A globális Rubik-kocka

Publikálás dátuma
2019.01.26 14:50

Fotó: AFP/ Delil Souleiman
A kör nem „négyszögesíthető”, így a gömb sem „kockásítható”. Mi van azonban, ha a glóbuszunkon lezajló folyamatok megértéséhez mégis az visz egy kicsit közelebb, ha Rubik-kockaként képzeljük el?
Emlékszem, amikor először vettem kézbe, kétségbeesetten csavargattam az oldalakat, igyekezve a színeket összerendezni, mígnem ráébredtem: mindig újra szétesik az addig kirakott rend. A feltaláló - Rubik Ernő – egy interjújában elismerte: elsőre neki is hetekbe került „kiforgatni” a kockát. Az emberiség most hasonló problémával szembesül. A világ multipoláris és decentralizált lett, egyes részei – az országok és a létszférák – egymástól elválaszthatatlanná váltak. Az államok és az egyének megkérdőjelezhetetlennek vélt szuverenitása megszűnőben van. A világ egy olyan zenekarra hasonlít, amelyben sok a zenész, senki nem figyel a másikra, mindenki a maga nótáját fújja, és sehol egy mindenki által elfogadott karmester. Pedig ahhoz, hogy harmónia és ne hangzavar szülessen, a korábbinál jobban kellene figyelnünk egymásra.

Kritikus ponton

A Föld - gazdaságostul, nemzetállamostul, és környezetestül - globális „közlegelővé” vált. A közlegelő egykor a falu melletti rétet jelölte, ahova a gazdák a teheneiket hajtották ki. A közösség jóléte a közlegelő állapotától, az pedig lelegelhető fű mennyisége és a legelésző tehenek száma közötti kényes egyensúlytól függött. Ha az egyensúly megbomlott – mert túl sok állatot hajtottak a legelőre –, bekövetkezett a „közlegelő tragédiája”. Ám az összeomlást nemcsak rosszindulat idézheti elő. Már az is tragédiához vezethet, ha a gazdák saját önző érdekeiket követik. A kutatók alig két hónapja tárták a világ elé: közlegelővé vált bolygónk kritikus ponthoz érkezett. Ha az önmagukat mindenki más elé helyező nemzetek az emberiség közös érdekét figyelmen kívül hagyják, és nem veszik figyelembe a jövő nemzedékek szempontjait, katasztrófa következhet be.
Még nem ismertük fel: azáltal, hogy a társadalmak és a létszférák elválaszthatatlanul összefonódtak, a világ nehezen áttekinthető lett. Az egyik országban bekövetkező változás lényegesen módosíthatja távoli népek sorsát. Az éghajlat alakulását már nem elsősorban a Nap és az óceánok, a trópusi erdők és a sarkok jégsapkája, hanem a Föld lakóinak életmódja határozza meg. Ez a helyzet juttatta eszembe a globális Rubik-kocka hasonlatot. Ezen a zöld szín jelenti a természeti környezetet, a sárga a világgazdaságot, a kék a nemzetközi politikai rendszert, a fehér a globális vállalatok dominanciájára épülő üzleti ökoszisztémát, a narancssárga a demográfiát, míg a hatodik, a piros szín, az „internet of things” áttekinthetetlen világát jelöli.
Tudom, minden hasonlat sántít, mégis úgy vélem: a Rubik-kocka megvilágíthatja mai világunk komplex helyzetét. Szemléletessé teszi, hogy bárkinek, bármilyen beavatkozása – egy remélt változás érdekében elcsavart oldal – szükségképpen átrendezi az addig kialakult rendet, elrontva a korábban fáradtsággal létrehozott struktúrát. A lényegen nem változtat, hogy a játék-, és a globális Rubik-kocka eltérő feladat elé állít: az előbbinél egyszínű oldalakat kell kirakni, az utóbbinál viszont - az élet változatosságát kifejezve – a létszférák sokszínűségéből kellene harmonikus egységet megalkotni. Ezért baljós, hogy a világ populistái, minden erővel egyszínű oldalak „előállítására” törekednek.

