Az elszalasztott hentes

Fáradt ráncok barázdálják az arcát, finom pókhálót vonva a szeme köré, amitől a hajdan csillogó, nagy fekete gombszem füstösen törötté válik. Ismerem ezt a szemet, egy ismerős szobában nézett vissza rám sokáig, natúr kerettel ölelt akvarellről. Boldognak tűnő tekintet volt, nyitott esküvői fátyol alatt, fiatal, előrenéző, semmiről sem tudó.

De volt benne valami különös, erős dac, még ebben az önfeledt pillanatban is.

Ő volt a kisebb, a második gyerek, vele voltak elnézőbbek a felnőttek, az első által kitaposott ösvény neki már simább lett, kevesebb görönggyel. Talán kellettek volna azok a göröngyök mégis, nélkülük könnyebbnek tűnt az élet, bolondosabbnak. Elég volt egy mosoly, egy tüzesen felvillanó fény abból az éjfekete szempárból, és falak omlottak alá, ajtók nyíltak ki könnyedén.

Talán ha több a göröngy, a falusi hentest választja. A csendest, az állhatatost, a minden szombaton ugyanakkor megérkezőt. Nyílt az ajtó, s megjelent előbb egy rózsaszín arc, aztán egy bumfordi, de meleg tenyerű kéz, s követte egy öblös hang, s egy veretes „jó estét”, pedig még alig sötétedett, a tyúkok is ott tipródtak az ólajtók mögött, s nem gubbasztották szárnyuk alá a fejüket, mint órákkal később majd, egészen hajnalig.

Akadt, hogy a hentes kolbászt hozott, máskor hurkát, tepertőt, füstölt oldalast, bácskait vagy disznósajtot, de az igazi mégis az volt, amikor darabokra vágott, magát bordó-vörösen kellető ökörfarkat pakolt ki a „viackosvászonnal” borított konyhaasztalra. Ilyenkor nemcsak a kisebbik lány szemébe költözött tűz, de mintha még a macska is felvillanyozódott volna, tudván: az ilyen falatokból neki is több csurran-cseppen.

Kisebb vita kezdődött aztán az asztal felett, hogy bajor módon, tejszínes-mustáros habarással dúsítsák-e majd az ököruszály levest, vagy hagyják natúran, ahogy az alföldi népek szokták, mintegy éteri magasságokba emelve egy sima orjalevest, de ezek a viták nagyon hamar elcsitultak, még csak szilvapálinka sem kellett hozzájuk. Az ökörfarkban van valami örök, valami megnyugtató, békebeli, egy ökörfark felett az ember nem vitatkozik, nem hőbörög, csak átadja magát minden leomló húsdarabnak, csontra tapadó cafatnak, remegő ínnak, cuppanó porcnak.

Hanem aztán megjelent vakító piros Fiat nyolc ötvenes kupéjával a kőműves fia, s mindjárt befellegzett a kolbászoknak, bácskaiknak, disznósajtoknak és ökörfarkakra álmodott, tejszínes mustárral bevert vagy amúgy hagyott leveseknek. Ismeretlen nevű, drága italokat hozott az addig pálinkához szokott népeknek, amelyektől először csak a gyomrok kavarodtak fel, aztán az életek is. A tüzes fekete szemek fakóra váltottak, s ráncok tömörödtek a sarkaikban, amelyek hamuszürke porral lettek aztán teli. Mintha a hentes téglával kirakott füstölőjéből szálltak volna alá, pernye a pernyére, hogy kiöljék a még megmaradt, folyton túlélni akaró, pislákoló parázsszemeket is.