálatát, hogy átfogó és egyben differenciált képet kapjon az időskorúak gondjairól, azok okairól és megoldásuk lehetőségeiről.
Az ország minden megyéjében és Budapesten 2016-17-ben végzett adatgyűjtés eredményeként 5482 kérdőívet elemezhettek a kutatás vezetői, jelen cikk szerzője és Dr. Rozsnyai Katalin. A hatalmas adathalmaz számtalan szakmai elemzésre nyújt lehetőséget. Komplexen azonban csak akkor értelmezhető, ha a múltból a jelenbe és onnan a jövő felé vezető társadalmi-gazdasági folyamatokba illesztve értékeljük a tényeket. A kutatás szakmai újdonsága, hogy nem csupán az élet egyik vagy másik elemét (például a nyugdíjak összegét), hanem az életminőség különféle tényezőinek komplexitását vette figyelembe.
Ilyen megközelítésben értékelve bebizonyosodott, hogy a sokak által ma is homogén tömegnek tekintett nyugdíjasok körében a rendszerváltás utáni társadalmi változások gyorsan felerősítették a különbségeket. 10 százalékuk ma mindennapi megélhetési gondokkal küzd, összesen 43 százalék számolt be kifejezetten nehéz, rossz anyagi körülményekről. Ugyanakkor megjelent a „nyugdíjas arisztokrácia” is: ennek 2016-ban a 200 ezer forint feletti nyugdíjjal rendelkezőket tekintették, ők a vizsgálati minta 3 százalékát alkották.
Mindig is jellemző volt, hogy a nyugdíjak nagyságát az aktív kor helyszíne, a képzettség és a munkamegosztásban elért pozíció határozta meg. A rendszerváltás után a területi különbségek váltak a legerőteljesebben ható tényezővé. A gazdasági átalakulásban megrekedt térségekben élők nemcsak alacsonyabb béreket és ennek nyomán kisebb nyugdíjat kapnak, hanem az életminőség minden más tényezője is leépülőben van. A szolgáltatások hiánya, az azokhoz való hozzáférés korlátozottsága, a lakókörnyezet minősége, a rosszabb közlekedési viszonyok, az alacsonyabb szintű foglalkoztatás, a társadalmi kapcsolatok leszűkülése - más tényezőkkel együtt - a társadalmi kirekesztettség veszélyzónájába juttatják a rászorulókat.
Nagy jelentősége van annak is, hogy a falvak többségükben elveszítették a korábban fontos közéleti-közösségi és innovációs szerepet betöltő értelmiségi csoportjaik nagy részét, és a privatizáció nyomán lényegében megszűnt az életképes parasztság is, amely a hagyományok és a nemzeti identitás őrzője és továbbadója volt. A falusi népesség mintegy felét-harmadát kitevő veszteseknek ma már esélyük sincs a felemelkedésre. Egyre többen csúsznak le a „társadalom alatti világba”, amelyben nemcsak a pénz, hanem az emberhez méltó élet szinte minden eleme hiányzik.
„Nincs falu, amelyik ne vergődne egy-egy hitbizomány polipkarmaiban. Menekül, aki tud a város felé. Aki ott marad, megalkuszik, úgy segít magán, ahogy tud.” Az idézet Kónya Lajosnak az 1940-es évek elején készült írásából származik. Mának való megfelelése azt jelzi, hogy a falvakban nem a jövő, hanem a múlt kezdődött el. Az ebben a világban élő nyugdíjasok szerencsés sorsúaknak számítanak, hiszen valamilyen szintű anyagi biztonsággal rendelkeznek, ami a környezetükben egyáltalán nem jellemző. A mindennapi megélhetés biztonságáért érzett félelem felkeltésével („migráncsok”, Soros, Brüsszel) a szegényebb és tudatlanabb nyugdíjasok tömege is tetszés szerint manipulálható. A szociális gondok különösen feszítőek az ország külső és az elmaradott térségek belső perifériáin, ahol az aktív társadalomból egyre inkább kiszoruló cigányság zöme is él – tízezrek afrikai viszonyok között.
2010 óta a kormányzat újult erővel igyekszik megszabadulni szociális kötelezettségeitől. 2009-2017 között csaknem félmillió emberrel csökkent a nyugdíjban és különféle járandóságokban részesülők száma, és egyre szűkebb az ingyenesen igénybe vehető időstámogatások köre is – a vidéki társadalom végveszélybe került. (Ugyanakkor 1 millió határainkon túl élőből lett magyar állampolgár – vajon ez a „nemzetpolitika” mennyibe kerül az itthoni magyaroknak?)
A jövőtlenség következményei megjelennek a nagyarányú el- és kivándorlásban, az egyedül maradó idősek növekvő számában, az élet minden területén érzékelhető leépülésben. Annyi bizonyos, hogy ennek a politikának a folytatása a vidéki Magyarország jelentős részének pusztulásához vezet. Elsorvad a nyugdíjasok alkotta „láthatatlan társadalmi pillér” is, ami a munkaerőpiac egyik legfontosabb hátterét biztosítja.
Záró tanulmányunkban összegeztük azokat a javaslatokat, amelyek az elhibázott döntések korrekciójára és a hosszabb távon fenntarthatatlan jelenlegi időspolitika és nyugdíjrendszer fokozatos és gyökeres átalakítására vonatkoznak.
Nincsenek illúzióink. Tudjuk, hogy ebben a világban az emberi élet egyre kevesebbet ér – a cél csupán az, hogy minél tovább és hatékonyabban kizsákmányolják. A nyugdíjrendszer átalakításának aktuális tervei is a tőke érdekeit fejezik ki. A mi ideánk szerint a ma és a jövő nyugdíjasai számára is egy emberibb világra, egy értékváltáson alapuló új rendszerváltásra van szükség.