Labdaházi eskü a lépcsőn

Az ellenzék szokatlan dologra szánta rá magát. Szokatlanra, de a történelemben nem példa nélkülire. A Parlament lépcsőjén felesküdtek a közös ellenállásra: „Az ellenállás céljához és a magyar emberek ötpontos követeléséhez hű leszek”. Jeges szél fújt, a tér üres volt. De lehetett volna akár tele is: az eskü kifelé szólt. Nem a házelnöknek, nem a jegyzőnek, nem muszájból. Felül is írták vele azt a korábbit, amelyet mandátumukat átvéve az Alaptörvényre kellett letenniük. 
Ez az ő labdaházi esküjük. Akkor is, ha ez persze nem forradalom, és Orbán nem XVI. Lajos. De 1789-ben a rendi gyűlés „ellenzéke”: a harmadik rend képviselői szintén felrúgták a régi kereteket, és az alkotmányosság, mai szóval a jogállam megteremtésére esküdtek fel – nem a hivatalos helyszínen, hanem egy fedett labdapályán, a Labdaházban. Náluk is egy trükkös kétharmad verte ki a biztosítékot. A király olyan szabályt diktált, amely szerint egy rend véleménye a létszámtól függetlenül egy szavazatot ér, így a nemesi és egyházi rend mindig többséget produkálhatott volna a polgárok és parasztok harmadik rendjével szemben. De ebben a többségben sem bízott, és a termet bezáratván a tanácskozást ellehetetlenítette. Akár nálunk az ellenzék megszólalását korlátozó ülésvezetők, vagy legutóbb Kövér, aki a képviselők vendégeit is kitiltotta. Vesztére. Így maga szorította ki a szabadba a parlamenti ellenzéket, ha az a momentumosokkal együtt akart megszólalni.
Ugyanígy kerestek másik helyszínt maguknak a harmadik rend feldühített küldöttei, és tették le ott a legendás labdaházi esküt a közös fellépésről: „soha el nem válnak egymástól, és mindenütt összegyűlnek, …mindaddig, amíg a királyság alkotmányát meg nem alkotják”. (Mellesleg ők is pl. sajtószabadságot, egyenlő és igazságos jogszolgáltatást követeltek.) 
Van az úgy, hogy a hatalom túlfeszíti a húrt, és kritikusainak nem hagy más utat, mint az egész rendszerrel szembeni ellenállást. Ilyenkor jönnek a hagyományos lojalitást felmondó eskük - a Labdaházban vagy a lépcsőn. Ilyenkor lesz a megkopott ellenzéki rutinból egyszer csak valódi ellenállás.
Újabb ciklusában a kormány felhagyott a pávatánccal, és félredobta a centrális erőtér stratégiáját. A Sargentini-jelentés óta nem látta értelmét Európa előtt pipiskedni, itthon pedig a harmadik kétharmad után feleslegesnek ítélte az ellenzékkel való bábozást. Az egymást kioltó jobb- és baloldali ellenzékkel való taktikázás, a szélsőségessé vált Fideszt a középre hazudó „centrális erőtér” megtette kötelességét, a „centrális erőtér” mehet. Már nem a közép kell: minden kell. Rátenyerelnek a teljes politikai térképre. Korábban még érdekük is volt, hogy takaréklángon életben tartsák a Jobbikot és a túloldalon vagy az MSZP-t, vagy az LMP-t (amelyikkel éppen könnyebben tudtak bánni), de ez az érdek megszűnt. Nem kellenek. A képzelt vagy valódi árulók, kollaboránsok keresése okafogyott: árulók sem kellenek. Nem a kollaborálás, nem a manipulálás, nem a felvásárlás, hanem a politikai likvidálás a program. Nemcsak a pártoké: a kritikus magatartás fészkeié is. Médiaholding, civil törvény, a CEU, az MTA és a független bíróságok elleni támadás, kultúrharc – immár kész a leltár. És a leltárban minden a Fidesz nevén van, az ő tulajdona. Közben gátlástalanul lehet tovább gazdagodni, újabb földtörvénnyel, rabszolgatörvénnyel. 
Az ellenzék vagy életre-halálra küzd, vagy meghal, méghozzá csúnyán. Beleszorultak, belenőttek, belebátorodtak a küzdelembe. Egyesek szövetségre léptek, másokkal legalább a pillanatnyi akcióegységig jutottak. (Az is jelképes volt, hogy a hosszabb távra szóló közös esküt mely pártok mondták ki együtt hangosan, és melyek - a Jobbik és az LMP -, akik csak kiálltak velük együtt a lépcsőre tájékoztatót tartani. Meglátjuk, utóbbiak merre lépnek, mivé válnak a jövőben.) 
De a labdaházi esküből akkor lett rendszerváltó megmozdulás, amikor megindultak a tömegek Párizs utcán a Bastille felé. Náluk csak pár nap kellett hozzá. Nálunk nem megy ilyen könnyen. Nem tudjuk, mekkora a nekibuzdulás, eléri-e a falvakat, kisvárosokat, az egyes üzemeket. Nem tudjuk, mire elég a civil mozgalmak, különösen a szakszervezetek ereje, mennyire osztotta meg őket a kormány a bértárgyalásokon. Nem tudjuk, igaz-e, hogy „mégis mozog a föld”. De már megrezdült.
A fogadalmat tevők már ott állnak kint, a lépcsőn. Fenyegető, fagyos szelek fújnak körülöttük. Várják, hogy megteljen a tér. Hogy legyen, akikkel együtt léphetik meg a következő lépcsőfokot.
Frissítve: 2019.01.05. 09:15

