Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Kenyeres Zoltánt a hatvanas évek közepén ismertem meg, midőn némi kerülők után visszatértem az akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé. A forradalom után ott töltöttem gyakornoki évemet, majd ötvenhatos tevékenységem miatt letartóztatásba, végül internálótáborba kerültem, később még évekig voltam rendőri felügyelet alatt. Végül Sőtér István, Béládi Miklós, Bodnár György és Rába György jóvoltából kerültem vissza az akadémiai kutatóintézet munkatársai közé. Zoltán barátom akkor már ott dolgozott. Mindezt avégett mondom el, hogy jelezzem, a hatvanas években kötött barátságunknak, mondhatni, történelmi háttere volt. Ezt a hátteret jelölték meg mindkettőnk számára irodalmi mestereink, így Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, illetve azok az írók, akikre mindketten felnéztünk: Weöres Sándorra, Vas Istvánra, Sőtér Istvánra, Juhász Ferencre és másokra gondolok.
Hosszú évtizedeket töltöttünk ezen a szép és nem éppen könnyű (mert mindig szakmai és politikai vitákat gerjesztő) pályán: könyvek sora áll mögöttünk, irodalomtörténeti tanácskozásokat szerveztünk és ültünk együtt végig, számos alkalommal jártunk idegen országokban, nem csak hivatali kötelezettségeink miatt, például rendszeresen az újvidéki egyetem magyar tanszékén, hanem a nagyvilág által kínált élményekre szomjas turistaként is – például Velencében és Izraelben. Mindkét közös utazásunk feledhetetlen élményekkel szolgált. Egy kis személyes „Baedekert” tudnánk összeállítani ezeknek az élményekben és tapasztalatokban gazdag világjárásainknak a nyomán.
Mára ő is felsorakozott mesterei mellé
Most, hogy Kenyeres Zoltán 80. születésnapja alkalmából lejegyzem ezt a kis köszöntőt, magam elé halmoztam barátom könyveit – nem kívánom idejegyezni valamennyiük címét, csak néhányét: Gondolkodó irodalom, A lélek fényűzése, Etika és esztétizmus, Korok, pályák, művek, Harmadik csengetés (Visszaharmonizálási kísérletek), Megtörtént szövegek. Már ez a rövid lista is jelzi, hogy ezekben a könyvekben a szövegelemzés, az írói pályák és életművek és a korszaktörténetek együttes igénye működik. Akár a leginkább nagyra tartott irodalomtörténet-írók (Horváth János, Sőtér István, Bóka László) esetében: azért is írom ide az előbbiek nevét, mert, ahogy gondolom, ők voltak Kenyeres Zoltán mesterei. Akik mellé mára ő is felsorakozott.
Kenyeres Zoltán nagyjából ugyanazokat a magyar írókat szerette, azokhoz ragaszkodott, akik közel állottak az én szívemhez is – Arany Jánosra, Ady Endrére, Babits Mihályra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre (és másokra) gondolok. Egy barátság története természetesen nem azonos egy irodalmi ízlés és vonzódás történetével, ennél sokkal több és mélyebb, és nem azonos a közösen töltött órák, évek, évtizedek történetével sem. Számtalan kisebb-nagyobb személyes esemény, adalék tartozik hozzá, például az a pillanat, amikor évtizedekkel ezelőtt egy súlyos, életveszélyes autóbaleset után Zoltán (másik barátom: a kitűnő költő, Kormos István kísértében) meglátogatott a ceglédi baleseti kórház sebészeti osztályán, és elhozta nem csak kollégáim jókívánságait, hanem a maga éltető biztatását is: minden baljós fordulat után van még remény.
Igen, azt mondhatnám, hogy a barátságoknak talán ez ad igazán tartalmat és értelmet: segítenek megőrizni a reményt. Kenyeres Zoltán barátsága (és persze irodalomtörténet-írói munkássága) is ilyen reményt adó erőforrást jelent számomra. Sok-sok évtized maradt mögöttünk, de ez a reménység még eleven. Tudjuk, hogy amíg élünk, dolgoznunk kell és dolgozni is fogunk. „Ora et labora” – tanultam még a piarista gimnázium kisdiákjaként – mindig tudtam, hogy a munka egyszersmind imádság, és ennek a fogalmi azonosságnak a szép példáját jelenti Kenyeres Zoltán munkás, termékeny élete is.
