Huszonnyolc évvel ezelőtt, megelégelvén a kierőszakolt kormánypárti fordulattal kombinált leépítés-hullámot, az akkori Magyar Nemzet szerkesztősége élt a sztrájk jogával. Még valami szolid kedélyesség is belengte a kőkemény tárgyalások és a munkabeszüntetés napjait: elég talán a sztrájkolók-sztrájktörők focimeccset említenem.
A Kádár-korszak kimúlása utáni első évben még mindenkinek megélt tapasztalata volt a pártállam szemforgató gyakorlata, miszerint sztrájkolni persze szabad, de ezt azért önök sem gondolják komolyan, ugye, elvtársak? El sem tudtuk képzelni, hogy egyszer majd lesz olyan választott hatalom, amely nemcsak felrúgja a munkaadók-munkavállalók-állam háromoldalú érdekegyeztetési rendszerét, de olyan helyzetet teremt, amelyben a különféle kamufórumok éppen azt garantálják, hogy akiknek dolguk van egymással, azok véletlenül se találkozzanak, ahol pedig komoly ügyek dőlnek el, ott mindig legyen néhány cöf, amely segít gyorsan elkenni a konfliktusokat.
Mindenesetre ha az aljasságban is becsüljük az óvatos előrelátást, akkor kalapot kell emelnünk az Orbán-gang képességei előtt: végülis már nyolc évvel ezelőtt felkészültek arra, hogy egyszer majd az általános sztrájk lehet az eszköz, amellyel a kisemmizettek megpróbálják sarokba szorítani a demokratikus intézményrendszert gúzsba kötő hatalmat. Mégpedig úgy, hogy a lázadók tudják a legjobban: a rendszerváltáskori kedélyességnek már nyoma sincs, itt minden lépés vérre megy. Nincs szervezettség, nincs sztrájkalap - hogy a dolgozók milyen személyes anyagi tartalékokkal vágnak bele egy ilyen kalandba, azt szépen illusztrálta a nyugdíjak minapi késésekor kitört pánik: az átlagbér a valóságban pont olyan nyomorúságos összeg, mint a propagandamáz alatt megbúvó átlagnyugdíj -, mindezt pedig megfejeli a borítékolható bosszú. Orbán országában senki sem emelheti ki büntetlenül a fejét a mocsárból.
Mégis, ha azok, akik most elindultak a sztrájk felé vivő úton, valóban beszüntetik a munkát, az bizony fájni fog. Akkor is, ha a hatalom kipréseli a dolgozókból az "elégséges szolgáltatást", és akkor is, ha a kapun belülre kényszeríti a demonstrálókat, mint a pedagógusok legutóbbi akciójakor tette. Mert teljesen mindegy lesz, lamentálnak-e az örök és megbonthatatlan palkovicsok az érdekképviselet és az ellenzékiség dichotómiáján, vagy hogy hány kétségbeesett nővért és óvónőt szorítanak sarokba a főnökeik egyrészt az amúgy is szégyenletes fizetésük megvonásával, másrészt a gondjaikra bízott emberek iránt érzett természetes felelősséggel.
Mégis, ha azok, akik most elindultak a sztrájk felé vivő úton, valóban beszüntetik a munkát, az bizony fájni fog. Akkor is, ha a hatalom kipréseli a dolgozókból az "elégséges szolgáltatást", és akkor is, ha a kapun belülre kényszeríti a demonstrálókat, mint a pedagógusok legutóbbi akciójakor tette. Mert teljesen mindegy lesz, lamentálnak-e az örök és megbonthatatlan palkovicsok az érdekképviselet és az ellenzékiség dichotómiáján, vagy hogy hány nővért és óvónőt győznek meg a kormánypárti propagandasajtóban naponta tucatjával megjelenő közlemények arról, hogy ez minden világok legjobbika, és nem is akar itt sztrájkolni senki.
(Utóirat. A Magyar Nemzetnél győzött a sztrájk, viszont fél évvel később már egyetlen hangadó sem dolgozott a lapnál. Sorban kipiszkáltak közülünk mindenkit. De akkor is itt vagyunk.)