Már nem esik útba

Öt alkalommal tehettem közzé 2013. július és 2014. március között a takarékszövetkezeti rendszer erőszakos átalakításával kapcsolatos véleményemet a néhai Népszabadságban. Most, a 2019. év elején azonban ismét érdemes néhány mondattal kitérni a szövetkezeti hitelintézetek sorsára.
2013. június 27-én fogadta el az Parlament a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvényt, amely lehetővé tette, hogy a magyar állam - többségi tulajdont szerezve a szövetkezetek bankjában (Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt.) - elkonfiskálja a magántulajdonláson alapuló szövetkezeti vagyont, és megszerezze az egész rendszer feletti irányítás jogát. A Demján Sándor által vezette Országos Takarékszövetkezeti Szövetség – a magántulajdon védelme és a törvény hatályon kívül helyezése érdekében - azonnal az Alkotmánybírósághoz fordult, ahol a kezdeményezés elbukott. 
Sikertelenül jártunk el az Alapvető Jogok Biztosánál (ombudsman), vesztettünk egyéni polgári peres eljárásokban, sikertelenek voltunk a nemzetközi pénzügyi-, szövetkezeti- és jogi fórumokon. Azért írom többes szám első személyben, mert – Demján Sándor irányításával - a VOSZ akkori főtitkáraként sok kiváló munkatárssal közösen küzdöttem az autonóm takarékszövetkezeti mozgalom megmaradásáért. Be kell ismernem: vesztettünk. Elsősorban persze nem mi, közszereplő érdekképviseleti emberek, hanem a szövetkezetek kistulajdonosainak százezrei.
Az állam megbízottjai még 2013 nyarán megszállták a szektort: átvették a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezetének (SZHISZ) irányítását, a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) és a Magyar Posta emberei pedig beültek a Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt. (Takarékbank) irányító testületeibe. Az öt és fél évvel ezelőtti augusztusi közgyűléseken erőszakkal elfogadtatták a teljes önfeladással egyenértékű új alapszabályokat, majd a szövetkezeti hitelintézeti rendszer kormányhatározat révén kényszerházasságot kötött a Magyar Postával. Ehhez az akcióhoz kapcsolódva megcsapolták az állami költségvetést is, 135 milliárd forintos nagyságrendben. A 2013 nyarán elfogadott törvény őszi – a szövetkezeti mozgásteret tovább szűkítő – korrekciójával kapcsolatos félelmeinket a Köztársasági Elnöknek is jeleztük, de Áder János sem állt mellénk, és ezt a törvényt is aláírta. (Öt évvel ezelőtt még voltak illúzióink a köztársasági elnök szerepét illetően.)
A megszerzett zsákmány értékes: több mint ezer településen 1600 szövetkezeti hitelintézeti fiók, mintegy egymillió ügyfél. A „kincset” gond nélkül megszerző pénzügyi martalócok szabad prédává tették a teljes takarékszövetkezeti vagyont, hiszen törvények biztosították számukra, hogy az állami (többségi) részvénycsomagot korlátozás nélkül értékesíthessék. Bárki tulajdonrészt – akár többségit is – szerezhetett a Takarékbankban, aki az államnak szimpatikus, és akinek az ajánlata tetszetős volt. A kistulajdonosok befektetései és érdekei senkit nem érdekeltek. 
Közben szisztematikus módon (és erőszakkal) folyt a takarékszövetkezetek integrációja (egyesítése): az öt évvel ezelőtti 125 szövetkezetből 2018 végére 12 lett. A 12 ideiglenesen „életben maradt” szövetkezet (hamarosan ezek is fuzionálnak) és néhány szövetkezeti alapon, de részvénytársasági formában működő bank egyesül majd 2020-ig, és univerzális kereskedelmi bankként – a Takarék Csoport részeként – működik tovább. A felduzzadt vagyon és a tulajdonosi jogok gyakorlása a politika legfelesőbb köreivel baráti kapcsolatot ápoló személyek, illetve vállalkozásaik kezébe került. A Takarék Csoport ma már csaknem 2500 milliárd forintos konszolidált mérlegfőösszege és 6,5 százalékot meghaladó piaci részesedése alapján Magyarország negyedik legnagyobb bankcsoportja, és a magyar pénzügyi rendszer meghatározó intézménye. 