Szerző

Bihari Tamás: Egy születés előzményei

"Könyörgöm, vedd már le azt a lemezt" – mondta határozottan Ági. Kezét óvó mozdulattal szorította a hasára, mintha hamarosan megszületendő gyermekünk fülét szerette volna befogni. Kétségtelen, hogy csehszlovák gyártmányú sztereó lemezjátszónkon már szinte tövig kopott a tű, szinte berekedt a piköp, mert jószerivel folyamatosan az A.E. Bizottság (Albert Einstein Bizottság) nagylemezét nyomtam rajta. Egyszerűen nem tudtam betelni Wahorn, fe Lugossy, ef Zámbó, Bernáth(y) és a többiek avantgardista, underground őrületével.
Ági viszont féltette leendő gyermekünket. Az orvostudomány már akkor úgy vélte, a magzat az anyaméhben hallja a külvilág zajait, így a zenét is és az hat is rá. Ági szerint egy nyolcadik hónap végén, kilencedik elején járó magzat számára talán a klasszikusok, Bach, Beethoven, vagy legalábbis a konszolidáltabb pop-rock elfogadható prenatális zenei előműveltség. Ha nehéz szívvel is, de ideiglenesen papírtasakba zártam a saját meghatározásuk szerint „undorgrund” stíl jeles képviselőit. Bár őszintén szólva nehezen viseltem a „Na ne hülyéskedj!”, az „Egy lány kéne nékem” című opusok, vagy nagy kedvencem a „Szerelem, szerelem” kényszerű nélkülözését. De első a család.
Teltek a napok. Vidéki riportról hazatérve, meglehetősen fáradtan dőltem az ágyba. Mélyen aludtam, amikor valamikor éjfél után valaki rázott és sürgetett, hogy induljunk. Ági később azt mesélte, hogy percekig nem tudtam hol vagyok és ő mit akar tőlem. Nagyon tanácstalan képet vághattam. Nagy nehezen felfogtam, hogy megkezdődtek a fájások, vagyis jó lesz, ha kapjuk magunkat, és rohanás a Kútvölgyibe Blazsej dokihoz.
Gyorsan tisztázzunk valamit. A Kútvölgyi akkor a párt- és állami nomenklatúra kiemelt egészségügyi intézménye volt. Én azonban még KISZ-tag sem voltam és miniszterséggel sem kínált meg a kádári diktatúra. Viszont a mama nyugdíj mellett asszisztensként dolgozott Sz. urológus főorvos mellett, s így némi protekcióra kétségtelenül szert tettünk. Blazsej doktornak is volt polgári neve, amit már akkor sem tudtam megjegyezni, de a szülész-nőgyógyász nagyon hasonlított a népszerű csehszlovák „Kórház a város szélén” című szocialista-szürrealista szappanopera egyik frontemberére.
Szóval összekapartam magam és Ágival kiléptünk a kispesti Villanytelep utcai albérlet kapuján. Szerencsére az Üllői úti fák alatt éppen arra kószált egy álmatlanságban szenvedő taxis. A szabad jelzés már messziről világított a korszerű szovjet Lada gépkocsi tetején. Bevágódtunk a hátsó ülésre és én csöndben azért fohászkodtam, hogy a pici bírja ki a kórházig. Kibírta.
A SZERZŐ FELVÉTELE
Az ügyeletes szülész-nőgyógyász megvizsgálta Ágit és közölte: „a kedves apuka nyugodtan hazamehet, mert a baba talán egy-két nap múlva jön világra”. Ágit jó kezekben tudva, hazaindultam. Vállalati fotósból akkor vedlettem át üzemi újságíróvá és bár a kollektíva nagyon jó volt, a fizetésemről ezt már nem állíthattam. Ági pedagógus bére pedig még az enyémnél is vékonyabb hangon cincogott a zsebében.
