Az egyik legsokoldalúbb angol színész, aki filmrendezőként is aktív – immár a harmadik rendezői munkája a Rudolf Nurejev életét feldolgozó The White Crow. Ralph Fiennes egy kicsit a miénk is: Az angol betegben a magyar származású Almásy László grófot alakította, majd a Szabó István rendezte A napfény ízében egy magyar zsidó család három férfialakját játszotta el.
- Ralph-nak vagy „Réf”-nek hívhatom?
- Ez attól függ, hogy mennyire vesszük figyelembe az óangol kiejtést. Ott volt például Ralph Vaughn Williams, akinek „Réf”-ként ejtettük ki a nevét. Engem a szüleim „Réf”-nek hívtak kora gyerekkorom óta, így tudatalatti késztetést éreztem arra, hogy mindenkit kijavítsak, aki Ralph-nak hívott. Ma már kicsit bánom, hogy nem vettem fel a Rafe-t művésznévnek, mert akkor most sem kellene magyarázkodással kezdenem a beszélgetést! Szóval, „Réf-Ralph” vagyok, üdvözlöm… .
- Színészként elképesztő karriert tudhat maga mögött. Mi hajtotta a rendezés felé?
- Az utóbbi filmem elkészítése során én is többször feltettem magamnak ezt a kérdést. Most úgy érzem, soha, de soha többet nem akarok filmet rendezni. A The White Crow nagyon sok energiámat felemésztette, elképesztően frusztrált éveket tudhatok miatta magam mögött. Éljen a színészlét!
- Megutálta a rendezést?
- Ezt nem mondanám, mert magát a forgatást, a kreatív részt nagyon élveztem. Az azonban, hogy a költségvetés és mások sorsa miatt a felelősség engem terheljen, gyilkos stresszt jelent. Az is bosszantott, hogy nem tehettem meg, hogy nem szerepelek a The White Crow-ban. Képzelje el a szituációt, amikor egy mecénás azt mondja nekem, hogy akkor kapok rendezőként pénzt, ha szerepet is vállalok. A filmipar sokszor értelmetlen helyzeteket teremt. Persze, aztán a végén a színész énem örült, elvégre egész jó karaktert osztottam magamra.
- Színészként vannak még szerepálmai?
- Nincsenek. Nem így működik a rendszer. Abból választhatok, ami szembejön velem. Az elhatározást sok minden meghatározza: a forgatókönyv, az adott figura, a rendező, de jellemzően ösztönösen döntök. A Vakító napfényt például azért vállaltam, mert meggyőzött Luca Guadagnino rendező intellektusa. Ha hónapokig kell együtt lennem valakivel, akkor muszáj, hogy szellemileg stimuláljon.
- Kik voltak azok a rendezők, akik a leginkább stimulálták?
- Anthony Minghella, Szabó István és Fernando Meirelles. Ők hárman a top, de ha egyetlen egyet kell megjelölnöm, akkor az István lenne. Vele nagyon különleges volt a közös munka. Lenyűgöző az érzékenysége a gondolatok és érzelmek megfogalmazásával kapcsolatban. Már az első találkozásunk alkalmával éreztem a speciális rálátását és megértését a filmszínészet iránt. Imádtam, ahogy velem beszélt, ahogy irányított A napfény íze forgatása során. Nagyon kemény, ugyanakkor mélyen humánus művész. Minden egyes rezgést követett és azonnal jelezte, ha valami nem volt hiteles.
- Január 27-én, a film bemutatójának huszonötödik évfordulóján ismét a mozikba kerül a Schindler listája. Furcsa, hogy Steven Spielberg nevét nem említette az előző kérdésnél.
- Pedig meg kellett volna. Igaz, ő teljesen más iskola, mint Szabó vagy Minghella. Míg az utóbbi kettő finoman rávezet arra, hogy mit szeretne tőled, Spielberg azonnal a lényegre tér. A belőle hiányzó érzékenységet az őszinteséggel pótolja. Közvetlen ember, aki egyenesen megmondja a szemedbe, hogy mit gondol. Mindemellett hihetetlen energiákat mozgat meg a forgatás során. Rendezőként ezt a magas hőfokon égést tanultam meg tőle, egészen pontosan azt, hogyan kell egy egy egész stábot feltölteni és kontrollálni. Ha ma visszagondolok a Schindler listája forgatására, szinte beleszédülök abba a tempóba és szenvedélybe, ami annak idején Stevenből eredt. Nem kétséges, hogy a karrierje legfontosabb művéről van szó.
- Mennyire volt fájdalmas ezt színészként elviselni?
- El kell ismernem: voltak napok, amelyek nehezek voltak. Sőt, fájdalmasak. Steven számára fontos volt a hitelesség és a realitás, ezért bármire hajlandó volt. Az egyik legmegrázóbb forgatási nap az volt, amikor az Auschwitzba érkezők orvosi vizsgálatát rögzítettük. Az összes statisztának meztelenre kellett vetkőznie. Senki nem bántott vagy alázott meg senkit, ám a helyzet megteremtése is borzalmas érzéssel töltött el mindannyiunkat.