Sokan gondolhatják, hogy a dolgok rendben mennek. Csakhogy. A takarékszövetkezeti rendszer - hagyományos módon – a vidék bankhálózataként, többszázezer ember „egycentes” tulajdonrészéből (részjegy) álló pénzpiaci vállalkozásként működött. A takarékszövetkezeti fiók hozzátartozott/hozzátartozik a magyar falu mindennapi életéhez, úgy, mint a templom, a kisbolt (élelmiszer-vegyes), a kisvendéglő (kocsma), a heti piac és az időszakosan működő orvosi rendelő. Ezeken a helyeken nem csak árucsere, pénzforgalom és szolgáltatások igénybevétele történik, ezek az intézmények/!/ egyben közösségi terek is. Ha bármelyiket kiiktatják a helyi vérkeringésből, akkor az adott kistelepülés lakosságmegtartó képessége érzékelhetően csökken, és számottevően romlik az élet minősége. 
Olvasom, hogy a Takarék Csoport hatékonnyá tétele során rövid időn belül több száz egységre kerül lakat, a hírek szerint csak Békés megyében félszáz fiók bezárására kerülhet sor, de Borsod és Heves megye számos községében is megszűnik a pénzügyi szolgáltatás. Csak semmi pánik: tavalyelőtt Alcsútdobozon - alkalmazott nélküli - fiók nyílott (Takarék Smart Point), bizonyára a 75 év feletti lakosok „határozott követelésére”, akik így most vakoskodva, remegő kézzel ütlegelhetik a villódzó számítógépes klaviatúrát. Nem, nem vagyok a korszerű eszközök bevezetése ellen, csak éppen magam előtt látom Mari nénit, amint „gépészkedik”, és nincs kitől kérdeznie! A busz meg nem jön, a vasúti szárnyvonal pedig évekkel ezelőtt megszűnt.
A kistulajdonosok (részjegyesek) – működő helyi szövetkezet híján - nem voksolhatnak saját ügyükben, a kiszolgáltatott falusi lakosság (közfoglalkoztatottak, álláskeresési támogatáson lévők, nyugdíjasok stb.) szava pedig eddig sem számított. A jövőben már nem esik útba „jövet-menet” a takarékszövetkezet, kutyagoljon el a polgár - hideg télben, forró nyárban - a járási székhelyre, ott aztán beszélhet, tájékozódhat és bankolhat kedvére! 
Egy kérdésem azért még maradt: ez a grandiózus méretű hitelintézeti átalakítás – és a kirendeltségek/fiókok tömeges bezárása – az agyonreklámozott Modern Falvak és Kistelepülések Programjának szellemében és keretében történik? Ha igen, akkor bizonyára sokan elfelejtették, hogy honnan jöttek…
Szerző
Dávid Ferenc
Frissítve: 2019.01.22. 09:38

Töretlen fejlődés

Bumfordian bájos fejlődési vonulatát tapasztalhatjuk a NER kormánya számára szokatlanná és – vélhetőleg – idegesítővé, sőt nyugtalanítóvá váló sorozatos tüntetések narrációjának. Míg az átkosban az ilyesmi még nagyjából úgy hangzott, hogy „hosszú hajú huligánok” voltak a minden lében kanalak, a NER jelenlegi csúcsminisztere legutóbb ekképp fogalmazott: „szűk kisebbség agresszív fellépése” és „Soros kitartottak” műve az egész.
De szerencsére a narráció evolúciója itt még nem rekedt meg. Kitűnő jellemzést adott a tüntetőkről a jelenlegi Paks-miniszter is, mondván: „Ami az elmúlt napok tüntetés- és felfordulás sorozatát illeti, azt mondhatom, hogy én nem munkásokat látok a Parlament előtt, vagy az utcákon, hanem fiatalokat, akik szerintem egy napot se dolgoztak eddig”. Amit egy ilyen jeles szakférfiú nyilván már a képernyőkről leolvasva is biztonságosan megállapítani képes.
