A zseni, aki nekünk nem kellett

Izgalmas és megfejthetetlen a gondolat. A 20. század elején egy igen jómódú budapesti családnak három fiúgyermeke születik, egyenként négy-négy év korkülönbséggel. Mindnyájan ugyanazt a neveltetést kapják, méghozzá kitűnőt, német, francia, angol nyelvű nevelőnőkkel. A kor kiváló iskolájába járhatnak.

A két fiatalabból rendes, jól működő orvos, illetve ügyvéd lesz. Megállják a helyüket új hazájukban is, az USA-ban, életük is ott végződik. Rendes, átlagos értelmiségi emberek.

A legidősebb fiú

Hanem a legidősebb! Aki ráadásul nagyon korán, még 54. életévének betöltése előtt halálozik el! Ő világraszóló matematikus, fogadott hazájának a legmagasabb állami kitüntetéssel megtisztelt polgára, korszakos új elméletek alkotója és azok gyakorlati megvalósítója. Emellett életvidám, társaságban jól mozgó, hihetetlen energiájú, magas pozíciók sorát vállaló és azokban kiválóan teljesítő ember. A zsurnaliszták a számítógép atyjaként szeretik emlegetni, holott legalább ekkora jelentőségű a játékelmélet megalkotása, ami forradalmi újításokat hozott a közgazdaságtan elméletébe, vagy hozzájárulása a kvantummechanika matematikai megalapozásához, nem kevésbé alkotó részvétele a nukleáris technika fejlesztésében. Igaz, ez utóbbi nem annyira emberséges hozzájárulás, mert az atom- és részben a hidrogénbomba létrehozását segítette elő, és ő maga sokkalta inkább héjaként, mint galambként szerepelt a közéletben.

A Neumann család harmadik (vagyis a születésük sorrendjét tekintve első) fia minden idők egyik legnagyobb zsenije. Összehasonlíthatatlan és bámulatos teljesítmények megvalósítója. Rendkívül izgalmas a kérdés: mitől, hogyan lesz valaki zseni? Hogyan lesz zseniális költő, a nemzet büszkesége egy írástudatlan szerb parasztasszony és egy mészáros idősebbik fiából, Sándorból, vagy egy mosónő és szappangyári munkás gyerekéből? Ezt a kérdést próbálta megválaszolni a kiváló genetikus, a nemrég eltávozott Czeizel Endre is. Saját bevallása szerint, végső soron sikertelenül. Leírni, körüljárni a kérdést lehet, de megfejteni nem.

Egy minap megjelent könyvben a szerző érdekes eszközökkel mutatja be ezt a hazánkfiának mondott, mert itt született, és gyermekkorát is Magyarországon töltő, de végső soron sokkalta inkább Németországban, majd az USA-ban élő-dolgozó zsenit, Neumann Jánost (Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak). Irányadó a könyv alcíme is: Neumann János regényes élete. Valóban, regényes, mert érdekes képet kapunk benne az emberről, a hihetetlen energiájú, a sokoldalúan alkotó emberről. Anélkül, hogy tudományos eredményeinek a mindennapi ember számára bizony nehezen megérthető, alig feldolgozható tételeibe és eredményeibe mélyebben belemenne a szerző.

Marslakók között

Izgalmas könyv ez az életregény. Nemcsak a zseni-kérdés megoldhatatlansága, hanem a magyar történelmi sorskérdések nyomán is. Mert miért az Egyesült Államokat (és előtte, amíg lehetett, Németországot) gazdagította tudásával Neumann? Sőt, nem is ő egyedül. Érdekes, sőt meglepő, hogy vele szinte egy időben, néhány év eltéréssel még további, természettudományokban jeleskedő zsenik születtek Magyarországon, a 19. század legvégén és a 20. század elején. Ahogyan ma hívjuk őket -- elsősorban a kiváló fizikusnak és szakírónak, Marx Györgynek köszönhetően --: a marslakók. Születésük időrendjében: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede. (Kétségtelen, hogy Kármán némileg kilóg a sorból, mert őt, születését tekintve, csaknem három évtized választja el a legifjabbtól, Tellertől.) Matematikusok, fizikusok, mérnökök, közülük nem egynek több végzettsége is volt. Mindnyájan zseniálisak, akiket nemcsak óriási tehetségükért bámultak külhoni kollégáik, hanem azért is, mert ha egymással beszélgettek, valamilyen furcsa, semmire sem hasonlító nyelven társalogtak. Feltehetőleg a marslakók nyelvén…

Ám ezek a kiváló tehetségek mind külföldön bontakoztak ki. A XX. század első évtizedeiben Németországban, a természettudományok akkori világhatalmában, majd, szerencsés módon elkerülve a hitleri uralmat és gyilkolást, az óceán vagy a Csatorna túlpartján. Első eltávozásukat nemcsak a német tudomány nagyszerűsége indokolta, hanem az akkori magyarországi rendszer is. Az elvetélt polgári, majd kommunista forradalmat követő fehérterrorból kinövő Horthy-rendszerben törvénybe iktatták a numerus clausust, vagyis a zsidó származású diákok számának korlátozását a felsőoktatásban, de az is előfordult, hogy személyes támadásokkal üldözték őket, mint például Wigner Jenő megveretése esetében.

