Látlelet a CEU-ról

Publikálás dátuma
2018.12.15. 20:00
MARABU RAJZA
A Közép-európai Egyetem (Central European University - CEU) kiköltözéséről, kiűzéséről cikkek tömege jelent meg a magyar, valamint a nyugat-európai és amerikai sajtóban. A kommentárok, természetüknél fogva megálltak a pillanatnyi helyzet értékelésénél. Most, hogy a CEU magyarországi sorsa bevégeztetett, ideje szélesebb perspektívából visszatekinteni a történtekre.

Vásárhelyi jóslata

Volt idő, néhány hónap 1956-ban, néhány év a múlt század végén, amikor Magyarország többet nyomott a világpolitika mérlegén, mint földrajzi helyzete, gazdaságának állapota indokolta volna. Ennek vége. Az Európai Unió össztermelésének kevesebb, mint egy százalékát előállító, nyersanyagban szegény, ütközőzónának immár felesleges ország tényleges méretével a térképen marad. Nincs itt semmiféle sír, hol nemzet süllyed el, ha magunk nem ássuk meg.
A Közép-európai Egyetem - néhány zenekar, filmes, tudós mellett – olyan intézmény, amely Magyarország kisugárzását a világban a sok rossz hír ellenére továbbra is biztosította. Amerikai pénzből létesült, amelyért alapítója nem várt semmilyen ellenszolgáltatást, nemzetközi a tanári kar és a hallgatóság, de Budapesten működött.
Kiűzetésére józan ésszel nem lehet okot találni. A liberális szellemiség, a tudás- és értékközpontúság ellen folyó "kulturkampfot" emlegetni önámítás. Az egyetlen, a tények próbáját kiálló magyarázat egyetlen ember akarata. "Orbán Viktor sohasem fogja megbocsátani, hogy elküldtem Oxfordba" - mondta vagy huszonöt éve Vásárhelyi Miklós. A zászlót bontó Fidesz aktivistáinak felkarolását ő, Soros György budapesti alapítványának igazgatója sugallta. Más kérdés, hogy az oxfordi kollégium levegőjéből Orbán nem sokat szippanthatott, visszaszökött a parlamenti választásokra.
Vásárhelyi jóslata igaznak bizonyult. Orbán neki és ötvenhatos társainak sohasem bocsátotta meg, hogy Nagy Imre temetésén mikrofonhoz engedték, még kevésbé, hogy ezt követően az éles eszű, de félművelt tahó anyagi és erkölcsi támogatással villámgyorsan a csúcsra érhetett. Az élet törvénye, természetes és érthető, hogy a hatalomgyakorláshoz felnőtt politikus feledni és feledtetni kívánja honnan érkezett. Nem az élet, hanem a bűnszövetkezetek fejének törvénye, hogy bosszút forral jótevői ellen.
A 2015-ös menekültáradatban rejlő lehetőségeket valószínűleg Finkelstein fedezte fel. A gyűlöletkampányhoz szükséges arcról minden bizonnyal Orbán maga döntött. Soros-egyetemnek ugyan csak ő nevezte a Közép-európai Egyetemet, de az alapító Soros György szimbolikus megsemmisítésének legegyszerűbb módja az intézmény eltüntetése volt. A Nádor utcai épület felgyújtása, a telek felszántása és sóval behintése méltó, de bonyodalmas befejezése lehetett volna e negyedik pun háborúnak. A parlamenti út egyszerűbbnek és gyorsabbnak bizonyult. Így született a Lex CEU, a se füle, se farka törvény, amelynek egyetlen célja az volt, hogy rendelkezését, az „anyaországban” (ahol az egyetemet bejegyezték) is folytatott oktatási tevékenységet ne tudják teljesíteni. Csak példának okáért amerikai egyetem működik évtizedek óta Párizsban, Bejrútban, Kairóban külön törvény nélkül, a hallgatók és a kormányok legnagyobb örömére. Miután a CEU New York állam területén felsőoktatási intézményt létesített, amit New York állam elismert, az odalátogató magyar küldöttség pedig meggyőződhetett e tényről, kiderült, hogy ami New Yorkban még megfelelt – az Budapesten elégtelennek bizonyult. Röviden és magyarul: Orbánt a saját fejéből kipattant törvény rendelkezései sem kötelezik.

