"Könyörgöm, vedd már le azt a lemezt" – mondta határozottan Ági. Kezét óvó mozdulattal szorította a hasára, mintha hamarosan megszületendő gyermekünk fülét szerette volna befogni. Kétségtelen, hogy csehszlovák gyártmányú sztereó lemezjátszónkon már szinte tövig kopott a tű, szinte berekedt a piköp, mert jószerivel folyamatosan az A.E. Bizottság (Albert Einstein Bizottság) nagylemezét nyomtam rajta. Egyszerűen nem tudtam betelni Wahorn, fe Lugossy, ef Zámbó, Bernáth(y) és a többiek avantgardista, underground őrületével.
Ági viszont féltette leendő gyermekünket. Az orvostudomány már akkor úgy vélte, a magzat az anyaméhben hallja a külvilág zajait, így a zenét is és az hat is rá. Ági szerint egy nyolcadik hónap végén, kilencedik elején járó magzat számára talán a klasszikusok, Bach, Beethoven, vagy legalábbis a konszolidáltabb pop-rock elfogadható prenatális zenei előműveltség. Ha nehéz szívvel is, de ideiglenesen papírtasakba zártam a saját meghatározásuk szerint „undorgrund” stíl jeles képviselőit. Bár őszintén szólva nehezen viseltem a „Na ne hülyéskedj!”, az „Egy lány kéne nékem” című opusok, vagy nagy kedvencem a „Szerelem, szerelem” kényszerű nélkülözését. De első a család.
Teltek a napok. Vidéki riportról hazatérve, meglehetősen fáradtan dőltem az ágyba. Mélyen aludtam, amikor valamikor éjfél után valaki rázott és sürgetett, hogy induljunk. Ági később azt mesélte, hogy percekig nem tudtam hol vagyok és ő mit akar tőlem. Nagyon tanácstalan képet vághattam. Nagy nehezen felfogtam, hogy megkezdődtek a fájások, vagyis jó lesz, ha kapjuk magunkat, és rohanás a Kútvölgyibe Blazsej dokihoz.
Gyorsan tisztázzunk valamit. A Kútvölgyi akkor a párt- és állami nomenklatúra kiemelt egészségügyi intézménye volt. Én azonban még KISZ-tag sem voltam és miniszterséggel sem kínált meg a kádári diktatúra. Viszont a mama nyugdíj mellett asszisztensként dolgozott Sz. urológus főorvos mellett, s így némi protekcióra kétségtelenül szert tettünk. Blazsej doktornak is volt polgári neve, amit már akkor sem tudtam megjegyezni, de a szülész-nőgyógyász nagyon hasonlított a népszerű csehszlovák „Kórház a város szélén” című szocialista-szürrealista szappanopera egyik frontemberére.
Szóval összekapartam magam és Ágival kiléptünk a kispesti Villanytelep utcai albérlet kapuján. Szerencsére az Üllői úti fák alatt éppen arra kószált egy álmatlanságban szenvedő taxis. A szabad jelzés már messziről világított a korszerű szovjet Lada gépkocsi tetején. Bevágódtunk a hátsó ülésre és én csöndben azért fohászkodtam, hogy a pici bírja ki a kórházig. Kibírta.
Az ügyeletes szülész-nőgyógyász megvizsgálta Ágit és közölte: „a kedves apuka nyugodtan hazamehet, mert a baba talán egy-két nap múlva jön világra”. Ágit jó kezekben tudva, hazaindultam. Vállalati fotósból akkor vedlettem át üzemi újságíróvá és bár a kollektíva nagyon jó volt, a fizetésemről ezt már nem állíthattam. Ági pedagógus bére pedig még az enyémnél is vékonyabb hangon cincogott a zsebében.
Osztottam-szoroztam, majd úgy döntöttem, heti egy taxizás éppen eléggé lemerítette a büdzsénket. Így azon az október 22-i szombat hajnalon elindultam távoli albérletünk felé. Végigballagtam a Kútvölgyi úton, a Szilágyi Erzsébet fasoron. A Moszkva téren csak néhány hajléktalan, illetve kései vagy korai(?) részeg bolyongott. Még az első villamos sem indult el felém. Ballagtam végig a csöndes és kihalt budai utcákon, majd a Petőfi hídon át a Ferenc körútra, majd az Üllői útra. Csak tettem egyik lábam a másik elé és félig-meddig újra álomba merültem. Fogalmam sincs, mikor értem a Villanytelep utcai ház kertkapuja elé. Mindenesetre valahogy eljutottam az ágyamig és eldőltem, mint az a bizonyos darab fa.
Mikor néhány órás félig-alvás után felébredtem, már a hasamra sütött volna a nap, ha süt. Felkeltem, összekapartam magam, mintha élnék, hogy egy akkori népszerű kifejezéssel éljek, amelyet akkor használtunk, ha valaki úgy vánszorgott, mint egy ólomtetű, amit menet közben is meg lehetne operálni. (Na, mindjárt két autentikus szólás a múltból.)
Azon a csöndes szombaton az 50-es tujával bevillamosoztam a város pereméről a 3-as metró Határ úti megállójáig. Onnan már csak 20-25 perc és csöngettem a Szt. István körúti öreg és hatalmas bérház negyedik emeleti lakásának ajtaján. Mama nyitott ajtót és ragyogó arccal felkiáltott: "Gratulálok a kislányodhoz!" Én még félig kómában hirtelen azt sem tudtam, miről beszél az én drága mamám. Tőle tudtam meg, hogy egy 2800 grammos, 48 centis kislány papája lettem.
Erre már felébredtem és rohantam az ABC-be gyümölcslevet, meg mit tudom még mit venni Áginak. Aki elmondta, hogy Blazsej doki népes társasággal a nyaralójában töltötte az éjszakát, utolsó pillanatban riasztották, így a szülés levezetésére már odaért, addig pedig a szülésznők próbálták tartani a lelket az izguló kismamában. Néhány nap múlva Ági és a baba is elhagyhatta a kórházat és Misi barátom, aki akkor taxizott, hazavitt minket.
Nem tudom, az A.E. Bizottság mennyiben ludas benne, de a lányunk nemigen tűrte a szűkre szabott korlátokat, a konvenciókat, és igyekezett saját szabályai szerint élni.