A harmincas évek elején Európa – és benne Magyarország – elhagyása máig kiható, hatalmas veszteséget jelentett a kontinensnek és hazánknak egyaránt. Mert nem csak zsenik, marslakóink, hanem jó átlagos képességekkel rendelkező értelmiségiek, sőt jó szakmunkások is elvándoroltak, mentvén az életüket. Az USA számára óriási szellemi betáplálást hozott, máig is tartó hatással. Elég csak arra utalni, hogy az addig Németországot illető „központi hatalom” a fizikában, a kémiában és a matematikában immár véglegesen áthelyeződött Amerikába. Érdemes erre egy anekdotaszerű esetet elmondani. Valamikor a nyolcvanas években Magyarországon járt egy matematikus, aki fiatalon rövid ideig dolgozott is Neumann János mellett. A Természet Világa interjút készített vele, amelyben elmondta, neki ifjan egyik feladata lett, hogy az amerikai nyomdai szedőket megtanítsa bonyolult képletek kiszedésére. Ugyanis, míg a német szaklapoknál ez mindennapi rutint jelentett, az amerikaiaknál nem ismerték, nem fordultak elő. Mára pedig minden magára adó tudós szerző amerikai folyóiratokban publikál, mivel azok a jegyzett, elismert források.

Wisinger István könyve meggyőzően érdekes képet mutat az olvasónak arról, milyen megbecsülésben részesítették az USA-ban a hozzájuk érkezett tudósokat, elsősorban persze a Neumann János-féle óriásokat, beleértve a számos Nobel-díjast is. (Közbevetőleg: nem minden szakmára érvényes ez a megállapítás, ismervén például Bartók Béla hányatott sorsát Amerikában.) Ám a hátrahagyott világ már nem bizonyult ennyire nagyvonalúnak. A legenda szerint ugyan Göring miniszterelnök, maga is mérnök, nagyon szerette volna visszahívni Kármánt Németországba, ismerve kiváló eredményeit és munkáját a repülés terén fontos tudományágban, de szerencsére sikertelenül. Ám a hátramaradottak sorsa közössé vált a többiekével, a meghurcoltakkal, sőt meggyilkoltakkal.

Elvetélt MTA-tagság

Neumann egyébként eléggé gyakran járt vissza az óhazába, rendszeres kapcsolatot tartott kiemelkedő magyar tudósokkal. De a hivatalos Magyarországnak nem kellett. Hargittai István és Hargittai Magdolna kémikusok, akadémikusok kiváló könyvéből (Budapesti séták a tudomány körül. Akadémiai Kiadó, 2015.) tudhatjuk meg, mi lett a sorsa annak az ajánlásnak, amit nyolc magyar tudós tett annak érdekében, hogy Neumannt megválasszák a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.

Idézem: „1934-ben nyolc tekintélyes fizikus, mérnök és matematikus akadémikus jelölte akadémiai tagságra Neumann Jánost, aki akkor már nemzetközileg elismert alapvető eredményeket ért el. Az aláírók mind olyan szakemberek voltak, akik érdemben meg tudták ítélni Neumann teljesítményét. (…) A következők írták alá Neumann ajánlását: Bláthy Ottó Titusz, Rados Gusztáv, Kövesligethy Radó, Tangl Károly, Fejér Lipót, Pogány Béla, Rybár István és Ortvay Rudolf. Neumannt nem választották meg, de ő már a jelölést is nagy elismerésnek tekintette. Neumann 1937-ben amerikai állampolgár lett, és ugyanabban az évben megválasztották az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája tagjának.” Nem, a Magyar Tudományos Akadémia még napirendre sem tűzte Neumann felvételét, holott a javaslatot tevő tudósok nemcsak abban a korszakban bizonyultak kiemelkedőnek a természet- és műszaki tudományokban, hanem nemzetközileg is elismertek voltak. A háború után még egy kísérlet történt, ezúttal Szent-Györgyi Albert próbálkozott 1947-ben. Ugyanúgy sikertelenül.

Kétségtelen, ma már nagy tisztelet veszi körül Neumann Jánost Magyarországon. Tudományos társaság, egyetemi kar, iskolák, díjak viselik a nevét. Mindez aligha pótolja az említett méltánytalanságot. Ámbár, kétségtelen, az emberiség szempontjából sokkalta hasznosabb, hogy egy világhatalom földjén bontakozhatott ki munkássága, mint itt, a fél-periférián.

Igen olvasmányos könyv Wisinger Istváné. Szórakoztató, de egyúttal tanulságos is. Nemcsak azért, mert közel kerülhet hozzánk egy minden idők legnagyobbjai közé tartozó csodálatos elme élete és tudományos alkotásai, hanem azért is, mert itt és most nagyon is aktuális jelenség ismétlődésére is felhívja a figyelmet. Meglehet ugyanis, hogy a napjainkban a boldogulásukat más országokban kereső, nagy számban eltávozó magyar tudósok között hasonló képességű honfitársunk is akad, aki elsősorban új hazáját gazdagítja majd tudásával. Félő, hogy a tudományos kutatás elleni mostani támadások fel is erősítik ezt a hatást.

Info

Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak - Neumann János regényes élete. Athenaeum, 2018

A Népszava Visszhang rovatában további írások olvashatóak a témában.