A függetlennek mondott Volner János mindezt az állatvilágban is pozicionálta: „piócaként kapaszkodtak rá a munkavállalók teljesen jogos érdekvédelmi harcára: az egyesült ballib csürhe a Kossuth téren rombolt”; aztán lett ebből még magyar- és keresztényellenes patkánylázadás is. Egyszóval a magyar nyelv minden szépsége és ereje megcsillan ezekben a fennkölt nyilatkozatokban.
Ezen a ponton azonban már beszállt a narráció evolúciójába a Demokrata c. papíripari termék mozgalmas mozgalmi múltú főszerkesztője is, aki a tüntetőket illetően ezt találta kinyilatkoztatni: „elnézést, de azt kell mondjam, ettől a csürhétől ...” Ami most ily módon kiszakasztatott magasztos szövegének környezetéből, de a felelősen gondolkodó NER hírolvasók bízvást megfejtik az értelmét így is (már ha tudnak különbséget tenni konda és csürhe között).
A fejlődés itt sem állott meg. A Párt 5. tagkönyvese mindezt meg is koronázta emígy: „Azt hiszem, kezd elég lenni ezekből. Az őrjöngő, felakasztással fenyegető, törő-zúzó szar lumpenprolikból, meg az ennek örvendező médiagecikből, Soros-csicskákból, mama kedvenceiből, fröccsöntött forradalmárokból. Készüljetek!”
No, ez már világos beszéd, ezzel kellett volna kezdeni, és nem össze-vissza finomkodni a magyar nyelv ékességeivel. Itt az idő, nincs mese, tessenek készülni!
Szerencsére azonban a másik oldalon is mutatkoznak jelei a fejlődésnek. Ezen jelek némelyike már megjelent, mások még váratnak magukra. Például olyanok, hogy akik eddig kértek engedélyt felvonulásra, egyszer csak majd nem kérnek. Hanem felvonulnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nem kérnek engedélyt félpályás útlezárásra sem, hanem lezárnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nemcsak félpályás, hanem egész pályás lesz a lezárás. Azután majd egyszer csak egy egész műszak (pl. éjszakás) nem megy be a munkahelyére, és nem veszi fel a munkát. Amivel egy folyamatos üzemben működő gyár termelése azonnal leáll. Aztán egyszer csak pajkos autóvezetők körbe-körbe kergetőzgetnek a körforgalmakban, amivel pillanatok alatt megállítják a forgalmat. És még csak nem is szabálytalanok!
A fejlődés – mint látható – megállíthatatlan, a jövő meg beláthatatlan.
De azt már nem evolúciónak fogják hívni, hanem revolúciónak.
Frissítve: 2019.01.21. 09:35

Kuba, a haza és a haladás

Hatvan éve, 1959 januárjában vonultak be a Fidel Castro vezette forradalmárok Havannába. Alighanem ez volt az első olyan forradalom, amely a televízió jóvoltából vált világeseménnyé. A tudósítóknak nem kellett a tömeg „leírhatatlan lelkesedéséről” beszélni, a tévékamerák olyan össznépi örömünnepet mutattak, amelynek hitelességét nem lehetett kétségbe vonni. 
Az elkergetett diktátor, Fulgencio Batista korrupt rendszerét a legtöbb kubai utálta, és már az amerikaiak sem bánták a bukását. Úgy gondolták, hogy a földbirtokosi családból származó, ügyvédnek tanult Castro majd mond néhány forradalmi hangulatú beszédet, aztán az elődeihez hasonlóan megbékél azzal a ténnyel, hogy Kubában minden az Egyesült Államok tulajdonában van. Kaszinók, szállodák, gyárak, olajfinomítók, telefontársaságok – arányosan megosztva a maffia és a komoly nagyvállalatok között. 
Az első hónapokban Fidel még latinos angolsággal elismételgette, hogy ő egyáltalán nem kommunista, és Washingtonba is ellátogatott. Aztán mégis szembefordult az Egyesült Államokkal, és szovjet segítséggel megteremtette az amerikai kontinens első szocialista államát. 