A szentek kimenetele

A hét esztendőt megélt Erzsébet-utalvány születése, hiába, hogy egy felettébb hányatott életű Árpád-házi szentről kapta a nevét, bűnben fogant. A Fidesz-kormány ugyanis a 2010-es évek elején - a nemzeti jelleg prioritásának jegyében - hirtelen elhatározással kiseprűzte Magyarországról azt a két, nagy hagyománnyal rendelkező étkezési jegykibocsátót, amelyeknek egyetlen hibája akadt, de az jókora: külföldi tulajdonban voltak.
A gazdasági kiszorítás végül is jogtalannak bizonyult. Orbánék ugyanis úgy emelték meg a korábbi utalványok adótartalmát, hogy azok versenyképtelenné váljanak a frissen megjelent társaik, az Erzsébet- (és a SZÉP-) kártyák mellett. A nemzetközi intézmények azonban nem mutatkoztak NER-barátnak. A Világbank mellett működő Beruházási Vitákat Rendező Szervezet jogtalannak ítélte az Orbán-kormány lépését, ezért több milliárd forintos bírságot is kirótt 2016-ban, kártérítés gyanánt, mert a Fidesz még egy rendszerváltás előtti beruházásvédelmi egyezményt is megszegett.
Pedig az Erzsébet-utalványok bevezetésekor öndicséretben nem szűkölködött a konstrukció, ezt a béren kívüli juttatások alappillérének tekintették. Akadt olyan, a kormány által futtatott szakértő, aki az Európai Unióban egyedülálló innovációs csúcsként tisztelgett Erzsébet előtt, hiszen - legalábbis ezt sugallták - a bevételt rászoruló gyermekek üdültetésére fordítják.
A rendíthetetlen alappillér azonban 2018 utolsó napján kidőlt a sorból. Az innovációs csúcs kártyavárként omlott össze. Kormányzati akaratból a forgalmazás megszűnt, a befogadás még egy esztendős haladékot kapott.
Amikor a tavalyi választások előtt, amolyan buzdításként a nyugdíjasoknak még kiosztották a 10 ezer forintos utalványokat, már biztosak voltunk benne, hogy a máskor karácsonykor szokásos hangulatjavítónak ez a hattyúdala. A cafetéria nyáron bejelentett kivégzésekor már végképp nem lehettek illúzióink. Az Erzsébet-utalvány már az ártatlanul üldözöttek és a koldusok védőszentjének oltalmára se számíthat.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.01.05. 09:15

Szegény Béla!

Béla a vasútnál dolgozott, és nem keresett igazán jól. Úgy tűnt azonban, jobban fizető állásra bukkant, váltani tud. Emitt felmondott, amott (majdnem) alkalmazásba vétetett, már csak az egészségügyi alkalmassági vizsgálat volt hátra. Ahol azonban kiderült, Béla súlyos tüdőbeteg. Az új helyen mégsem alkalmazták, a régi helyre már nem mehetett vissza. Betegsége aztán hamarosan indokolttá tette a rokkant nyugdíjas státust.
Ekkor halt meg Béla édesanyja. Az ötvenes évei elején járó férfi egy ötvenkét négyzetméteres lakást örökölt, melyben eddig is élt, mellé azonban annyi adósságot is, ami a lakás értékének több mint duplája. Béla igyekezett megoldást találni. Például, hogy lemond a lakásról, ha a hitelező lemond a követeléséről. A bank az ajánlat egyik felét, tudniillik a lakást elfogadta. Béla egy kis alagsori lyukba költözött, és azt remélte, az egyetlen jövedelmét jelentő rokkantsági nyugdíj egyharmadáról mint havi törlesztő részletről lemondva, talán öt-hat év alatt kifizetheti adósságának tetemes részét. 
A hitelező azonban most Béla lakásának – a kicsinek, az alagsorinak – a lefoglalására készül. Béla szinte megkönnyebbült: ha elveszik a lakást, fel kell, hogy vegyék az öregek otthonába. Az ottani befizetendőre rokkant nyugdíja éppen elegendő, és az otthonban társai lesznek, hivatalból kezelik is majd. Talán nem mérlegelte eléggé, hogy ha eddig a társaság hiányzott, most majd egy pillanatra sem lesz egyedül; s hogy hatvanéves, friss szellemének sem tesz majd jót az a környezet. De mindegy is, igen-igen szerény terveiben is, úgy látszik, csalódnia kell. Lakásának elvétele nem felváltja, hanem csupán kiegészíti jövedelme harmadának elvonását. 
Mihez kezd majd a bank az eladhatatlan alagsori lakással? Érti-e, hogy ez így nem jelzálog, hanem csak büntetés, melytől a hitelező nem lesz gazdagabb vagy boldogabb, s pénzéhez sem jut hozzá? Béla viszont nyugdíjának kétharmadáért már nem jut az öregek otthonában férőhelyhez. Vajon mi lesz vele? Hajléktalanná válik? Abba ő a tüdőbetegségével pár nap alatt belehalhat. 
Az embernek óhatatlanul eszébe jut Joszip Tot és Kaya Ibrahim, a sok ál-csőd és kámforrá vált cég behajthatatlan adóssága, bankok megszerezhetetlen, sokmilliós vesztesége. De Bélának más jut eszébe. Szerinte 1) isten nincs 2) ha mégis van, nem jóságos. 3) ha létezik, és jóságos is, nem mindenható. A bank a mindenható.
Frissítve: 2019.01.04. 09:18