Minden vagy semmi

A hatalom ugyan mindent megtesz, hogy a belpolitikai állapotok a zűrzavar képét mutassák, azonban a helyzet hétről-hétre tisztul, egyetlen vagy-vagyban fogalmazódik meg.

A svájci Tages Anzeigerben Bernhard Odehnal a héten azt írta: „a magyar ellenzék és a kormányoldal számára is a mindent vagy semmit a tét, mindkét oldal radikalizálódhat, aminek a következménye akár polgárháborús állapotok kialakulása is lehet. Ha elbuknak a kormányellenes tiltakozások, akkor Magyarországot valódi diktatúra és esetleg polgárháborúhoz hasonló állapotok fenyegetik”.

A következtetés abból a felismerésből eredhet, hogy Magyarországon már nem kormány-, hanem rendszerváltásról van szó, ami csak az utcáról érhető el. A hatalom oda száműzte ugyanis ellenzékét, amellyel nem akar, vagy önmagát makacs tehetetlenségbe beszorítva már nem tud tárgyalni. Utcára űzte a parlamenti politikai kisebbséget, amelytől megvonta a Ház mikrofonját, s oda kergette az érdekegyeztetés tárgyalóasztalaitól társadalmi ellenzékét, abban a reményben, hogy ott kriminalizálhatja őket. Az Orbán-kormány a 2010-es parlamentáris puccsa után a törvénydiktátumokkal lehetetlenné tette a társadalmi ellentétek politikai megoldását. Maradt az utca, a maga indulataival, ahol a parlament valóságos visszavételekor a közhatalom kapuján elsőként belépőket többnyire hasba rúgják.

Miután rendszerváltásról és nem kormányváltásról van szó, nem lepődünk meg azon, hogy a demonstrációk élén együtt menetelnek zöldek, liberálisok, szocialisták és szélsőjobbosok. A sokszínűség egysége akkor bomlik majd meg, ha a rendszerváltás – egy alkotmányozó nemzetgyűléssel - valóságosan bekövetkezik, és egy következő szabad választáson teljesedik majd ki. Ebből ma csak az látszik: az egység addig bírja a tömeg bizalmát és támogatását, amíg akcionista. A pártok szavahihetősége a Házban alkalmazott módszereiken és az utcai radikalizmusban dől el, a szakszervezetek léte pedig azon múlik, be tudják-e vinni az ellenállást az utcáról a munkahelyekre. Van-e bátorságuk általános sztrájkot hirdetni.

A hatalom számára is a „minden vagy semmi” a tét. Már hiába is engedne a túlóratörvényben, ha a követelések a rendszer lényegét érintik. Láthatóan kopik a kormánypropaganda hatása, ha pedig a tiltakozás országosan fennmarad, ha lesz általános sztrájk, akkor le kell mondania a propagandakormányzásról. Maradnak a radikális módszerek. „Békemenet”, ami a nyílt polgárháború meghirdetése, vagy a rendkívüli állapot bevezetése, ami a teljes társadalmi ellenzék kriminalizálása volna. Közvetlenül talán hatásos, hosszabb távra kétséges eszközök.

Itt jön a képbe Európa, amely – a néppárti tagságért, az idetelepült tőke profitjáért és a határvidék csendjéért cserébe – mindeddig csaknem szótlanul tűrte és pénzelte az orbáni rendszert. Azzal együtt, hogy az már nemcsak a Kárpát-medencében, hanem Kelet-Közép-Európában, sőt az Unióban is autoriter hatalomra tör. Csakhogy: ha az országon elhúzódó társadalmi nyugtalanság, politikai bizonytalanság lesz úrrá, akkor Orbán lemondhat utolsó adujáról is.

Vagy-vagy.