Orbán Viktor a minap rövid, kegyetlen határozatban, azonnali hatállyal elcsapta Aszódi Attila államtitkárt, a paksi bővítés arcát. Érdemeit nem ismerték el, hivatalos magyarázat nincs.
Nem tudom, mire ez az idegesség az „évszázad üzlete” kapcsán. Miért pont most veri szét a kormányfő a fejlesztés mögött álló stábot? Hisz eddig teflonként pattintotta le az észérveket. Hogy kell-e egyáltalán atom. És ha igen, az építést miért épp Putyinra bízták, moszkvai kölcsönből, pályázat nélkül? Miért titkolják a részleteket, miért sumákolnak a lobbisták vagy épp a magyar szerepvállalás kapcsán? És ha így alakult is, miért nem tartanak be már a legelején se egyetlen, korábban általuk vállalt határidőt? Illetve a kormányfő a csúszásokért miért csak az ismert átfutási idővel dolgozó uniós adminisztrációt kárhoztatja, és az oroszokat miért nem, akik a jelek szerint a magyar blokkok tervezése során nagyjából tesznek a magyar szabályokra?
Ehhez képest Orbán Putyin oldalán a szokásos ajakbiggyesztéssel vonogatja a vállát: a késés másodlagos, a lényeg a biztonság. Ezzel alighanem még nála is jobban egyetértek. Pont emiatt fura, hogy akkor miért teszi lapátra mégis az előkészítést irányító államtitkárt.
Azt az embert, aki megkérdőjelezhetetlen nukleáris szaktekintélyként hajlandó és alkalmas bárkivel szemben akár a legapróbb részletekig is védeni úgy a konkrét elképzelést, mint általában az atomtechnológiát. Az ügyet eleve veszettnek érző, ellenséges szakértők hada se volt képes soha tényszerűen cáfolni, lódításon kapni. Neki elhiszem, hogy létezik a nukleáris áramtermelés melletti, szakmailag megalapozott, a veszélyekre is kitekintő érvrendszer. Ellentétben Orbánékkal vagy épp az őt állítólag kitúró Paks 2-ügyi miniszterrel, Süli Jánossal, akik rendre kitérnek a független nyilvánosság megkeresései elől. Hisz ők bizonyára ismernek megválaszolhatatlan kérdéseket.
Aszódi Attilának alighanem azért kellett távoznia, mert az egész Orbán-kormányból csak ő hitt tényleg a paksi bővítésben.