János, Fanni és Viktor

A karót nyelt államfő minden mondatával egyet lehetne érteni - ha el tudnánk vonatkoztatni attól, hogy kitől halljuk.
Áder János újévi köszöntőiben Weisz Fanni a legjobb. Jelnyelvi tolmácsként ráirányítja a figyelmünket fogyatékkal élő embertársainkra. A jelnyelv utat nyit a siketek előtt: bevonja őket a társadalomba, az oktatásba, a munkaerőpiacra. Ha van valami, amit a Fidesz hosszú ideje következetesen, ésszel és általános támogatással tesz, az a korábban téves szakmai koncepciók következtében háttérbe szorított jelnyelv használatának  kiterjesztése. Az is tisztességes és szimpatikus döntés, hogy Kósa Ádám személyében a siketeket és nagyothallókat képviselő fiatalembert küldtek az Európai Parlamentbe. Ha egy csöpp eszük van, megkímélik Jánost az évente ismétlődő blamától, és eleve Fannira bízzák, hogy mondjon valami meleget, derűset és előremutatót a magyaroknak. Például a nemzet egységéről, amelynek megtestesítésére Áder képtelen. Nem arról van szó, hogy mindig hallgasson a Sándor palota előtt "Ne írd alá, János!"-t skandáló tömegre, de legalább megpróbálhatná érzékeltetni, hogy van véleménye arról, amit párttársai tesznek Magyarországgal. A karót nyelt államfő minden mondatával egyet lehetne érteni - ha el tudnánk vonatkoztatni attól, hogy kitől halljuk. Az ünnepekből gúnyt űző cinizmusnak tűnik, ha ő beszél arról, hogy "mondjunk nemet az elaljasult közbeszédre, az embertársainkat vallásukban, identitásukban, méltóságukban sértő cselekedetekre... a mindenkin átgázoló törtetésre, a becstelenségre, mások tisztességének elvitatására". Az embernek kedve lenne visszaszólni: Öreg, ezt talán az éppen a palotád mellé költöző cimborádnak mondd meg! No de mit is írunk, hiszen ő az elnök, akinek rangja okán kijár a tisztelet. Csakhogy nem árt tisztázni, mit tisztelünk közjogi méltóságainkban. Nem a bajszukat, a pocakjukat, az eszüket, nem emberi erényeiket vagy gyarlóságaikat, hanem magunkat. Az őket megválasztó népet. Ádert a választók kisebbségének szavazataival kétharmados parlamenti többséget szerző kormánypárt képviselői tették meg elnöknek, ő pedig csak nekik próbál megfelelni. Ahhoz, hogy társadalmi értelemben legitim köztársasági elnök legyen, tennie is kéne valamit. Például elmehetne Göncz Árpád sírjához, és helyezhetne rá egy szál virágot. Mondhatna egy valóban kiegyensúlyozott, a feszültséget enyhítő beszédet. Esetleg beleszőhetne egy-két mondatot arról is, hogy az utóbbi hetekben voltak bizonyos demonstrációk, s a hatalomnak figyelembe kellene vennie az övétől eltérő véleményeket is. Olykor meghívni a köztévé műsoraiba az ellenzék politikusait. A parlament elnökét is inthetné, hogy saját indulataitól is óvja meg a Ház tekintélyét, ne csak az ellenzéktől. Végül az Alkotmánybírósághoz küldhette volna a rabszolgatörvényt. Egyiket sem tette. Úgyhogy Áder már régen nem hiteles. Az ő szájából még a zöld közhelyek is hamisak. Pedig mi mindannyian igent mondunk a tisztább környezetre, vizeink, földjeink, erdeink védelmére. Csak közben a párttársai felszámolták Magyarországon az intézményes környezetvédelmet. Is. A tévében Áder beszél, de Orbánt halljuk.
Frissítve: 2019.01.02. 09:10

