Elit

A britek büszkék Etonban, Oxfordban, Cambridge-ben képzett elitjükre. Idáig úgy-ahogy még bíztak is benne. Úgy tűnik, hogy kár volt. David Cameron konzervatív miniszterelnök (Eton, majd Oxford) jó ötletnek tartotta népszavazást kiírni az európai uniós tagságról, csak hogy visszaverje a kicsiny, de hangos Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) neonacionalista támadását. Jött a kampány, amelynek során például Boris Johnson (Eton és Oxford) bődületes hazugságokkal érvelt a EU-ban maradás ellen, és az egykori brit nagysághoz méltó, virágzó jövőt ígért a kilépés esetén. Ehhez valószínűleg némi titkos orosz rásegítés is kellett, de a britek szűk többsége a távozásra szavazott.

Cameron lemondott, a helyére lépő Theresa May (Oxford) tárgyalásokat kezdett a kilépés feltételeiről. Amit kialkudott, azt a brit parlament történetének egyik legsúlyosabb kormánypárti kudarca során a képviselők leszavazták. Az EU hallani sem akar a tárgyalás újranyitásáról. Boris Johnson bármi áron, de miniszterelnök akar lenni, May még mindig húzza az időt. Abban reménykedik, hogy a március 29-i határidő közeledtével legalább a saját pártja beáll mögé. Ha nem, akkor vagy el kell halasztani a kilépést, vagy új népszavazást kell kiírni, vagy az Egyesült Királyság megállapodás nélkül zuhan ki az EU-ból.

Az első esetben nyilvánvalóvá válik a konzervatív elit kudarca. A másodikban súlytalanná válik a népakarat, hiszen addig lehetne új referendumokat kiírni, amíg a kívánt eredmény ki nem jön. A harmadikban végveszélybe kerül az Egyesült Királyság: Észak-Írország egyesülhet az Ír Köztársasággal, a függetlenedő Skócia pedig felvételét kérheti az Európai Unióba. Mindez azért, mert Cameron nem volt elég bátor ahhoz, hogy felvegye a harcot a hosszú éveken át hülye kis bohócnak tekintett, egyetemi végzettség nélküli Nigel Farage-zsal és a nagy összképet tekintve maroknyi szélsőséges hívével.

A neonacionalizmus életveszélyes, az elit tehetetlen. A legkisebb rossz alighanem az új népszavazás és az EU-ban maradás.