Egységes szándékká formálni a sok egyéni akaratot - interjú Dubóczky Gergellyel

Publikálás dátuma
2019.01.21. 11:30
A karmester felelossége, hogy a zenész a legjobbat tudja kihozni magából
Fotó: Nagy Attila / MÜPA
Zene, irodalom, képzőművészet: mindhárom téren naprakészen tájékozottnak kell lennie a karmesternek, aki akár a kortárs, akár a régebbi zeneműveket szeretné érthetővé tenni a mai közönségnek – mondja Dubóczky Gergely.
– Sir Simon Rattle - aki épp egy nappal Haas művének előadása előtt vezényelt a Müpában - mondta az a 2000-ben keletkezett in vainről: lenyűgöző műalkotás, a huszonegyedik század első elismert remekműve. A Klangforum Wien már játszotta nálunk több mint tíz éve, mi volt az apropó, hogy most ön is műsorra tűzte? – Együttesem, a Budapest Sound Collective profiljához alapvetően hozzátartozik kortárs művek bemutatása. Már a CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon elkezdett sorozatunk is az új koncertformákat kutatta. Georg Friedrich Haas osztrák zeneszerző in vain című művét az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválon játszottuk, amelynek szervezői is gondolkodtak már bemutatásán. Különlegessége, hogy újradefiniálja a hangokhoz való viszonyunkat: például olyan nem mindennapi módon is, hogy az előadás közben többször eltűnik a fény, és teljes a sötétség, miközben a zenészek játszanak. A mű huszonnégy tagú kamaraegyüttesre íródott, és bár a hangszereket hagyományos módon használja a szerző, ám különböző hangrendszerek csendülnek fel, aminek eredményeképp egészen éteri hangzások születnek. Maga a szerző egy ismert Escher-grafikákhoz hasonlította művét, amelyen egy körbeérő, se vége, se hossza lépcsősor látható. A kompozícióban megjelenő hangsorok végtelen spirálérzete az, amely az in vaint és az ismert képeket összeköti. – A Sound Collective régi zenét is játszik, például Haydn is szerepel a műsorán. – De ott is megjelenik a kortárs művészet. A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán című Haydn-művet Esterházy Péter szövegével mutattuk be. Ez a kompozíció inspirálta később Nádler Istvánt, aki Fischer Iván lakásszínházában látott egy előadást, hogy megalkossa hét festményből álló sorozatát, amelyet aztán együtt is, Haydn-Esterházy-Nádler: Hét utolsó szó címmel bemutattunk a Kiscelli Múzeumban. Az én ötletem volt, hogy az eredetileg a mű szerves részét képező prédikációk helyett Esterházy készítsen új szövegeket. A szentbeszédek helyére 2014-ben így profán imát írt. Nagyon érzékeny, mai szemmel tudott közeledni a szakrális témához, olyan kongeniális szöveget írt, ami remekül egyensúlyoz ezen a kényes határmezsgyén, szerzőtársává válva Joseph Haydnnak. A képzőművészettel is szorosabb a kapcsolatom az utóbbi időben, rengeteg inspirációt merítek mondjuk Korniss Péter vagy Nádler művészetéből. Előfordult, hogy tárlatvezetésre, vagy kiállítás-megnyitóra kértek fel: ilyenkor a kiállított művekről zenészként beszélek, arról, milyen módon kapcsolódom egy képzőművészeti alkotáshoz. – Lefordítható a gondolatok képi megjelenítése a zene nyelvére? – Számomra az a lényeges, egy festmény vagy fotó dinamikájának milyen zenei gesztusai fedezhetők fel. Főleg Nádler festészete, ecsetvonásai bírnak olyan hiteles gesztusokkal, amilyeneket karmesterként is keresek. A kapcsolódási pontok persze sokkal szélesebb körűek, de ez mutatkozik meg a legszembetűnőbben. Ilyen feladatot oldottunk meg, amikor Friedrich Wilhelm Murnau Az utolsó ember című némafilmje alá egy kortárs zeneszerző, Karol Beffa kísérőzenéjét játszottuk. – És az olyan mesterektől, mint Kocsis Zoltán, Fischer Ádám és Fischer Iván, milyen gesztusok voltak megtanulhatók? – Alapvetően zenét lehetett tőlük tanulni. Ez sokszor konkrétumokon érhető tetten: például a próbán hogyan old meg Fischer Iván egy pillanat alatt, egy szóval egy problémás helyzetet, amitől az egész zenekar jobban játszik. Vagy: hogyan vett észre Kocsis egy zenei hangsúlyt, aminek eljátszása az egész állást megváltoztatta, elhelyezte azt a partitúra egészében. Vagy: hogyan tudja Fischer Ádám az énekesek levegővételét úgy érezni és kísérni, hogy előadásuk szabaddá, természetessé válik. – Senki sem karmesterként kezdi a pályát. Milyen volt az alapozás? – Zongorázni kezdtem, de amikor eldöntöttem, hogy zenész leszek, rögtön karmester szerettem volna lenni. Kanyargós volt az utam idáig, először matematika szakon végeztem. Ez azonban hasznomra volt, mert a karmesterséghez kell egy bizonyos élettapasztalat, ami csak évtizedek alatt gyűjthető be. Gondoljunk bele: egy egész zenekar bízza rá magát arra az emberre, aki középen áll és felelősséget vállal azért, hogy mindenki a legjobbat tudja magából kihozni. Nemcsak a hangszerekhez kell értenie, az azokon játszó emberekhez is segítő szándékkal kell tudnia közeledni. A nehézség abban rejlik, hogy közös, egységes szándékká kell formálni a sok egyéni akaratot. – Híresek a régmúlt, gyakran szinte diktatórikus módszerekkel dolgozó karmesterei. Másképp működnek ma már a dolgok? – Átalakult a karmesterek szerepe, helyzete az utóbbi időkben. A zenekarok sokat fejlődtek, sokkal önállóbban képesek játszani, maguk meg tudnak oldani bizonyos helyzeteket, problémákat. A karmester feladata sokkal inkább arra összpontosul, hogyan váljék egy mű előadása interpretációvá. És ma már (egyéként ez régebben is így volt) elengedhetetlen, hogy az ember tájékozott legyen a társművészetek terén is. Tudatában kell lennünk annak, korunk jelenségeire, problémáira hogyan rezonál egy festő, hogyan reagál rá egy író. Emiatt teljesen természetes nekem, hogy irodalommal, képzőművészettel is foglalkozom. 