Hajnalban, titokban

Ilyen csak a mesében van. Hogy megint hajnalban és titokban. Hogy minél kevesebben lássák, hallják, ahogy szétszedik, teherautóra rakják, és elszállítják. Hogy ne szembesíthessen senkit régen volt önmagával, egykori eszméivel. Hogy 56 miniszterelnöke helyett a „vörösterror” áldozatainak állítson (vissza) emléket. S hogy épp a választott módszerrel – hajnalban, titokban – leplezze le magát, tárja fel akaratlanul is szándékát.
De mégis milyen „jó”, hogy hajnalban és titokban. Hiszen, akit hajnalban, titokban végeztek ki és földeltek el a Gyűjtőfogház udvarán, kátránypapírba tekerve, arccal a föld felé, azt nem éri el a dehonesztáló akarat, csak erősíti nimbuszát, hogy lám megint hajnalban és titokban. Nagy Imre, akit újratemetésén, 1989-ben „az utolsó felelős magyar miniszterelnöknek” nevezett a ma regnáló miniszterelnök, most útban volt a Karmelita kolostorba menet. Vagy jövet. Azt kellett csak kivárni, hogy a szobor egyik fő kezdeményezője és szponzora, Demján Sándor meghaljon. Ő ugyanis tiltakozott, botrányt ígért már 2012-ben. 
Nem kétséges, az egész magunk mögött hagyandó 2018-as évet jelképezi a Vértanúk terén álló Nagy Imre-szobor péntekre virradó elbontása. Szimbóluma annak, hogy a hatalom birtokosai a harmadik kétharmados győzelem után végképp úgy érzik, mindent megtehetnek (meg is tesznek), és ezért nem tartoznak magyarázattal sem: lárifári a 44 előtti arculat, Soros meg a migráncsok. Felhatalmazásuk kiterjed nemcsak a fizikai, hanem a szellemi jószágok körére is; a történelem és az irodalom autokráciákban megszokott átszabásának analógiájára ma már a természettudományokra is új kánont kényszerítenek. (A Btk előírásai mellett a matematika törvényei sem alkalmazhatóak egy Mészáros vagy egy Tiborcz - a név tetszőlegesen helyettesíthető - gazdagodására.) 
A törvényekkel körülbástyázott, üzemszerűen működtetett korrupció mára ugyanolyan megszokottá vált, mint a politikai hazugságok. Az elfásult magyar társadalomnak egy jól behatárolható, a választásokon döntő befolyással bíró hányada pedig akkor is vevő a virtuális (politikai) termékekre – nem létező migráncsokra, Soros fizette tüntetőkre stb. –, ha a valóban jelentős gazdasági növekedés hatásai nem éri el őket. A többéves gyűlöletkeltés, uszítás, amelyben a közmédia járt élen, megtette a magáét, az irigység és a szolidaritáshiány ugyan nem növelik az anyagi jólétet, de pillanatokra feledtetik annak hiányát. (A csaknem teljes magyar sajtó einstandolása e szempontból is dermesztő perspektívát kínál.) 
Valaki emlékezik még a liberális jogállamra, amelyben Nagy Imre szobrának is helye volt? Ma Putyin, Trump és Bolsonaro a minta, ők pedig boldogan fogadják az illiberális hódolókat, még szobrot sem kérnek cserében. A törvények uralma helyett egy omnipotens vezető pillanatnyi ötleteinek vagyunk kiszolgáltatva, aki láthatóan élvezi teljhatalmát, ahogy önként térdet hajt előtte szinte mindenki. Senkit nem hagynak az út szélén. Aki viszont nem áll be a sorba, az megkeserüli.  
Hát valahogy így éltünk Hunniában 2018-ban.
Szerző
Simon Zoltán
Frissítve: 2018.12.31. 11:30

Emberáldozat

Kósa Lajos nem szereti a magyarokat - mondta a rabszolgatörvény elleni tüntetések egyikén, elrévedezőn, mégis dühösen egy fiatal nő. A körülötte állók egyetértően bólogattak, abban meggyőződésben, hogy érdemes minden olyan mondáshoz csatlakozni, amely a tömeges protestálást elindító jogszabály (állítólagos) kiagyalójának megbélyegzését egy újabb érvvel gazdagítja. 
A nő hozzátette, hogy a tizennegyedik dalai láma, Tendzin Gyaco bölcseletére gondolt: "Az ember feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét." Kórházi orvosként, ha szívbetegekkel találkozik, mindig megkérdezi - közben magára és a kollégáira is gondol -, páciense  túlhajszolta-e magát. Éppen a várbeli tüntetés napján olvasta ugyanis egy  szakfolyóiratban, hogy az átlagos, 40 órás munkahetet rendszeresen túlteljesítők az egészségükkel fizethetnek az igyekezetükért. Azoknál az embereknél, akik heti 61-70 órát dolgoznak rendszeresen, erősen megnő a szívkoszorúér-betegségek előfordulásának esélye.
Közhelyszámba megy: a multinacionális befektetőknek azért kedvenc "vadászterülete" Kelet-Európa (is), mert itt olcsóbb a munkaerő. Arról már kevesebb szó esik, hogy Németországban átlagosan csak 35,6 órát töltenek el az alkalmazottak a munkahelyükön, mert egy korábbi felmérés szerint a produktivitás a megszokott, nyolcórás időintervallum harmadik harmadában már rosszabb eredményt mutat, mintha kevesebbet dolgoztak volna. A német orvosok egyidejűleg propagálják: ha tudunk, mindennap, ugyanabban az időben aludjunk 7-8 órát!
A hazai munkáltatói érdekképviseletek képviselői is józanabbak Kósáéknál. Megesküsznek rá, hogy körükben legfeljebb egy szűk rétegnek jelenthet némi segítséget a 400 órás túlórakeret, mégpedig a munkaerőhiány kezelésében. Nem támogatták viszont ennek általános bevezetését, mert ez magas munkaterhelést jelent a dolgozóknak.
A munka világában járatlan egykori miniszter-polgármester egy szűk réteg érdekében mégis túlóra áldozatot hozott. Mások kárára cselekedett.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.12.31. 11:29