Meghalt Lendvai Vera

Publikálás dátuma
2018.12.29. 10:11

Fotó: Szalmás Péter
Elhunyt Lendvai Vera újságíró, a Népszava egykori rovatvezetője. Türelemmel viselt hosszú betegség után, életének 92. évében érte a halál.
„Szolgálatnak tekintettem az újságírást” – írta pályájának történeteit összegző könyvének bevezetőjében. Ez jellemezte őt mindig. 1951-ben végezte el az újságíró-iskolát, a Szabad Népnél kezdett, aztán negyven évig dolgozott lapunknál. Nyugdíjba vonulása után publikált a Képes Újságban is. A Népszavánál vezette a hírrovatot, majd a belpolitikát, szakértője volt a mezőgazdaságnak, de foglalkozott szinte minden témával. „Emberekről írtam embereknek. Minden fellengzősség nélkül, ez volt az ars poeticám”. Ezekkel a szavakkal idézte fel pályáját az Időutazás című könyvében. Egykori munkatársai megerősítik ezt a hitvallást, a nagyszerű újságíróra és a kitűnő emberre emlékeznek. „Olyan volt a rovat élén, mint egy tyúkanyó” – emlékezett vissza egyikük. Ami azt jelentette, hogy szinte úgy éltek, mint egy nagy család, barátok voltak, de eközben igyekeztek magas színvonalon művelni hivatásukat. Lendvai Verát szigorú rovatvezetőnek tartották, aki a munkában sosem engedett az általa fontosnak tartott szabályokból. A közönség tájékoztatását, a pontosságot, az alaposságot tekintette fő céljának és ezt tanította meg annak a sok fiatalnak is, aki az ő rovatában válhatott igazi újságíróvá. Családjában is eredményesen örökítette tovább mindezt. Fia követte a pályán, s nem is hozott rá szégyent, sőt. Németh Péter, lapunk korábbi - s jelenlegi tiszteletbeli – főszerkesztője édesanyját gyászolja Lendvai Verában. A kitűnő újságíró emlékét pedig a mai Népszava munkatársai vele együtt megőrzik, miközben ars poeticáját maguknak és a jelenkor számára is érvényesnek tartják.
Témák
elhalálozás
Frissítve: 2018.12.30. 17:34

"Magyarországon nem divat, hogy megmondjuk a véleményünket és kiálljunk az elveinkért"

Publikálás dátuma
2018.12.29. 10:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Horváth Róbert napenergiával fűt, elektromos autót használ, madarakat gyűrűz és – ami manapság egyre ritkább – odaáll a kis közösség élére, ha egy jó ügy miatt szembe kell szállni a hatalommal.
Egy Heves megyei faluban, Ostoroson beszélgetünk, egy olyan házban, amelynek teteje tele van napelemmel, a garázsban egy elektromos autó parkol, a szobákban nem látni egyetlen radiátort sem.
Itt minden árammal működik, amit a 12 kilowattnyi napelemből nyerünk: úgy gondoltuk, hogy környezet-, és természetvédőként ezt az utat kell választanunk, ráadásul manapság ennek a kiépítése már jóval olcsóbb, mint a gázé. Ingyen van a rezsi és ingyen autózunk. Más kérdés, hogy amíg a rendszert egy dunaújvárosi cég viszonylag hamar és profi módon beszerelte, addig az állam rengeteg akadályt görgetett elénk: az összes engedély beszerzése több, mint fél évig tartott.