Névjegy

Dubóczky Gergely a harmincas magyar karmester-generáció egyetlen tagja, aki Kocsis Zoltánnal, Fischer Ivánnal és Fischer Ádámmal is dolgozott. A hagyományos repertoár mellett elkötelezett híve a barokk és a kortárs zenének is, számos kortárs mű ősbemutatója és összművészeti előadás fűződik a nevéhez, emellett gyakori közreműködője különböző színházi produkcióknak és operaelőadásoknak is. Matematikusi diplomája megszerzése után végezte el a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem karmester szakát, ahol summa cum laude diplomázott. 2018-ban az Alba Regia Szimfonikus Zenekar vezető karmestere lett.

A Budapest Sound Collective új formákat keres
Fotó: Nagy Attila / MÜPA

Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál

Január 4-20. között hatodik alkalommal rendezték meg az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivált. Hangversenyek, interaktív beavató foglalkozás, zenepedagógiai műhelyfoglalkozás, családi- és gyerekszínházi előadás, kiállítás és moziest is szerepelt a tizenhét nap programjában. Az eseményeken elhangzó művek, illetve az azokhoz kapcsolódó kompozíciós eszközök átláthatóságát idén is rövid kreatív műhelyfoglalkozásokkal segítették a szervezők az egyes események előtt. A fesztiválon szerepelt német vonatkozású programok létrehozásában a budapesti Goethe Intézet is részt vett.

Szerző

A Dal: Mennyi hat meg négy?

Publikálás dátuma
2019.01.20. 18:40

Fotó: Mohai Balázs / MTI
Az egykori X-Faktor győztes Oláh Gergő, valamint Szekér Gergő jutott túl elsőként A Dal első válogatóján. Születik még sok dal, kérdés, lesz-e elég értelmes mondat hozzájuk.
Környezetvédelem, árvaság, gyász, és természetesen szerelem – a Dal 2019 című műsor első, szombat esti válogatóján e változatos témákat énekelték meg. Az Eurovíziós Dalfesztivál hazai indulóját és az ország idei legjobb dalát felkutató műsorból a korábbról már ismerős Oláh Gergő (Hozzád bújnék) és a vajdasági Szekér Gergő (Madár, repülj!) Antal Timi és férje, Demkó Gergő duója (Kedves világ!) a Nomad rockzenekar (A remény hídjai) és az alternatív Konyha zenekar (Százszor visszajátszott) jutott tovább a zsűri szavazatai alapján tíz versenyzőből, a közönségnek köszönhetően vigaszágon pedig a rapénekes, Deniz és csapata került be a következő műsorba.
 
Az első élőadás valóban csak fellibbentette az említett témákat, majd gondosan el is hessegette, és sokkal inkább más irányba terelte a szót. A zsűritagok − Both Miklós, Mező Misi, Nagy Feró és Vincze Lilla − eleinte a zeneiségre és a szöveges elemekre is kitértek korrekt értékelőikben, különösen előbbi kettő. Később azonban hangsúlyosabbá vált, részben a műsorvezetésnek köszönhetően, a fellépők életkora, a korábbi pályája vagy párkapcsolati állapota. Holott saját szerzemények, és költészetből született dalok is felhangzottak (ez utóbbi például Pátkay Rozina Frida című száma, amely Bán Zsófia versének megzenésítése), az értékes tartalom kiemelése a műsor végéhez közeledve egyre inkább háttérben maradt. Lett helyette iskolás matekóra: „Ma már hat produkciót meghallgattunk, ami azt jelenti, hogy még négy van hátra.”
 
