Odze György;
villamos;Hong Kong;
2019-01-21 09:28:00
Hong Kong egy érzés. Banálisan hangzik, de ez tényleg a kultúrák olvasztótégelye. Egy londoni ismerősünk minden évben kétszer elutazott Hong Kongba, és amikor megkérdeztem tőle, hogy mit csinált ott, azt felelte, semmit.
Akkor még nem értettem, pedig ez így van: az ember elmegy Hong Kongba, és csakugyan nem csinál semmit. Felmegy a Csúcsra, lenéz a városra, szerencsés esetben látja a Victoria Harbour hullámain bucskázó kompokat, a karcsú felhőkarcolókat, a forgalmas utcákat, ha nincs szerencséje, akkor felhőket lát, vagy éppen esik az eső, egy vendéglőben kínai karattyolást hallgat, és angol sört iszik. Jól megy az idő.
Hong Kong ázsiai, európai és amerikai egyszerre, és mindenből a legjobb. Legnevezetesebb híressége az 1904 óta egy vonalon, 120 állomással közlekedő környezetbarát, energiatakarékos, olcsó, emeletes, sötétzöld villamos. A kocsik népszerűek, gyakorlatilag lépésben haladnak az örökké forgalmas utcákon. A keskeny sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes Hong Kong-i utasnak eszébe sem jut.
Nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és a szállodánkból a térkép segítségével rövidesen meg is találtuk az egyik megállót. Felszálltunk, és nagy örömmel utaztunk. Csak hát az életről mindig bebizonyosodik, hogy bonyolult, Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derült ki ugyanis, hogy ezen a villamoson nincs jegy (ami nagyon is ésszerű), a viteldíjat - személyenként két Hong Kong-i dollárt, ami körülbelül negyven amerikai cent - a vezető melletti perselybe kell bedobni. Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez.
Na de a realitás: nálunk csak papír százdolláros volt. Ott álltunk az ajtóban, elöl én, mögöttem Mari, utána Orsi és Kati, meg hát azok, akik szintén szerettek volna leszállni. A vezető nézett rám, én néztem a vezetőre. Körülöttünk Hong Kong, ami mégiscsak Kína, tehát arról, hogy mondjuk fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehetett. Váltópénz meg persze nem volt.
- Fizetek maguk helyett – ágaskodott ki a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor volt a kezében, homlokán vászonsapka, takarítónőnek nézném, persze lehet, mondaná erre Mari, hogy atomfizikus, csak aznap éppen rosszhajnapja van. Már nyújtotta is a nyolc dollárt, a vezető bedobta az érméket a perselybe, mehettünk.
A megállóban hálálkodtunk. - Külföldiekkel előfordul – mosolygott az asszony, és már el is tűnt a tömegben.
Másnap újra villamosoztunk. A kompnál vártuk a szerelvényt, amikor hozzánk lépett egy magas, középkorú férfi.
- Bocsánat – kérdezte hibátlan angolsággal –, nem tudják, hogyan kell fizetni a villamoson?
- Tudjuk – felelte Mari. – Két dollár, apróban.
A villamos éppen beállt.
- De nekem nincs apróm.
- Majd én adok magának – és Mari már nyitotta is a pénztárcáját.
Hát nem megmondtam, hogy Hong Kong egy érzés?