Hegyi Iván: Száztízes tempó

A huszonegyedik század egyik legsokoldalúbb labdarúgója, Cesc Fabregas elhagyja a Chelsea-t, megfelelő pótlása lehetetlen lesz a londoniak számára.

Azt mondta Maurizio Sarri, a Chelsea olasz edzője: „Ha Cesc Fabregas elmegy tőlünk, akkor hoznunk kell valakit helyette, de hasonló futballistát nehéz lesz találnunk, mert ilyen technikás és karakteres játékos kevés van a világon.”

A spanyol középpályás kvalitásaira vonatkozó megállapítás rendben van; kár, hogy Londonban mégsem több púdernél. Mert ha Fabregas annyira fontos lenne a Chelsea-nek, akkor nem csupán hat bajnoki mérkőzést játszott volna ebben az évadban, és szó sem esne az átigazolásáról. Ezzel együtt a távozni készülő extraklasszis érzelmesen, könnyek között köszönt el a Stamford Bridge közönségétől, amely standing ovationnel búcsúztatta őt.

Az albioni drukkerek talán még annál is többet vesztettek, mint azt gondolták volna.

Fabregas ugyanis nemhogy nem egy labdarúgó a sok közül, de a huszonegyedik század legnagyobb egyéniségeinek egyike. Maga a legmagasabb színvonalú futball. Mindent tud, ami taníthatatlan: technikája, gondolkodása, képzelőereje a valaha volt legjobbakéval vetekszik.

Elődeire nem könnyű rámutatni, mert sok szerepkörben nyújtott tökéletes produkciót: ugyanolyan ragyogóan játszott a védelem előtti középpályásként, mint úgynevezett árnyék ékként, valamint a támadások szervezéséért felelős dirigensként. Kimagasló játékintelligenciája révén szerintem középhátvédként – a jelenkor Beckenbauereként – is nagyszerűen futballozna, de arra a posztra még nem állították. (Nincs kizárva persze, hogy a jövőben ez is megtörténik.)

Xavi így jellemezte: „Egy futballista a Barca DNS-ével.” Noha Robert Pires és a most őt Monacóba hívó Thierry Henry között ült az Arsenal öltözőjében első bajnokiján – tizenhat-tizenhét évesen a valaha volt legfiatalabb játékosként mutatkozott be az „ágyúsoknál” előbb 2003 októberében a Liga Kupában, majd 2004 augusztusában a Premier Ligában –, arra a futballra született, amelyet a Barcelona játszott mindenekelőtt a szintén szárnyaló fantáziájú, nagy formátumú Pep Guardiola szakvezető irányításával. (Igaz, kölyökként a katalán klubnál kezdett Piquével és Messivel együtt; érthető, ha mindig e kettőt említi legkedvesebb játszótársaként.) Meg arra predesztinálták rendkívüli képességei, amit minden idők legkitűnőbb spanyol válogatottja produkált a különleges szendviccsel, a két Eb-diadal közé tett világbajnoki címmel. Fabregas 110 alkalommal volt válogatott a korszakalkotók között; kell-e még valamit magyarázni?

Hogy kit mi ragad meg a leginkább, az sosem sejthető. Számomra két 4-0 maradt meg a legelevenebben a még korántsem kész – de már régóta teljes – Fabregas-életműből. Az egyik a klub Világ Kupa 2011-es döntője, mert brazil csapatot talán csak a 7-1-es németek okítottak úgy, ahogyan a Valdes – Puyol (Fontas), Piqué (Mascherano), Busquets, Abidal – Daniel Alves, Xavi, Fabregas, Thiago Alcantara (Pedro), Iniesta – Messi összetételű Barcelona tette Jokohamában a Santosszal. A másik a 2012-es Eb-döntő, amelyen a Casillas – Arbeloa, Piqué, Sergio Ramos, Jordi Alba – Xavi, Busquets, Xabi Alonso – David Silva (Pedro), Fabregas (Fernando Torres), Iniesta (Mata) összeálllításban futballozó spanyolok a labda után reménytelenül kutató detektívekké változtatták Kijevben a taktika és a védőjáték nagymestereinek tartott olaszokat.

Fabregasnak van néhány szövege is, amelyre szívesen emlékszem. Még londoni játékosként azt emlegette a Chelsea-vel vívott rangadókról: „Mindig ugyanúgy ment minden. A labda nálunk volt, mi dirigáltunk. Mást se lehetett hallani, csak azt: Arsenal, Arsenal, Arsenal, Arsenal. Aztán jött egy hosszú indítás vagy egy szabadrúgás, és Didier Drogba elrendezte a meccset, helyre tett bennünket.” Arra a kérdésre pedig, hogy hányas osztályzatot adna – 1-től 10-ig – arra, mi valósult meg álmaiból, így válaszolt: „Tizenegyest. Sosem hittem volna, hogy akár csak a felét is elérem mindannak, amit elértem.”

A művész rokonszenvesen nyilatkozik. Ám legalább ennyire megejtő, ahogyan a játéka beszél.