Már megint. Már megint majdnem sikerült neki. Már megint majdnem sikerült neki visszaszerezni a közbeszéd fölötti teljes hatalmat.
Úgy kezdődött, hogy az ellenzéki sajtó fölvetette: nem tartotta be a szavát, mert bár ígérte, nem tartott decemberben olyan nyilvános sajtótájékoztatót, amin újságírói kérdésekre is válaszolt volna.
A többszöri, már-már kínos fölvetést látszólag elengedte a füle mellett, hogy azután akkor, amikor a hideg, a hó és a rendőri fellépés ellenére a tüntetések mindennapossá váltak, amikor az ellenállók belengették a sztrájkot, és az elégedetlenség végre hús-vér ellenzéki alakot öltött, sőt amikor az egész ország csak erről beszélt, hirtelen lecsapjon. Látszólag minden előzmény nélkül közhírré tétette: az idei első kormányinfót ő tartja meg, és azon az újságírók minden kérdésére válaszolni fog.
És akkor a közbeszédet eluralta a találgatás: vajon miért teszi? A csodálkozás és az értetlenség pedig azonnal egy lépéssel hátrébb szorította az elégedetlenség végre hús-vérré vált ellenzéki alakját.
Persze, ravasz pókerjátékosként ügyelt arra, hogy azonnal elhintse a viszály magját is. Rossz modorú sancho panzái gondoskodtak róla, hogy néhány médiumot ne is engedjenek be a kormányinfóra, természetesen azok közül, amelyek képviselői kérdéseikkel esetleg „veszélyessé” válhattak volna. (Már az is micsoda bornírtság, hogy egy kérdés „veszélyes” lehet! ) A közvélemény pedig rögtön azzal kezdett foglalkozni, micsoda disznóság ez. Meg azzal, hogy ilyen körülmények között azoknak is ki kellett volna jönniük a kormányinfóról, akiket meghívtak. Vagy el se kellett volna menni…Vagy elmenni és kijönni…
De a pókerjátékosunk az aduászt nem ezzel játszotta ki. Még csak nem is azzal, hogy a kormányinfón egyetlen új megközelítést sem hallottunk tőle sem a múltat, sem a jövőt illetően, ő csak a szokásos panelválaszait adta. Egy menekülőben levő angolna megirigyelhette volna. Az aduászt azzal játszotta ki, hogy hagyta, a jelenlevő újságírók kérdezzenek, amit akarnak.
És a köz azonnal a jelenlevő és kérdező ellenzéki újságírók ellen fordult, azt harsogva, hogy felkészületlenek, alkalmatlanok, többen egyből azt az újságot is le akarták mondani, amelyiknek a kérdező a képviseletében érkezett. És a közvéleménynek már nem számítottak sem az eddigi tényfeltáró riportok, sem a nagy nemzeti hallgatásban először kimondott bátor szavak. A cinkelt lapokkal játszó pókerjátékos elérte a célját, hiteltelenítette mindazt, amit eddig csináltak, hiteltelenítette az ellenzéki sajtót. Hogy, még ha igazat írnak is, akkor is csak legyintsen rájuk mindenki.
Már megint majdnem sikerült neki visszaszereznie a közbeszéd fölötti teljes hatalmat, amikor egy véletlen, vagy oda nem figyelés folytán valaki elütött egy dátumot, és nem érkeztek meg a már jó előre beígért időben a nyugdíjak. Hogy aztán megérkezzenek valamivel később. De mégis, és ma már lehet azt mondani, amit Sopánka mondott a rendezőnek a kabarétréfában: „Na, hol van, na, hol van?! Hát nem ott van, hát nem ott van?!”
Az elégedetlenség hús-vér ellenzéki alakja azonban ezzel a botránnyal csak lélegzetvételhez jutott, de a létét veszélyeztető támadást még nem verte vissza. Itt az ideje, hogy ismét nekilendüljön ő is.
Hogy mit tehet a sajtó? A közbeszéd bizalmát csak úgy nyerheti vissza, ha nem a politika szolgálólányaként próbál meg, szekértáborokhoz csatlakozva oldalogni az úton. A sajtó feladata ennél jóval több és szentebb. Az a dolga, hogy kiálljon azokért, akiknek a szava nem ér fel a hatalmasságokig. Akkor sajtó, ha a kiszolgáltatottakat védi a mindenkori hatalommal szemben, ha nem tűri az igazságtalanságot, még akkor sem, ha volna az a pénz, amiért „korpásodik a haja”.
És akkor föltehetné az egyetlen igazán fontos kérdést: Ön Magyarország miniszterelnöke? Akkor miért nem viselkedik úgy?!