A biztonságérzetről

Orbán Viktor politikájának következtében nem csupán a hazai fiatalok tömeges kivándorlása indult meg Nyugat-Európába, hanem ellenirányú folyamatként az EU-nak a migrációtól leginkább sújtott nyugati államaiból kisebbfajta bevándorlás figyelhető meg az utóbbi három évben Magyarországra.

Ezt nem valamelyik statisztikai kiadványban olvastam. Szűkebb pátriámban népes német kolónia él, amelynek tagjaival napi kapcsolatban állok. Ha ideköltözésük okairól faggatom őket, elsőként a CDU elnöki tisztségéről nemrégiben lemondott kancellár asszony felelősségét vetik fel, aki úgymond „rászabadította” Németországra a közel-keleti bevándorlókat. Szó esik ilyenkor a hazájukban érezhetően romló közbiztonságról, az integrációs törekvések kudarcáról. Akkor válok igazán tanácstalanná, amikor váratlanul magasztalni kezdik a magyar miniszterelnököt, aki bezzeg megtagadta Brüsszeltől a bevándorlók befogadását. Nálunk nem találkoznak „migrációs hátterű” bűnelkövetőkkel, ergo biztonságérzet tölti el őket.

Ilyenkor jegyzem meg rendszerint, hogy nekünk, született magyar állampolgároknak pedig éppen a biztonságérzetünk rendült meg az elmúlt nyolc évben. A nagy számok törvénye alapján nyilvánvalóan nem csupa glóriás szent érkezett a migrációs hullámmal, készséggel elismerem azt is, hogy az érkezettek integrációja csöppet sem problémamentes, deklasszálódásuk veszélye nagy.

De minden félelmek legrosszabbika, ha saját hazánk végrehajtó hatalmától, illetve annak vezetőjétől kell tartanunk. Jogbiztonság nincs, a kormánypárt furfangos jogi team segítségével játssza ki még a saját maga által kodifikált paragrafusokat is. Nota bene: Orbán voluntarizmusának bizonyítéka a CEU-nak tett és szemrebbenés nélkül megszegett ígéret. Hovatovább nincsenek független intézmények, melyek védelmet garantálnának számunkra a hatalom önkényével szemben. A „nemzet miniszterelnöke” pedig nem tűr meg ellenvéleményt, a szakmaiságot minden szakterületen felülírja a lojalitás.

Mindezt hétköznapi nyelvre lefordítva: ha a közszférában dolgozol, például mégoly rátermett tanár vagy, titkolnod kell ellenzéki érzelmeidet. Nem tudod, ki a besúgó, és egyetlen meggondolatlan szó miatt az utcán találhatod magad. Fideszes kapcsolatok nélkül reménytelenül vágsz bele bármilyen vállalkozásba, jobb esetben elszegődhetsz valamely kormánypárti oligarcha zongoracipelőjének. A kabinet folyamatos presszió alatt tartja a függetlenségüket még őrző médiumokat, a civil szférát, szociális érzéketlensége okán a hajlék nélkül tengődőket.

És van a biztonságérzet hiányának még egy értelme; a hatalom megtartásában jeleskedő, ám szakpolitikáját tekintve dilettáns kormányzó erő olyannyira elhanyagolta a hazai egészségügyet, hogy az ember a kórházi fertőzések miatti halálozások magas számának ismeretében nem lehet biztos benne, hogy élve megúszhat akár egy rutinműtétet.

A németek hümmögve merednek maguk elé, amikor mindezt eléjük tárom. Ha pedig megkérdem tőlük, vajon szeretnének-e ilyen országban élni, általában kelletlenül érkezik a válasz: „Nein…”