A Fekete doboz volt egykoron a gyűjtőhelye azoknak a dokumentumfilmeknek, amelyek rendszerszintű kritikát fogalmaztak meg, ezért a nyilvánosság szűk szegleteiben vetíthették csak őket. Alkotóik közül az egyik ikonikus figura ma a legvérmesebben védi az egyre autokratikusabb Orbán-kormányt, mintha nem venné észre, hogy bizonyos elemei kísértetiesen hasonlítanak a Kádár János fémjelezte kor világához, igaz, ott a korrupció tétjei sokkalta pitibbek voltak. Ráadásul akkoriban a valóságnak volt még valami helyi értéke, bemutatása közérdeklődésre tarthatott számot. A legális tájékoztatás is többrétű volt, folyóiratok sora jelentetett meg komoly szociográfiákat, az Élet és Irodalom utolsó oldalán riporttal szerepelni az újságírónak felért egy lovaggá ütéssel, s ne feledjük: a Magyarország felfedezése sorozat kötetei olyan példányszámban találtak olvasóra, amely ma elképzelhetetlen lenne.
A valóságnak nincs sok becsülete. Kiment a divatból. Persze vannak bátor oknyomozók, akik jobbára anyagi visszaélések után erednek, a vagyonnyilatkozatokban meg nem említett lakások, földek, ki tudja honnan és hogyan származott pénzek tulajdonosai pedig még csak nem is magyarázkodnak – minek? Legtöbbjük mindent megúszik. Hogy a nagypályásokról ne is beszéljünk. A hatalmi gúla tetején mintha teljesen elvesztették volna valóságérzéküket, a propagandahadtáp maga teszi közzé a várbeli Gundel-menza étlapját, hogy igazolja a főnök puritánságát a puritánsággal nem jellemezhető, frissen felszentelt munkahelyén.
A valóság megismerésének igénye társadalmi méretekben is alábbhagyott, ki-ki fanatikus táborokba gyömöszölődve ugrik kliséknek, elmeháborodott hírek, képtelenségek regimentje cibálja rettegéssé, gyűlöletté, demagóg egyoldalúsággá ítéletalkotásunkat. A józanságot, az értelmes diskurzust a cselédszobába szorítják, mert csak a hatalom megőrzésének művészete a fontos – az igazságkeresők munkái hatástalanok, a semmibe vesznek, jobban, mint eddig bármikor.
És most itt állunk Andrassew Iván két sámlijával, mert a nagy tekintetű kuratórium idén úgy döntött – juszt is divatba hozza a valóságot, s nem a szokásos eggyel, hanem kettővel jutalmazza azokat, akik szerintük a legtöbbet tettek a valóság kendőzetlen nyomon követéséért. Csillag Ádám és Kácsor Zsolt a két végén fogta meg ezt a munkát. Csillag Ádám évtizedek óta kánikulában, hóban és fagyban viszi kameráját azokra a helyszínekre, ahol történik valami – anno a Dunaszaurusz, mint a rendszerváltás egyik jelképes témája fogta meg őt, ma nincs olyan tüntetés, megmozdulás, ahonnan hiányozna. A jövő szomorú és tanulságos dokumentumtára lehet az anyag, amelynek szerzője. Kácsor Zsolt szépírói eszközökkel, szelídebben harap. Tárcái történetei mélyen emberiek, mindennaposak, mégis lebegnek, úgy képes maróan kritikus, ironikus lenni, hogy közben megértő, egy utcán szerzett ismerős kalandjai tágabb bepillantást engednek a morális elsivatagosodásba, mint némelyik leleplező, ezer káefté szálait kibogozni próbáló akta.
Ami ehhez a laudációhoz sajnos még hozzátartozik: ők, ketten, sok-sok pályatársukkal egyetemben jelenleg az egzisztenciális fenyegetettség állapotában élnek és akkor még finoman fogalmaztam. Az ő helyzetük nem a rendszerváltás szégyene, hanem a rendszeré. És még sajnálatosabb, hogy a néhány jeles halott emlékét őrző díjak ápolói messze nincsenek abban a helyzetben,hogy ezen változtassanak. Nincsenek állami pénzen felújított ingatlanjaink, nem oszthatunk járadékot, nem tarthatunk fényes ünneplést. A méltatás, a szerény jutalom, ez az este leginkább az erkölcsi megbecsülésé. Ennyit tehetünk. A sámli egyébként nem azért van, hogy leüljetek, pihenjetek. Álljatok rá nyugodtan. Lássatok és lássanak.
