Látlelet a CEU-ról

Publikálás dátuma
2018.12.15 20:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A Közép-európai Egyetem (Central European University - CEU) kiköltözéséről, kiűzéséről cikkek tömege jelent meg a magyar, valamint a nyugat-európai és amerikai sajtóban. A kommentárok, természetüknél fogva megálltak a pillanatnyi helyzet értékelésénél. Most, hogy a CEU magyarországi sorsa bevégeztetett, ideje szélesebb perspektívából visszatekinteni a történtekre.

Vásárhelyi jóslata

Volt idő, néhány hónap 1956-ban, néhány év a múlt század végén, amikor Magyarország többet nyomott a világpolitika mérlegén, mint földrajzi helyzete, gazdaságának állapota indokolta volna. Ennek vége. Az Európai Unió össztermelésének kevesebb, mint egy százalékát előállító, nyersanyagban szegény, ütközőzónának immár felesleges ország tényleges méretével a térképen marad. Nincs itt semmiféle sír, hol nemzet süllyed el, ha magunk nem ássuk meg.
A Közép-európai Egyetem - néhány zenekar, filmes, tudós mellett – olyan intézmény, amely Magyarország kisugárzását a világban a sok rossz hír ellenére továbbra is biztosította. Amerikai pénzből létesült, amelyért alapítója nem várt semmilyen ellenszolgáltatást, nemzetközi a tanári kar és a hallgatóság, de Budapesten működött.
Kiűzetésére józan ésszel nem lehet okot találni. A liberális szellemiség, a tudás- és értékközpontúság ellen folyó "kulturkampfot" emlegetni önámítás. Az egyetlen, a tények próbáját kiálló magyarázat egyetlen ember akarata. "Orbán Viktor sohasem fogja megbocsátani, hogy elküldtem Oxfordba" - mondta vagy huszonöt éve Vásárhelyi Miklós. A zászlót bontó Fidesz aktivistáinak felkarolását ő, Soros György budapesti alapítványának igazgatója sugallta. Más kérdés, hogy az oxfordi kollégium levegőjéből Orbán nem sokat szippanthatott, visszaszökött a parlamenti választásokra.
Vásárhelyi jóslata igaznak bizonyult. Orbán neki és ötvenhatos társainak sohasem bocsátotta meg, hogy Nagy Imre temetésén mikrofonhoz engedték, még kevésbé, hogy ezt követően az éles eszű, de félművelt tahó anyagi és erkölcsi támogatással villámgyorsan a csúcsra érhetett. Az élet törvénye, természetes és érthető, hogy a hatalomgyakorláshoz felnőtt politikus feledni és feledtetni kívánja honnan érkezett. Nem az élet, hanem a bűnszövetkezetek fejének törvénye, hogy bosszút forral jótevői ellen.
A 2015-ös menekültáradatban rejlő lehetőségeket valószínűleg Finkelstein fedezte fel. A gyűlöletkampányhoz szükséges arcról minden bizonnyal Orbán maga döntött. Soros-egyetemnek ugyan csak ő nevezte a Közép-európai Egyetemet, de az alapító Soros György szimbolikus megsemmisítésének legegyszerűbb módja az intézmény eltüntetése volt. A Nádor utcai épület felgyújtása, a telek felszántása és sóval behintése méltó, de bonyodalmas befejezése lehetett volna e negyedik pun háborúnak. A parlamenti út egyszerűbbnek és gyorsabbnak bizonyult. Így született a Lex CEU, a se füle, se farka törvény, amelynek egyetlen célja az volt, hogy rendelkezését, az „anyaországban” (ahol az egyetemet bejegyezték) is folytatott oktatási tevékenységet ne tudják teljesíteni. Csak példának okáért amerikai egyetem működik évtizedek óta Párizsban, Bejrútban, Kairóban külön törvény nélkül, a hallgatók és a kormányok legnagyobb örömére. Miután a CEU New York állam területén felsőoktatási intézményt létesített, amit New York állam elismert, az odalátogató magyar küldöttség pedig meggyőződhetett e tényről, kiderült, hogy ami New Yorkban még megfelelt – az Budapesten elégtelennek bizonyult. Röviden és magyarul: Orbánt a saját fejéből kipattant törvény rendelkezései sem kötelezik.