- Spielberg volt a legszigorúbb rendező a karrierje során?
- Nem, mert szereti, ha a színészek végül kitalálják, mit szeretne és végül magunk rendezzük magunkat. Akinél nincs efféle játékra lehetőség, az Wes Anderson: a Grand Budapest Hotel forgatása során még egy szót sem változtathattam meg.
- Számos alkalommal játszott el Shakespeare karaktereket, illetve rendezőként adaptálta a műveit. Mit gondol, mi lenne ma Shakespeare: színházi szerző vagy forgatókönyvíró?
- Mindkettő. Amint megérezné a filmipar limitjeit, visszamenekülne a színházba. Képzelje csak el a helyzetet: ott feküdne rengeteg Shakespeare csoda az asztalfiókban ostoba producerek megjegyzéseivel, hogy miért szarok. Ma sértett és megsebzett alkotó lenne.
- Az Európai Filmakadémia kitüntette az „Európai hozzájárulás a világ filmművészetéhez” díjjal. Ez jelent önnek valamit?
- Persze, jó érzés, ha az embert elismerik, különösen, ha kollégáktól érkezik az elismerés. Aztán ez a dicsőség semmit sem segít, ha a következő filmedhez szeretnél könnyebben támogatáshoz jutni. Ezzel nem akarok senkit sem megbántani, de tény, hogy a világot nem lehet díjakkal megváltani.
- Szükség lenne erre?
- Én, aki abszolút európainak tartom magam, egész életemben abban a hitben éltem, hogy szép lassan, de az élhető és élvezhető civilizációt építjük. Aztán rendre történnek olyan események, amelyek ennek az ellenkezőjét vetítik: ilyen a Brexit, a politikai erők szélső jobb- vagy balfelé tolódása – a túlzott nacionalizmus és politikai korrektség ugyanolyan veszélyes. Egyre kevésbé tudjuk definiálni mit, hogy „szabadság”. Persze, manapság inkább a jobbra tolódás az aggasztó, kezdve Olaszországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal, Oroszországgal és természetesen a hazámmal Nagy-Britanniával. Aktív alkotóként a legnagyobb félelmem, hogy a művészek lassan elveszítik azokat a fórumokat, ahol megnyilvánulhatnak. Pedig ezek a szólásszabadság alapjai. A művészeteknek nagy a társadalmi befolyásuk, épp ezért fontos, hogy feszegessük a határokat. Ezt lehet tenni politikai agendával is, de engem mindig is sokkal jobban érdekelt az emberi természet. Minden abból az alapvető kérdésből indul ki, amelyet optimális esetben csehovi érzékenységgel teszünk fel: miért ilyen bonyolult emberként létezni?
- Ha már Csehov: az orosz klasszikus figurái mindig elvágyódnak valahova. Ön is ilyen álmodozó alkat?
- Jesszus, miért nem ezzel kezdtük az interjút? Mindannyian csehovi karakterek vagyunk, miközben ezt el sem tudjuk képzelni magunkról. Pedig Csehov orvos volt, ismerte az emberi természet gyenge pontjait.
- Elég sok misztikus és természetfeletti filmben vállalt szerepet.
- Nevezzük a nevén a dolgot: sok kommerszben látott. Ezeket a lehetőségeket nem hajtottam. Harry Potter világa azért tetszett meg, mert J.K. Rowling nagyon jó metaforákkal ábrázolta ebben a mesében korunk gonoszságait. Jópofa volt, hogy ezek az erők elleni harcra tanít.
- Mivel Voldemort alakítójával beszélek, gondolom, egyetért azzal: a gonoszokat élvezetesebb alakítani.
- Nem feltétlenül. Lehet jó nagyokat ripacskodni közben, az biztos. De ezt én már végtelenül unom, mert semmi érdekesség nincs ezekben. Korábban azt mondtam, várom a szerepeket, most helyesbítek: soha többet nem leszek főgonosz hollywoodi filmben.
- Azért a Bond franchise marad, ugye?
- Igen, de sosem akartam James Bond filmben szerepelni. Aztán jött Sam Mendes, aki meggyőzött arról, hogy lehetséges még innovatívan hozzánőni a franchise-hoz. Illetve a titkosszolgálat élén lecserélhettem Judi Dench-et, akit ez nagyon bosszantott!
- Ha már szóba hozta: Judi Dench mesélte, hogy amikor megkapta M szerepét, az Mi6 meghívta vacsorára. Mivel a következő Bondban már ön lesz M, adódik a kérdés: megvolt már a vendéglátás?
- Igen.
- És, mi történt…?
- Ez szigorúan bizalmas.
