Hong Kong-i apró

Hong Kong egy érzés. Banálisan hangzik, de ez tényleg a kultúrák olvasztótégelye.  Egy londoni ismerősünk minden évben kétszer elutazott Hong Kongba, és amikor megkérdeztem tőle, hogy  mit csinált ott, azt felelte, semmit.
Akkor még nem értettem, pedig ez így van: az ember elmegy Hong Kongba, és csakugyan nem csinál semmit. Felmegy a Csúcsra, lenéz a városra, szerencsés esetben látja a Victoria Harbour hullámain bucskázó kompokat, a karcsú felhőkarcolókat, a forgalmas utcákat,  ha nincs szerencséje, akkor felhőket lát, vagy éppen esik az eső, egy vendéglőben kínai karattyolást hallgat, és angol sört iszik. Jól megy az idő.  
Hong Kong ázsiai, európai és amerikai egyszerre, és mindenből a legjobb. Legnevezetesebb híressége az 1904 óta egy vonalon, 120 állomással közlekedő környezetbarát, energiatakarékos, olcsó, emeletes, sötétzöld villamos. A kocsik népszerűek, gyakorlatilag lépésben haladnak az örökké forgalmas utcákon. A keskeny sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes Hong Kong-i utasnak eszébe sem jut. 
Nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és a szállodánkból a térkép segítségével rövidesen meg is találtuk az egyik megállót. Felszálltunk, és nagy örömmel utaztunk. Csak hát az életről mindig bebizonyosodik, hogy bonyolult, Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derült ki ugyanis, hogy ezen a villamoson nincs jegy (ami nagyon is ésszerű), a viteldíjat - személyenként két Hong Kong-i dollárt, ami körülbelül negyven amerikai cent - a vezető melletti perselybe kell bedobni. Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez. 
Na de a realitás: nálunk csak papír százdolláros volt. Ott álltunk az ajtóban, elöl én, mögöttem Mari, utána Orsi és Kati, meg hát azok, akik szintén szerettek volna leszállni. A vezető nézett rám, én néztem a vezetőre. Körülöttünk Hong Kong, ami mégiscsak Kína, tehát arról, hogy mondjuk fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehetett. Váltópénz meg persze nem volt. 
- Fizetek maguk helyett – ágaskodott ki a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor volt a kezében, homlokán vászonsapka, takarítónőnek nézném, persze lehet, mondaná erre Mari, hogy atomfizikus, csak aznap éppen rosszhajnapja van. Már nyújtotta is a nyolc dollárt, a vezető bedobta az érméket a  perselybe, mehettünk.
A megállóban hálálkodtunk. - Külföldiekkel előfordul – mosolygott az asszony, és már el is tűnt a tömegben.
Másnap újra villamosoztunk. A kompnál vártuk a szerelvényt, amikor hozzánk lépett egy magas, középkorú férfi.
- Bocsánat – kérdezte hibátlan angolsággal –, nem tudják, hogyan kell fizetni a villamoson?
- Tudjuk – felelte Mari. – Két dollár, apróban. 
A villamos éppen beállt.
- De nekem nincs apróm.
- Majd én adok magának – és Mari már nyitotta is a pénztárcáját.
Hát nem megmondtam, hogy Hong Kong egy érzés?
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.01.21. 09:32

Egy szó

Akaratlanul is érdekes adalékokat szolgáltatott a kormánypárti média a „közszolgálati” tévé híradójának működéséről. Annak a vágatlan felvételnek az utóéletéről van szó, amelyből kiderült, hogy a nyilatkozónak a riporter szól, szőjön már bele mondandójába egy fontos szót. A leleplező videó megjelenése után a hatalomhoz közel álló sajtó és portálok gőzerővel kezdték bizonygatni, hogy a 444.hu hazudott és csalt is. A főszereplő, ifj. Lomnici Zoltán a jelek szerint perre viszi az ügyet. 
Teljesen hihető, hogy a naponta szereplő alkotmányjogász, a Századvég Alapítvány jogi szakértője a „mostoha körülmények” miatt elfelejtette említeni azt a fontos szót. Hiszen láthatóan egy behavazott utcán kellett beszélnie, ahol hideg volt, autók és emberek is közlekedtek. Mint kiderült, ráadásul Esztergomban készült a riport – ki tudja, miért ott, és nem egy stúdióban -, ahová ifj. Lomnici együtt utazott a riporterrel. Érdekes. De még inkább az, hogy útközben maga vetette fel, mennyire fontos az a szó, amit utóbb kifelejtett. Sőt, az alkotmányjogász nyilatkozataiból az is világossá vált, hogy arra a szóra már korábban is felhívta a szerkesztő figyelmét. Elküldte ugyanis neki egy korábbi megszólalását, amiben az szerepelt. 
Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy pártunk és kormányunk saját igazának sulykolására nem csupán politikusait használja, hanem olyan – látszólag - független szakértőket is, amilyen például ifj. Lomnici. Azt sem titkolták, hogy a hatalom érdekeit képviselő médiumok pontos eligazítást kapnak – ha maguktól nem tudnák –, mit és hogyan kell beleégetni a nézők tudatába. De azzal azért nem nagyon szoktak kérkedni, hogy az interjúalanyok előre megmondják a szerkesztőknek, miről és miképpen kell beszélgetni. Egy kínosnak vélt szituáció, lám, ezt is kihozta belőlük. 
Működik a hírgyár.
Frissítve: 2019.01.21. 09:32

