Egységes szándékká formálni a sok egyéni akaratot - interjú Dubóczky Gergellyel

Zene, irodalom, képzőművészet: mindhárom téren naprakészen tájékozottnak kell lennie a karmesternek, aki akár a kortárs, akár a régebbi zeneműveket szeretné érthetővé tenni a mai közönségnek – mondja Dubóczky Gergely.

– Sir Simon Rattle - aki épp egy nappal Haas művének előadása előtt vezényelt a Müpában - mondta az a 2000-ben keletkezett in vainről: lenyűgöző műalkotás, a huszonegyedik század első elismert remekműve. A Klangforum Wien már játszotta nálunk több mint tíz éve, mi volt az apropó, hogy most ön is műsorra tűzte?

– Együttesem, a Budapest Sound Collective profiljához alapvetően hozzátartozik kortárs művek bemutatása. Már a CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon elkezdett sorozatunk is az új koncertformákat kutatta. Georg Friedrich Haas osztrák zeneszerző in vain című művét az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválon játszottuk, amelynek szervezői is gondolkodtak már bemutatásán. Különlegessége, hogy újradefiniálja a hangokhoz való viszonyunkat: például olyan nem mindennapi módon is, hogy az előadás közben többször eltűnik a fény, és teljes a sötétség, miközben a zenészek játszanak. A mű huszonnégy tagú kamaraegyüttesre íródott, és bár a hangszereket hagyományos módon használja a szerző, ám különböző hangrendszerek csendülnek fel, aminek eredményeképp egészen éteri hangzások születnek. Maga a szerző egy ismert Escher-grafikákhoz hasonlította művét, amelyen egy körbeérő, se vége, se hossza lépcsősor látható. A kompozícióban megjelenő hangsorok végtelen spirálérzete az, amely az in vaint és az ismert képeket összeköti.

– A Sound Collective régi zenét is játszik, például Haydn is szerepel a műsorán.

– De ott is megjelenik a kortárs művészet. A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán című Haydn-művet Esterházy Péter szövegével mutattuk be. Ez a kompozíció inspirálta később Nádler Istvánt, aki Fischer Iván lakásszínházában látott egy előadást, hogy megalkossa hét festményből álló sorozatát, amelyet aztán együtt is, Haydn-Esterházy-Nádler: Hét utolsó szó címmel bemutattunk a Kiscelli Múzeumban. Az én ötletem volt, hogy az eredetileg a mű szerves részét képező prédikációk helyett Esterházy készítsen új szövegeket. A szentbeszédek helyére 2014-ben így profán imát írt. Nagyon érzékeny, mai szemmel tudott közeledni a szakrális témához, olyan kongeniális szöveget írt, ami remekül egyensúlyoz ezen a kényes határmezsgyén, szerzőtársává válva Joseph Haydnnak. A képzőművészettel is szorosabb a kapcsolatom az utóbbi időben, rengeteg inspirációt merítek mondjuk Korniss Péter vagy Nádler művészetéből. Előfordult, hogy tárlatvezetésre, vagy kiállítás-megnyitóra kértek fel: ilyenkor a kiállított művekről zenészként beszélek, arról, milyen módon kapcsolódom egy képzőművészeti alkotáshoz.

– Lefordítható a gondolatok képi megjelenítése a zene nyelvére?

– Számomra az a lényeges, egy festmény vagy fotó dinamikájának milyen zenei gesztusai fedezhetők fel. Főleg Nádler festészete, ecsetvonásai bírnak olyan hiteles gesztusokkal, amilyeneket karmesterként is keresek. A kapcsolódási pontok persze sokkal szélesebb körűek, de ez mutatkozik meg a legszembetűnőbben. Ilyen feladatot oldottunk meg, amikor Friedrich Wilhelm Murnau Az utolsó ember című némafilmje alá egy kortárs zeneszerző, Karol Beffa kísérőzenéjét játszottuk.

– És az olyan mesterektől, mint Kocsis Zoltán, Fischer Ádám és Fischer Iván, milyen gesztusok voltak megtanulhatók?

– Alapvetően zenét lehetett tőlük tanulni. Ez sokszor konkrétumokon érhető tetten: például a próbán hogyan old meg Fischer Iván egy pillanat alatt, egy szóval egy problémás helyzetet, amitől az egész zenekar jobban játszik. Vagy: hogyan vett észre Kocsis egy zenei hangsúlyt, aminek eljátszása az egész állást megváltoztatta, elhelyezte azt a partitúra egészében. Vagy: hogyan tudja Fischer Ádám az énekesek levegővételét úgy érezni és kísérni, hogy előadásuk szabaddá, természetessé válik.

– Senki sem karmesterként kezdi a pályát. Milyen volt az alapozás?

– Zongorázni kezdtem, de amikor eldöntöttem, hogy zenész leszek, rögtön karmester szerettem volna lenni. Kanyargós volt az utam idáig, először matematika szakon végeztem. Ez azonban hasznomra volt, mert a karmesterséghez kell egy bizonyos élettapasztalat, ami csak évtizedek alatt gyűjthető be. Gondoljunk bele: egy egész zenekar bízza rá magát arra az emberre, aki középen áll és felelősséget vállal azért, hogy mindenki a legjobbat tudja magából kihozni. Nemcsak a hangszerekhez kell értenie, az azokon játszó emberekhez is segítő szándékkal kell tudnia közeledni. A nehézség abban rejlik, hogy közös, egységes szándékká kell formálni a sok egyéni akaratot.

– Híresek a régmúlt, gyakran szinte diktatórikus módszerekkel dolgozó karmesterei. Másképp működnek ma már a dolgok?

– Átalakult a karmesterek szerepe, helyzete az utóbbi időkben. A zenekarok sokat fejlődtek, sokkal önállóbban képesek játszani, maguk meg tudnak oldani bizonyos helyzeteket, problémákat. A karmester feladata sokkal inkább arra összpontosul, hogyan váljék egy mű előadása interpretációvá. És ma már (egyéként ez régebben is így volt) elengedhetetlen, hogy az ember tájékozott legyen a társművészetek terén is. Tudatában kell lennünk annak, korunk jelenségeire, problémáira hogyan rezonál egy festő, hogyan reagál rá egy író. Emiatt teljesen természetes nekem, hogy irodalommal, képzőművészettel is foglalkozom.