Osztottam-szoroztam, majd úgy döntöttem, heti egy taxizás éppen eléggé lemerítette a büdzsénket. Így azon az október 22-i szombat hajnalon elindultam távoli albérletünk felé. Végigballagtam a Kútvölgyi úton, a Szilágyi Erzsébet fasoron. A Moszkva téren csak néhány hajléktalan, illetve kései vagy korai(?) részeg bolyongott. Még az első villamos sem indult el felém. Ballagtam végig a csöndes és kihalt budai utcákon, majd a Petőfi hídon át a Ferenc körútra, majd az Üllői útra. Csak tettem egyik lábam a másik elé és félig-meddig újra álomba merültem. Fogalmam sincs, mikor értem a Villanytelep utcai ház kertkapuja elé. Mindenesetre valahogy eljutottam az ágyamig és eldőltem, mint az a bizonyos darab fa.
Mikor néhány órás félig-alvás után felébredtem, már a hasamra sütött volna a nap, ha süt. Felkeltem, összekapartam magam, mintha élnék, hogy egy akkori népszerű kifejezéssel éljek, amelyet akkor használtunk, ha valaki úgy vánszorgott, mint egy ólomtetű, amit menet közben is meg lehetne operálni. (Na, mindjárt két autentikus szólás a múltból.)
Azon a csöndes szombaton az 50-es tujával bevillamosoztam a város pereméről a 3-as metró Határ úti megállójáig. Onnan már csak 20-25 perc és csöngettem a Szt. István körúti öreg és hatalmas bérház negyedik emeleti lakásának ajtaján. Mama nyitott ajtót és ragyogó arccal felkiáltott: "Gratulálok a kislányodhoz!" Én még félig kómában hirtelen azt sem tudtam, miről beszél az én drága mamám. Tőle tudtam meg, hogy egy 2800 grammos, 48 centis kislány papája lettem.
Erre már felébredtem és rohantam az ABC-be gyümölcslevet, meg mit tudom még mit venni Áginak. Aki elmondta, hogy Blazsej doki népes társasággal a nyaralójában töltötte az éjszakát, utolsó pillanatban riasztották, így a szülés levezetésére már odaért, addig pedig a szülésznők próbálták tartani a lelket az izguló kismamában. Néhány nap múlva Ági és a baba is elhagyhatta a kórházat és Misi barátom, aki akkor taxizott, hazavitt minket.
Nem tudom, az A.E. Bizottság mennyiben ludas benne, de a lányunk nemigen tűrte a szűkre szabott korlátokat, a konvenciókat, és igyekezett saját szabályai szerint élni.
Szerző

„Legalább vidám, kiegyensúlyozott a gyermekem"

Publikálás dátuma
2019.01.19. 11:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
– Aki szól hozzá két szót, annak már nyert ügye van – így invitált Ferkóhoz Schilling Magdolna, a 35 éves férfi édesanyja. Ferkó súlyosan, halmozottan fogyatékos, de ahogy ráköszöntem, valóban rögtön mosolyogni kezdett és azt sem tudta hirtelen, melyik játékát mutassa meg.
– Ferkó egy szombati napon született, a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve. A gyerekorvos csak hétfőn nézte meg és miután „csúnyának” tartotta a bekékült gyereket, elküldött bennünket a koraszülöttekkel foglalkozó osztályra – mesélte Magdi. Ezután bár kapott kezeléseket, pár nap után hazaengedték. Kezdetben az édesanyja szerint szépen fejlődött, de az első kontroll után azt mondták, hogy a gyerek mozgása visszamaradt és mozgásfejlesztésre kell járniuk. Egyéves korában kezdődtek az epilepsziás rohamok, kétévesen pedig már egyértelmű volt, hogy nagyon súlyos a baj. Egyáltalán nem alakult ki nála a beszéd, a vele való kommunikáció szemkontaktussal és integetéssel történik. Ferkó nem tud rágni, így csak pépes ételt fogyaszt, valamint nem jelzi az ürítést sem. – Teljes ellátásra szorul – fogalmazott az édesanyja, de rögtön hozzá is tette: "amikor ránézek, boldog vagyok, nemcsak szomorú, mert ha már így alakult, legalább vidám, kiegyensúlyozott a gyermekem".