Blokád

Nem tudhatjuk, hány focista vett részt a túlóratörvény elleni szombati megmozdulásokon, de gyanús, hogy nem sok: abban az (egyetlen) iparágban, ahol 2010 óta nagyjából a négyszeresére nőttek a bérek, nincs komoly ok a tiltakozásra. Ugyanezen idő alatt a minimálbér kézhez kapott összege nagyjából 40 százalékkal emelkedett, ami érthetetlenné teszi, hogy az Orbán-kormány – ha valódi sikert akar fölmutatni – miért nem a focistafizetésekkel büszkélkedik. 
Annak viszont jól körülírható oka van, hiába értetlenkedik rajta visszatérően a kormánysajtó, hogy Budapesten, ahová a világot jellemzően a XII. kerület villáiból szemlélő jobboldali véleményvezérek még ellátnak, miért tüntet sok „nem munkás” és egyetemista. Leginkább azért, mert a klasszikus értelmiségi szakmákban (talán a mérnöki pályát leszámítva) nem volt semmilyen kézzelfogható bérfelzárkózás, és kilátás sincs ilyesmire. Ahhoz ugyanis, hogy legyen, ugyanolyan tempóban kellene nőniük a béreknek, mint az Orbán Viktor által az egészségüggyel, az oktatással, a kultúrával és minden más szektorral szemben preferált fociban.
A Fidesz-univerzumban, ahol 2010. április 25-én, az Orbán-párt kétharmados parlamenti többséget hozó győzelmének napján indult az időszámítás (előtte pedig csak a sötétség létezett), biztosan nehéz elképzelni, de a valódi többség nem a 2008-as világválság előtti reáljövedelmi szintjét szeretné utolérni, hanem legalább a spanyol meg a portugál fizetéseket. És egyre nehezebben veszi be a gyomruk, hogy miközben egy-két jól helyezkedő gázszerelő és kötélbarát évek alatt multimilliárdossá vált a brüsszeli pénzesőben, nekik másfél évtizeddel a belépés után azt próbálják eladni eredményként, hogy nem élnek rosszabbul, mint mielőtt az európai kalandba belevágtunk.
A hét végi demonstrációk mintázata kirajzolt valamit, amiből talán a karmelita zárda új lakója is megérti, hogy mit rontott el. Konjunktúra van, Budapesten most könnyű munkát találni, de minél távolabb kerülünk a fejlődési gócoktól (a fővárostól, Győrtől, Székesfehérvártól, Debrecentől), annál kisebb a munkahely-választék és a bér, ellenben annál nagyobb a kiszolgáltatottság. Az ország településeinek egyharmadán eladhatatlanok a lakások, és ha valakinek a kenyér után indulva mégis sikerül kiszabadulnia a lakás-csapdából, a faluról hozott vételár a prosperáló nagyvárosokban egy frissen ácsolt kutyaólra sem elég, a jövedelmek pedig még a labdarúgásban sem követték azt az árrobbanást, ami a centrumok lakáspiacán lezajlott.
A szombati napot – aligha függetlenül a fentiektől – a vidék nyerte, látványosan bizonyítva, hogy a civilek, a szakszervezetek és az ellenzéki pártok elszigetelt erőtlensége összeadva meghökkentő erőket tud felszabadítani. És volt még egy egyértelmű nyertes: a kormányoldali sárdobálást elegánsan visszapöckölő gimnazista, akinek a kortalan igazságait ugyanúgy nem tudja blokád alá venni a morálisan szétesett Orbán-rezsim, ahogyan harminc éve Grószék is rendre visszapattantak a hasonlóan szemtelen és mosdatlan szájú Soros-ösztöndíjasról, Orbán Viktorról.
Frissítve: 2019.01.21. 09:31