Az amerikai közvetítő

Neves és névtelen külügyi szakértők nem azt mérlegelték, lesz-e botrány, hanem hogy mekkora lesz, honnan sújtanak le az első villámok. Egyetértettek abban, hogy az Európai Unió kemény dörgedelmekkel reagál, eljárásokat indít – néhány év múlva megrovást kap az akkori kormány. Más világrészekről is érkezhetnek – pontosabban már érkeztek is – rosszallások, de mindenki elsősorban a maga bajával foglalkozik. Az egyetlen kormány, amelynek oka és lehetősége is van, hogy lépjen, az Egyesült Államoké.
Itt kanyarodunk vissza oda, ahonnan elindultunk. Az utolsó amerikai nagykövet, aki hivatásos, ráadásul a szovjet térségre szakosodott diplomata volt, 1986-tól 1990 elejéig szolgált nálunk. Mark Palmer megfelelő ember volt a megfelelő helyen, maga sem titkolta, hogy a rendszerváltás időszakában szerepe jóval több volt, mint semleges megfigyelőé. Utána jóindulatú és aktív politikai kinevezettek következtek, akik az amerikai üzleti életben profik, a diplomáciában azonban újoncok voltak. Előnyükre vált, hogy ha szükség volt rá, egyenesen a Fehér Házhoz fordulhattak, mert a hivatalban lévő elnök bizalmasai közé tartoztak.
Most sem történt másképp. Ez év őszén David B. Cornstein személyében olyan nagykövet érkezett, akinek diplomáciai tapasztalata és intelligenciaszintje megegyezik az őt Budapestre küldő elnökével. Éleslátását bizonyítja, hogy már első interjújában kijelentette: csak elégedett emberekkel találkozott Magyarországon. A Közép-európai Egyetem ügyét három prioritásának egyikeként említette, saját szerepét közvetítőként határozta meg a magyar kormány és az egyetem között. A miniszterelnöknek szeptember óta ugyan nem jutott ideje, hogy az Egyesült Államok nagykövetét hivatalában fogadja, de Cornstein úr ezt nem vette rossz néven, barátjának nevezte Orbán Viktort.
Az új barát idejéből arra sem telt, hogy megfontolja a nagykövet kérését és aláírja a CEU további működését engedélyező szerződést, az egyetem kénytelen volt elkezdeni a költözködést Bécsbe.
Magyarországot felbecsülhetetlen kár érte, Amerikát súlyos sértés.

Személyes konfliktus?

A külföldön működő amerikai vállalatok és intézmények érdekeinek védelme a külpolitika változhatatlan elvei közé tartozott. Hasonló esetben a CEU-ügynél enyhébb sérelemért, Magyarországnál jelentékenyebb államok is kemény viszonválaszra számíthattak volna. Most azonban mindenki megnyugodhat. Cornstein nagykövet sietett kijelenteni, hogy a CEU távozása voltaképpen Orbán Viktor és Soros György személyes konfliktusának következménye. Ezek szerint Amerika nem haragszik…, ellenkezőleg: még Magyarország energiaellátását is szívén viseli. Annyira, hogy alternatívát kínál az orosz energiától való függéssel szemben: lehet Európában működő amerikai vállalatoktól folyékony földgázt és olajat vásárolni.
Nos, ezek után majdnem minden világos. Talán csak az Orbán és Soros közötti személyes konfliktus érdemelne bővebb magyarázatot. Soros úri hóbortból ötszázmillió dollár indulótőkét adományoz egy egyetemnek, ahol – többek között – a Fidesz-vezér aktivistái szereznek amerikai diplomát. Az alapító azóta többször visszaesett, gazságai manapság inkább egymilliárd dollárra rúgnak. A CEU-t a világ legjobb száz egyeteme közé sorolják, tanári karát bárhol irigyelhetik (irigylik is), a mesterdiplomát, doktorátust (PhD) szerzett hallgatók öt világrészre viszik hírét. Hogy képzelik Soros és bűntársai, hogy mindez megtorlás nélkül maradhat?
Orbán, ha pillanatnyi memóriazavarban szenved, a budapesti Közép-európai Egyetemet Soros-egyetemnek nevezi. Soros György elmúlt kilencven éves. Valószínűleg nincs messze az idő, amikor a bécsi székhelyű Közép-európai Egyetem alapítójának nevét viseli majd, Budapesten pedig utcát neveznek el róla. Nincs messze az az idő sem, amikor Orbán Viktor egy közép-ázsiai jurtában rejtőzve várja, kiadják-e a magyar bíróságnak hőn szeretett türk rokonai.

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09. 16:30

Fotó: Népszava
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
Szerző

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09. 14:00

Fotó: Fortepan
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.