Ferkó különleges kapcsolatban van a kutyákkal, természetesen most is van egy négylábú családtagja, Maggie, a labrador. Maggie nagyjából tízpercenként "ellenőrizte", hogy minden rendben van-e a férfival, Ferkó pedig minden egyes "vizitet" kitörő örömmel fogadott.
Magdi egyébként nyugdíjas, 40 évet dolgozott - fogyatékos gyermeke mellett is. A mai törvények szerint emiatt nem jogosult egy fillér ápolási díjra sem. Egyetlen segítsége az, hogy Ferkó igénybe veheti a a XV. kerület által fenntartott Fejlesztő Gondozó Központot. Az édesanyja szerint ez óriási lehetőség, a fiának szüksége van a közösségre és a szakemberekre is. Azonban a napközi nincs mindig nyitva, Magdi pedig azt mondja, a fogyatékosság délután négy óra után is megmarad, sőt hétvégén és ünnepnapokon is.
A 35 év alatt minden évben csupán öt napot tölt külön a fiú és az édesanyja, ez nyáron van, amikor a napközi nyaralni viszi Ferkót. – Ilyenkor műtettem magam, vagy nagytakarítok.
– Mi lesz Ferkóval, ha valami történik önnel? – kérdeztem Magdit.
– Ha meghalok, Ferkót vidékre viszik, valahová a határ mellé. Magyarázatképpen a nő egy állami szerv válaszát mutatja: “Tájékoztatom, hogy állami fenntartásban működő támogatott lakhatási szolgáltatás a fővárosban jelenleg még nem áll rendelkezésre, és lakóotthon sem működik.” Magdinak az EMMI is válaszolt még 2018 tavaszán, cinikusan annyit írtak, hogy majd 2036-tól talán elkészülnek a vágyott lakóotthonok. Az asszony már bíróságon is próbálta több sorstársával együtt elérni, hogy az állam - kötelességét betartva - biztosítsa a gondozásra szoruló felnőtt emberek támogatott lakhatását, de nem jártak sikerrel első fokon. – A bírónő remegő hangon olvasta fel az ítéletet – emlékezett vissza.
Értetlen arcomat látva Magdi az ítéletet úgy magyarázza, hogy az államnak nem kötelessége a fogyatékosok lakhatásának biztosítása, s ezt volt kénytelen kimondani a bírónő. Véleménye szerint, aki ebben az országban nem tud dolgozni vagy nem olyan, mint a többség, azt egyszerűen leírják. Nem akarnak segíteni.
Magdit és sorstársait a TASZ képviselte a bírósági ügyben. A jogvédő szervezet blogján így foglalták össze a helyzetet: „A szülők az eltelt 30 évben megéltek egy rendszerváltást, felnevelték súlyos-halmozott fogyatékossággal élő gyermekeiket, megküzdöttek a bölcsőde, az óvoda, az iskola, a fejlesztések, a gondozás, a támogató szolgálatok hiányával, túlélték adott esetben családjuk széthullását, barátaik elfordulását, a teljes elszigetelődést. Életüket nagyrészt nehézségekkel küzdő gyermekeikre áldozták, miközben többük igyekezett a családot is egyben tartani, másik gyermekére is időt szánni. Most, 60-70 éves korukra szeretnék végre biztonságban tudni felnőtt gyermekeiket, de az illetékes állami szervektől azóta sem kapnak segítséget.”
Ferkó édesapjától Magdolna 30 éve vált el, azóta a férfi tulajdonképpen nem is keresi a fiát. – Nem tudja elviselni, hogy fogyatékos gyereke született. Haragszik rám és Ferkóra is.
FOTÓK: NÉPSZAVA/TÓTH GERGŐ
Szerző