Vajon miért?
Nekem erről az a véleményem: „állam bácsi” nem akarja, hogy az átlag magyar saját pénzen áramot állítson elő. Pár éve betiltották a szélkereket, most visszavonták a földművesek naperőmű-parkjaira kiírt pályázatokat: vajon miért? Talán csak nem azért, mert valamivel indokolni kell, miért akarunk Paksot építeni? Miközben egy állam számára amúgy a világ legkényelmesebb dolga lenne, ha polgárai megtermelnék a saját energiájukat, hiszen azzal egy gondot letudnának. Sem környezetvédelmi, sem közgazdasági okai nincsenek annak, hogy megnehezítik a napelemek használatát, egyedül az, ha a másik oldalon egy megalomán beruházás áll, amiből ki lehet szivattyúzni a pénzt. Minél nagyobb a bekerülési összeg, annál többet. Általában nem takargatja a véleményét. „Beleállt” az ostorosi iskola felújításának ügyébe is, s hallatta a hangját, amikor kiderült, hogy hónapokig máshová kéne járniuk a gyerekeknek, mert a tető nem készül el időben.
A társadalom egy része be van tojva, az is fél, akinek nem kéne. Amikor először felvetettem, hogy a gyerekek feje felett nem lesz tető, s nem kéne-e emiatt valamit csinálni, többen azt mondták, „á, nem, még várjunk”. Eltelt egy hónap. Megkérdeztem megint, ekkor már az volt a válasz, hogy de igen, kéne, mert közben beázott a tető és tönkrementek a felszerelések. Többen szülők bementünk a tankerületi vezetőhöz, aki az irodájában, több százezres ülőgarnitúra párnái között fogadott. Ez engem önmagában nem zavar, csak tudom, hogy eközben milyen az ostorosi iskolában a gyerekek vécéje: lehet, hogy még maga Dózsa György is használta, olyan avitt. Végül csak rákényszerítette a közösség és a gondról beszámoló sajtó a hatalmat, hogy megcsinálja a tetőt: meggyőződésem, hogy enélkül jóval tovább húzódott volna a felújítás. Nemrég tudtam meg, hogy az összes pedagógust rapportra rendelték, és lecseszték őket a „balhé” miatt, pedig nekik nem is volt közük ehhez, a szülők verték ki a palávert… Akik ismerik, kellemetlen embernek tartják azért, mert ami a szívén, az a száján?
Akik ismernek, tudják, miért vagyok ilyen, akik nem ismernek, azok tarthatnak kellemetlen embernek, aki nem hagyja annyiban a dolgokat, s ha kell, „kekeckedik”. Nem szoktam kikerülni a konfliktusokat. Magyarországon nem divat az, hogy megmondjuk a véleményünket és kiálljunk az elveinkért. Biztos nem véletlen, hogy emiatt sok ügyben előretolnak, „beszélj te” mondják, de lassan megszokom ezt. Más ügyben is „kekeckedett?”
Annak idején csináltunk Szatmár-Beregben egy natúrparkot, ott találkoztam a helyi királlyal, élet és halál urával, aki tán még az első éjszaka jogát is fenntartja magának, szóval a térség országgyűlési képviselőjével. Mindent lenyúltak, mindent tönkretettek, miközben a közösség nem kapott semmit. Építettek például egy természetvédelmi látogatóközpontot uniós pénzből és a végén fideszes pártszékház lett belőle. Írtunk róla…
No igen. Ezt a térségben mindenki tudja. Nekem ez nagyon nem tetszett. Bementem a Volánhoz és megkérdeztem, milyen feltételekkel lehet buszreklámokat elhelyezni, majd tizenhét helyközi buszon, ötször egy méteres felületet megvásároltam, s megjelent az, hogy „Keresünk tisztességes országgyűlési képviselőt!” Meglovagolhatta volna a lehetőséget, mondhatta volna, hogy én az vagyok, nem kell mást keresni… de nem mondta. A gyerekeket is hasonlóan kritikus, szabad szellemben nevelik?
Nem vagyunk kétarcúak, az biztos. Mivel én magam például elég válogatós vagyok az ételekben, hagyom, hogy a gyerekeim is azok legyenek. Ha egyfajta szalámit vagy sonkát esznek csak meg, nem kínozom őket azzal, hogy mindenáron másfajtát egyenek, elfogadom ezt. A házuk is kirí a környezetéből, nem csak a rengeteg napelem és az elektromos autó miatt: az egyik főfalra egy hatalmas vörösbegyet festettek.
Az egyik fiunk „vörösbegy-mániás”, ez miatta van. A falban azóta „madaras háznak” hívják a miénket, aminek mi örülünk. Lesznek más madarak is: festett dróton verebek, másutt egy búbos banka, s egy fekete kakadu is. A szellemi függetlenséget egy véletlen lehetőségnek, egy pápuai kis szigetnek is köszönhetik.
Mindig is sokat utaztunk, túráztunk, szerettük felfedezni a világot. Birie szigetére egy búvárkodás közben bukkantunk, s kiderült, hogy nem lakja senki. Egy baráti párral közösen elkezdtünk ott egy „öko” üdülőfalut és búvárközpontot építeni: kibéreltünk húsz hektárt a pápua közösségtől, s helyi alapanyagokból, az ottani hagyományoknak megfelelő házakat építettünk. Jó darabig magunk működtettük a „resortot”, de pár éve jelentkezett egy profi cég, és átadtuk az üzemeltetetés terheit, ami jó döntésnek bizonyult. Ennek ellenére nem dőltünk hátra, s a szakmánkkal mindketten ma is foglalkozunk, emellett gyerekeknek tartunk természetvédelmi foglalkozásokat. A madárgyűrűzés is örök szerelem marad: a kert végétől nem messze most is ott a kifeszített háló, óránként ellenőrzöm a befogott madarakat, jegyzeteket készítek róluk, s viszek fel egy internetes adatbázisba. Ez is egyfajta nyom, amit hagyunk majd magunk után.

