Be nem jelentett villámlátogatásra érkezett az amerikai katonák iraki bázisára Donald Trump amerikai elnök szerdán este, majd néhány óra után tovább is repült a németországi bázisra. Nem is a villámlátogatás ténye a rendkívüli vagy ijesztő, hanem az a nem is olyan régen még elképzelhetetlennek tartott lehetőség, hogy egy a biztonság- és nagypolitikához nem is konyító, minden szabályra és szükségszerűségre, jómodorra és jóérzésre fittyet hányó személy már két éve a Fehér Ház lakója. És még inkább riasztó, hogy akár egy következő ciklusra is az lehet.
Pártja ellenállása fokozatosan megtörik, s bár a republikánus elit továbbra sem fogadja el őt, a választók körében egyre szilárdabb a pozíciója. Egy augusztusi felmérés szerint népszerűsége magasabb, mint 2016-os választási győzelme idején, magasabb, mint Barack Obamáé volt második hivatali évében, a republikánus szavazók közel kétharmada pedig állítja, hogy álláspontja az ország fontos kérdéseiben „nagyon közel áll” az elnökéhez. Miközben épp az nem derült ki két év Trump-kormányzat után sem, hogy mi az álláspontja az ország legfontosabb kérdéseiben, vagy hogy egyáltalán melyek számára az Egyesült Államok legfontosabb kérdései. Választási jelszava, az „America first!” ugyan szlogen szintjén jelen van, de Amerika az ő értelmezésében egyre távolodik attól, ahogyan Washington azt hagyományosan definiálta.
Trump mostani iraki kiruccanása során azt mondta az Al-Aszad légibázison összesereglett katonák előtt, hogy „az Egyesült Államok nem maradhat a világ csendőre. Igazságtalanság, hogy ez a teher csak az Egyesült Államokra nehezedjen”. Ez az állítás eléggé plasztikusan mutatja a trumpi vezetés minden ellentmondását. A Fehér Ház kiszámíthatatlan lakója ugyan valóban nem rajong az amerikai katonák külföldi jelenléte költségeinek fedezéséért - ezt bizonyítja a szíriai csapatkivonás és az afganisztáni létszámcsökkentés is -, és egyáltalán nem érdekli, milyen káoszt okoz a kivonulással, de azt is bebizonyította, hogy a karmesteri pálca azért a kedvére való. Kedveli a szankciókat is, de azt nem holmi jogállami, demokratikus aggályok mentén osztogatja – jobbára azokat fenyegeti meg vele, akik nem amerikai fegyvert, olajat, gázt vásárolnak.
De talán nem is a Trump jelentette biztonsági kockázat az, ami minket, európaiakat leginkább érint, hanem hogy színre lépésével a gyengélkedő európai demokráciának már nincs hátszele. A tengeren túlról a trumpi, keletről a putyini veszély fenyegeti. És egyik sem lebecsülendő. Még az Emmanuel Macron képviselte „jó populizmus” is kevésnek bizonyult ebben a hátszélben. Gyűlnek a kis Trumpok meg a kis Putyinok, és már attól sem kell tartaniuk, hogy Washingtonból retorziók érik őket antidemokratikus vezetésük miatt.
Talán ez volt az utolsó karácsony, amikor az európai száncsengőkön még megszólalhatott volna a vészcsengő. Jövő májusban, az európai parlamenti választásokon mindenképp kiderül, hogy az amerikai republikánus szavazókhoz hasonlóan egyre többen azonosulunk-e vezetőink ámokfutásával.