A szemével filmező ember

Csikorog a hó, az aszfaltot itt-ott jégbordák tarkítják. A kocsmába, aminek előterét nyáron hűsítő párafelhő fedi, most melegedő torkok lehelnek emberi gomolyokat, a féldecis szilvapálinkás poharakra hideg verejtéket rajzol a kintről besettenkedő hideg.

Kora reggel van, éled a kisvárosi piac, de csak lassan, mintha a térdekben és a könyökökben ugyanúgy megdermedt volna a test olaja, mint az autók zárcsuklóiban az ipari zsír. A kirakodó asztalok fele üres, a szombati nagy forgatagra várnak, csütörtökön csak azok jönnek, akiknek amúgy is errefelé akad dolguk.

Tepertők görögnek egy zöldségesláda alján, pirospozsgás asszony falatoz belőlük, az eladó mélán tűri. „Megvettem volna mindet, ha hoztam volna magammal elég pénzt" - magyarázza, mintha lenne hozzá közük a mögötte állóknak. Kis zacskóban lóbálja a négy-öt szem megvásárolt bőrös töpörtyűt, s úgy teszi egyik helyről a másikra a szürkésre füstölt oldalasdarabokat, farkincákat, gerincvégeket és körmöket, mintha valódi esély lenne rá, hogy egyikük az ő bablevesét gazdagítja majd. Mielőtt odébb megy, sután visszanyúl még egy tepertőért, s hogy enyhítse a mozdulat tolakodó mivoltát, a mögötte állóknak ajánlgatja: vásároljanak bátran belőle, a boltban ilyet úgyse kapni.

A tejesnél arról értekezik egy középkorú asszony, vajon miből lehet észrevenni, ha vemhes a kecske, mert hát ilyen cudar időben akkora szőrt növesztett, hogy ember legyen a talpán, aki eldönti, mitől kerekedik a hasa széle. - Tavaszra kiderül, nem kell mindent azonnal tudni, nem internet ez – inti nyugalomra a tejes, s mindjárt kínál is megnyugtatásul némi fokhagymás gomolyát meg fanyar kökénylekvárt.

A húsosoknál van a legnagyobb tömeg, olyan duruzsoló zsongás tölti be a termet, mintha vadludak szálltak volna le a folyópartra. Csattognak a bárdok, morrannak a darálók, sikkantanak a késélezők, csörrennek a zacskók, csilingelnek az érmék. Gusztálódnak a kenyérszalonnák, páros csípősek és csemegék, „nyelvesek”, amelyek nem összetévesztendők a disznósajtokkal, házi májasok és sült császárok, érlelt karajok, fél malacfejek. Hátak és vállak simulnak egymáshoz, homogén masszává válik az izgatott tömeg.

Egyetlen ember áll csak mozdulatlanul, szinte a falhoz simulva. Valaha jobb időket látott fehér ing buggyan ki az agyonmosott pulóver nyakánál, eltakarva a két meleg mellényt, amit alájuk vett. Puffos kabát öleli körbe, mifelénk lajbinak hívták az ilyesmit, de errefelé más nevek dívnak.

Arca barázdált, kortalan. Egyetlen testrésze sem mozdul, kivéve a szemét, amely valamiféle megmagyarázhatatlan méltósággal kíséri az őt körülvevő embereket, mintha öntudatlanul filmre venné és elraktározná, amit lát az áru feltérképezésétől, kiválasztásától, kifizetésétől a szatyorba kerülésig. Olyan figyelemmel teszi ezt, hogy az ember már-már maga előtt látja lassított felvételen az egész piacot, a sürgő-forgó tömeget, az izgatott alkudozásokat, a halk veszekedéseket, s egyetlen biztos pontként a mozdulatlan embert, akiről senki sem tudja, kicsoda, miért áll ott, s vajon meddig marad velünk.