Kétségtelen, hogy az Eurovíziós Dalfesztivált az elmúlt években nem a szívhez szóló balladák, és a zenei magasságok, sokkal inkább a show és a látvány nyerte meg. (Ritka kivétel volt a dalfesztivál 2017-es győztese, a portugál Salvador Sobral dala, amiről az itthoni kritikák erősen megoszlottak: nálunk sokan nem voltak annyira vevők a portugál fado és dzsessz ötvözéséből született, furcsa hangulatú sanzonra. ) Mégis, volt abban valami fájó, hogy a közszolgálatinak mondott Duna Televízióban könnyed mosolyok és frázisokat puffogtató mondatok kíséretében söpörték le az asztalról a fontos üzeneteket.
És az is meglehetősen ironikus, amikor Deniz, Budapestről szóló, egyébként fülbemászó számát követően azt mondja: ha a nézők úgy gondolják, hogy szükség van arra a fajta mondanivalóra, hogy szeressük Magyarországot és legyünk arra büszkék, hogy ide születtünk és itt élhetünk, akkor küldjenek egy SMS-t. Képzeljük el, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválon Tel-Avivban felcsendülne ez a dal: hány ezer kivándorolt magyar ülne döbbenten, fájó lélekkel a televízió előtt, és hallgatná visszafojtott lélegzettel a rapdal sorait: „Legyek bárhol, bármilyen messze, mindig hazahúz a szívem Budapestre.”
Ahogy a műsorvezető, Freddie könnyed mosollyal megjegyezte Oláh Gergő árva gyerekekről szóló dalát követően: „szembesültünk a szomorú valóssággal”, épp olyan fanyar ez a mondat is.

Infó

A Dal
Duna Televízió, január 19.

Szerző
Témák
A dal televízió

Az Esterházy-kincsek két pernek is a főszereplői

Publikálás dátuma
2019.01.20. 14:48
A vezekényi tál
Elperelhetik a magyar államtól az Esterházy-kincseket − írta az Index a Der Kurier értesülése alapján. Az osztrák napilap szerint 260 műtárgy tulajdonjogáért folyik a per, 100 millió euró értékben, és már február 22-én döntés születhet a „fővárosi bíróságon.” Az Esterházy Magánalapítvány lapunkhoz eljuttatott közleményében állítja, nem szándéka Ausztriába vinni a kincseket. „A magánalapítvány még 2013-ban kezdeményezte, hogy a Tanácsköztársaság által elhurcolt és a kommunista diktatúra idején jogtalanul elvett Fraknói-kincs tulajdonjoga körüli kérdések kerüljenek tisztázásra. Ugyanakkor továbbra is a magyar kulturális örökség elidegeníthetetlen részeként kezeli a kivételes értékű gyűjteményt és tartja magát azon vállalásához, a számára kedvező bírósági ítélet után is Magyarországon tartja a kincseket. A magánalapítvány véleménye, a kincsek ne a kevésbé látogatott Fertődön, hanem egy budapesti közgyűjtemény keretein belül kerüljenek bemutatásra” – írták többek között. A közleményből nem derül ki: valójában két per folyik az Esterházy-kincsekért. 2013 novemberében született kormányrendelet arról, hogy ha a magyar állam nem tudja bebizonyítani, egy műtárgy jogosan került a tulajdonába, azt adja vissza – a magánalapítvány még abban az évben benyújtotta restitúciós igényét. Az igényt elutasították, emiatt a közigazgatási bíróságon pereskedik. Egy korábbi miniszterelnöki javaslat nyomán az Iparművészeti Múzeumban őrzött Esterházy-kincsek mintegy hetven darabját 2016-ban szállították a fertődi Esterházy-kastélyba. A magánalapítvány ekkor újabb polgári pert indított a magyar állam, az Iparművészeti és az Eszterháza Központ ellen. Úgy tudjuk, a Fővárosi Törvényszék előtt azt kívánja bizonyítani: a kincsek az ausztriai Fraknó várának tartozékai. Az eddig ismert adatok szerint már a monarchia felbomlásakor, 1918 végén került Budapestre Közép-Európa legjelentősebb barokk főúri kincstára. Egyik híres műtárgya a vezekényi tál: a XVII. századi dísztál Budapest ostromakor a kincsek nagy részével együtt csaknem megsemmisült, Szvetnik Joachim Kossuth-díjas restaurátornak köszönhetően született újjá. A levéltári dokumentumok szerint Esterházy Pál a Fraknóban hagyott ezüstkincseket, illetve a magyar fővárosba hozott műtárgyakat mindig külön kezelte. A gyűjteményt a Tanácsköztársaság idején „köztulajdonba vették”, 1919 végén visszaadták a tulajdonosának. A herceg 1920-ban és 1923-ban is letéti szerződést kötött az Iparművészetivel, a kincseket mint hercegi hitbizományt államosították 1945 után. Az Index és a Der Kurier szerint Fertődön pincében, ládákban tárolják az Esterházy-kincseket. Szabó Szabolcs független országgyűlési képviselő múlt év októberében közzétett videóriportjában viszont azt mutatta be: Fertődön jó állapotban, jó körülmények között vannak a műtárgyak. Abban nem kívánt állást foglalni, Fertődön vagy a felújítás alatt álló Iparművészetiben volna-e a helyük.
Frissítve: 2019.01.20. 17:26