Az első három évtizedben Kuba a Szovjetunió szövetségese és gazdasági értelemben kitartottja lett. A CIA kudarcba fulladt kísérletei a sziget megszállására és Fidel meggyilkolására jó ürügyet teremtettek a belső elnyomáshoz. Castro ugyanakkor nem a vasfüggönyben, hanem a kivándorló hajókban hitt: akiknek nem tetszett a rendszere, azokat átpakolta Floridába. Még ellenfelei sem tagadhatják, hogy megszüntette az írástudatlanságot, latin-amerikai viszonylatban jó egészségügyet és oktatást teremtett a népe számára. A születéskor várható élettartam elérte, egyes években valamivel meg is haladta az USA átlagát. Ez sok, amúgy nem kommunista amerikait is az ingyenes állami egészségügy hívévé tett. Kuba egy időben saját forradalma katonai exportjával is megpróbálkozott, de ezek a kísérletei elbuktak. Nagyobb sikert ért el az orvosai exportjával. Venezuelában például az orvost addig sohasem látott szegénynegyedekben a kubai doktorok megjelenése készítette elő a talajt Chavez választási győzelméhez.
A Szovjetunió összeomlása és az európai szocializmus kudarca után sokan megjósolták Fidel Castro és a kubai rendszer bukását. Az elmúlt három évtized azonban bebizonyította, hogy a kubai modell az oroszoktól érkező anyagi támogatás nélkül is fenntartható. Gazdasági nehézségek és a szabadságjogok korlátozása árán, de hát Latin-Amerikában a kubainál súlyosabb gondokra és kegyetlenebb elnyomásra is megannyi példát láthatunk. A stabil kormányzással és az óvatos reformokkal sikerült megvédeni a rendszert, amely amúgy kényszerűségből, az energiahordozók hiánya miatt élen jár a környezetileg fenntartható fejlődésben.
Európában sokan megfeledkeznek arról, hogy a világ népességének közel egynegyede ma is kommunista pártok által vezetett, szocialistának nevezett rendszerekben él. Kínát, Vietnamot és más ázsiai országokat persze nehéz összehasonlítani Kubával. De annyiban megegyezik a történelmük, hogy a nyugati hatalmak mindegyikben kegyetlen elnyomóként és gátlástalan kizsákmányolóként léptek fel. A nemzeti függetlenségért vívott harcot mindenütt a kommunisták és szövetségeseik vezették, akik a mai napig erősen nemzeti retorikát használnak. Elsősorban ez ad nekik tartós legitimitást. Míg Közép-Európában a kommunizmus egy a térségünknél elmaradottabb külső hatalom – a Szovjetunió – kiszolgálását jelentette, addig ezekben az országokban modernizációt hozott a központosított fejlesztési politika. A szocialista elvek dogmatikus érvényesítése sok kárt is okozott, de az egészségügy, az oktatás és az elemi létfeltételek jobbak lettek.
A szocializmus és a kapitalizmus ideológiailag ellentétes fogalmak, de gazdaságilag megannyi árnyalat van köztük. A kínai és vietnami vezetők láthatóan ügyesen variálják ezeket. Az új, a magántulajdont legitimáló alkotmány februárra várható elfogadásával a kubai vezetők is erre készülnek. A piacgazdasági reformoktól függetlenül ugyanakkor kevés kubai szeretné visszaállítani az amerikai hegemóniát, hiszen a szigetország egész eddigi történelme a spanyolok és a jenkik elleni szabadságharcról szól. 
A hatvan esztendővel ezelőtti forradalom romantikája elenyészett, és a szocializmus mai hívei sem a kollektív cukornád-aratásban látják a baloldali gondolkodás lényegét. De így is történelmi tény marad, hogy egy kicsiny, elmaradott és korrupt függőségben tartott ország pár tucatnyi fiatal forradalmár vezetésével szakítani tudott a világ leghatalmasabb államának a kényszerű gyámságával. Fidel Castróról sok rosszat is el lehet mondani. De a kelet-európai progresszióval szemben számára a „haza vagy haladás” dilemmája értelmezhetetlen volt, számára a kettő végzetesen egyet jelentett.
Frissítve: 2019.01.21. 09:34