Az amerikai közvetítő

Neves és névtelen külügyi szakértők nem azt mérlegelték, lesz-e botrány, hanem hogy mekkora lesz, honnan sújtanak le az első villámok. Egyetértettek abban, hogy az Európai Unió kemény dörgedelmekkel reagál, eljárásokat indít – néhány év múlva megrovást kap az akkori kormány. Más világrészekről is érkezhetnek – pontosabban már érkeztek is – rosszallások, de mindenki elsősorban a maga bajával foglalkozik. Az egyetlen kormány, amelynek oka és lehetősége is van, hogy lépjen, az Egyesült Államoké.
Itt kanyarodunk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az utolsó amerikai nagykövet, aki hivatásos, ráadásul a szovjet térségre szakosodott diplomata volt, 1986-tól 1990 elejéig szolgált nálunk. Mark Palmer megfelelő ember volt a megfelelő helyen, maga sem titkolta, hogy a rendszerváltás időszakában szerepe jóval több volt, mint semleges megfigyelőé. Utána jóindulatú és aktív politikai kinevezettek következtek, akik az amerikai üzleti életben profik, a diplomáciában azonban újoncok voltak. Előnyükre vált, hogy ha szükség volt rá, egyenesen a Fehér Házhoz fordulhattak, mert a hivatalban lévő elnök bizalmasai közé tartoztak.
Most sem történt másképp. Ez év őszén David B. Cornstein személyében olyan nagykövet érkezett, akinek diplomáciai tapasztalata és intelligenciaszintje megegyezik az őt Budapestre küldő elnökével. Éleslátását bizonyítja, hogy már első interjújában kijelentette: csak elégedett emberekkel találkozott Magyarországon. A Közép-európai Egyetem ügyét három prioritásának egyikeként említette, saját szerepét közvetítőként határozta meg a magyar kormány és az egyetem között. A miniszterelnöknek szeptember óta ugyan nem jutott ideje, hogy az Egyesült Államok nagykövetét hivatalában fogadja, de Cornstein úr ezt nem vette rossz néven, barátjának nevezte Orbán Viktort.
Az új barát idejéből arra sem telt, hogy megfontolja a nagykövet kérését és aláírja a CEU további működését engedélyező szerződést, az egyetem kénytelen volt elkezdeni a költözködést Bécsbe.
Magyarországot felbecsülhetetlen kár érte, Amerikát súlyos sértés.

Személyes konfliktus?

A külföldön működő amerikai vállalatok és intézmények érdekeinek védelme a külpolitika változhatatlan elvei közé tartozott. Hasonló esetben a CEU-ügynél enyhébb sérelemért, Magyarországnál jelentékenyebb államok is kemény viszonválaszra számíthattak volna. Most azonban mindenki megnyugodhat. Cornstein nagykövet sietett kijelenteni, hogy a CEU távozása voltaképpen Orbán Viktor és Soros György személyes konfliktusának következménye. Ezek szerint Amerika nem haragszik…, ellenkezőleg: még Magyarország energiaellátását is szívén viseli. Annyira, hogy alternatívát kínál az orosz energiától való függéssel szemben: lehet Európában működő amerikai vállalatoktól folyékony földgázt és olajat vásárolni.
Nos, ezek után majdnem minden világos. Talán csak az Orbán és Soros közötti személyes konfliktus érdemelne bővebb magyarázatot. Soros úri hóbortból ötszázmillió dollár indulótőkét adományoz egy egyetemnek, ahol – többek között – a Fidesz-vezér aktivistái szereznek amerikai diplomát. Az alapító azóta többször visszaesett, gazságai manapság inkább egymilliárd dollárra rúgnak. A CEU-t a világ legjobb száz egyeteme közé sorolják, tanári karát bárhol irigyelhetik (irigylik is), a mesterdiplomát, doktorátust (PhD) szerzett hallgatók öt világrészre viszik hírét. Hogy képzelik Soros és bűntársai, hogy mindez megtorlás nélkül maradhat?
Orbán, ha pillanatnyi memóriazavarban szenved, a budapesti Közép-európai Egyetemet Soros-egyetemnek nevezi. Soros György elmúlt kilencven éves. Valószínűleg nincs messze az idő, amikor a bécsi székhelyű Közép-európai Egyetem alapítójának nevét viseli majd, Budapesten pedig utcát neveznek el róla. Nincs messze az az idő sem, amikor Orbán Viktor egy közép-ázsiai jurtában rejtőzve várja, kiadják-e a magyar bíróságnak hőn szeretett türk rokonai.
2018.12.15 20:00
Frissítve: 2018.12.15 20:00

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34