Névjegy

Horváth Róbert biológus, zoológus és vidékfejlesztési szakértői végzettsége van, doktori fokozatát Debrecenben szerezte populációbiológia témakörben: disszertációját az Aggteleki Nemzeti Park madárállomány-változásainak elemzéséből írta. Több, mint egy évtizedet nemzeti parkokban dolgozott, volt természetvédelmi őr Aggteleken, igazgatóhelyettes a Hortobágyon, tájegységvezető a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetben. Egy kis faluban, Ostoroson él, természetvédelmi igazságügyi szakértőként tevékenykedik, és hobbiból madarakat gyűrűz, megélhetését egy pápuai sziget biztosítja. Szintén természetvédő feleségével három gyereket nevelnek: kettő közülük világkutató szeretne lenni, a harmadik még nem tudja mi, de az biztos, hogy madarakat gyűrűzni ő is fog.

Szerző
Témák
interjú

Síp és pulpitusfoglalás a rabszolgatörvény ellen: még a bizonytalan választóknak is tetszett

Publikálás dátuma
2018.12.29. 09:25

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Szinte mindenki hallott a törvénymódosításról. Az ellenzék és a szakszervezetek megítélésen is javított a határozott fellépésük, egyedül a fideszesek nem örülnek.
A túlóratörvénnyel szembeni ellenzéki parlamenti akciók a várakozásoknak megfelelően megosztották a kormánypárti és az ellenzéki szavazókat - írja a 24.hu az IDEA Intézet elemzése nyomán. Az IDEA december 17. és 20. között végzett közvélemény-kutatást a többi között a „rabszolgatörvény” elfogadásának körülményeiről, illetve az azt követő ellenzéki és szakszervezeti aktivitásokról.
Magáról a törvénymódosításról a megkérdezettek több mint 90 százaléka hallott. A pártpreferenciájukban bizonytalanok vagy azt fel nem vállalók között pedig mind a parlamenti akciók, mind az ellenzéki pártok megítélése kapcsán többségében vannak azok, akik egyetértettek a parlamenti ellenzéki eszközökkel. Emellett az utóbbiak 55 százalékának javult is a véleménye az ellenzéki pártokról.
Míg a kormánypártok támogatóinak 92 százaléka nem értett egyet azzal hogy az ellenzéki országgyűlési képviselők a levezető elnöki pulpitus lefoglalásával akarták megakadályozni a törvény elfogadását, a pártpreferenciájukban bizonytalanok vagy azt fel nem vállalók 70 százaléka egyetértően viszonyult ehhez. Ugyanők a Párbeszédet látták legaktívabbnak a folyamatban.
A fideszesek közt 51 százalék szemében romlott a szakszervezetek megítélése, míg az ellenzéki pártok támogatói között jelentősen javult. A bizonytalanok 33 százaléka ugyanúgy látja őket, mint eddig, és 34 százaléka viszonyul hozzájuk jobban. Mindössze 12 százalékuk látja negatívabban a szakszervezeteket a túlóratörvény elleni küzdelem miatt.
Szerző