A vakok és az elefánt

Ám a globális Rubik-kocka „kirakásának” - a populisták mellett – van egy további akadálya. Ezt az ismert indiai történettel - a vakok és az elefánt találkozásával – világíthatjuk meg. A vakok - sorban megtapogatva az elefántot - megpróbálják kitalálni: mi is az a „valami”? Aki a farkát fogja, kötélnek gondolja, aki a lábát, az oszlopnak, aki az ormányát érinti meg, vastag faágnak véli, és így tovább. Ám vakságuk miatt nem jönnek rá: a lény, amivel találkoztak – egy elefánt. Ezzel a szakértők tudásának – többnyire önmaguk és a társadalom előtt is – rejtett korlátozottságára utalok. Az elméletek áttekinthető, logikus struktúrájú világot tételeznek fel és ameddig ez fennáll, a modellek jól is működnek. A folyamatok fokozatos összekapcsolódását sokáig figyelmen kívül hagyták. Ezért a társadalom megszokta: ha nehezen megoldható problémába ütközött, a tudóst kellett kérdezni, aki előbb vagy utóbb megadta a helyes választ.
A XX. század során egyre több szakterület jutott el a változások következményeit szemléletesen bemutató matematikai modell használatáig. Revelációt jelentett a William Phillips által még 1949-ban megalkotott MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer), amely a nemzetgazdaságban a pénz körforgását a vízáramlással szemléltette. A politikusok hozzászoktak: mielőtt döntést hoznak – legalább képletesen – rápillantsanak a pénzáramlás folyamataira: vajon tényleg az lesz-e az eredmény, amire számítanak. Fokozatosan egyre több területre – a környezetre, a város-fejlődésre, a demográfiára – kidolgoztak efféle döntést segítő modelleket. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a folyamatok évtizedeken keresztül finoman-szabályozottan zajlottak. Hasonlatunknál maradva: az elefánt sokáig nyugodtan tűrte a tapogatást.
A XXI. századba átlépve azonban a világ komplex és kaotikus lett. Mivel a folyamatok áttekinthetetlenné váltak, az addig bevált modellek rendre „megbicsaklottak”. Tanácsaikat követve nemhogy helyreállt volna, inkább megzavarodott a világ kényes egyensúlya: a történetbeli elefánt megvadult. Míg a szakemberek világlátásának „vakfoltjai” régebben nem okoztak látványos problémát, napjainkban egyre több nem-várt mellékhatással, az eredeti szándékot az ellentétére fordító következménnyel szembesülünk. A helyzetet az teszi majdnem kezelhetetlenné, hogy egyidejűleg kell küzdeni a populizmus által gerjesztett érdek-vakság és a komplexitás előidézte szakmai vakság következményeivel. Ha pedig a felelőtlen ostobaság és a folyamatok valóságos szerkezetét fel nem ismerő jó-szándék egyszerre érvényesül, szinte bele van kódolva a globális közlegelő sorsába a tragédia.
Ahogyan a társadalom egymástól független alrendszerei - a gazdaság, a környezet, a nemzetközi politika stb. - globálisan összefonódtak, a világ a káosz peremére sodródott. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy megértsük a világunk működésmódját. Ezt azonban csak egy olyan - a rendszer komplexitását tükröző - modell képes megalapozni, amely összekapcsolja és számszerűsíti távoli területek egymásra gyakorolt hatását. Csak így dönthető el, mely beavatkozás támogatja, és melyik az, ami veszélyezteti a globális egyensúlyt. Vegyük példaként a migráció kérdését, amely napjainkban az egész világ, az EU és így hazánk számára is komoly gondokat okoz. A populizmus – meglovagolva az épp általa felkorbácsolt aggodalmakat – egyetlen választ sulykol: építsünk áthatolhatatlan falakat. A hagyományos politikai pártok még mindig azon tűnődnek: vajon elegendők-e a „félig áteresztő” határok, vagy engedjük a szabadabb áramlást?
A globális Rubik-kocka arra utal: a falak méretéről és szilárdságáról folyó vita eltereli a figyelmet a migráció globális környezettől, a világgazdaságtól, a regionális politikai és a demográfiai folyamatoktól való függésétől. Ahogyan a rák sem gyógyítható csak a sebész késével, és elkerülhetetlen a gyógyszerek, a kemo- és a sugárterápia valamint a pszichológus együttes beavatkozása, épp úgy nem „kúrálható” a migráció pusztán magas falakkal, csak komplex beavatkozással. Ahogy egy „csodadoktor” végzetes lehet rák esetén, úgy tragikus következményekre vezethet, ha a migráció „kezelését” populista politikusokra bízzuk. Ezért megkerülhetetlen a tudósok – végső figyelmeztetésnek szánt – felhívása: alig másfél évtized áll rendelkezésre a környezeti katasztrófa elkerülésére.

Egy csimpánz szintjén

S ha még ez sem volna elég: az elmúlt hetekben megsokasodtak az aggodalmat keltő hírek a világgazdaságról is. Sokan egy újabb - a 2008-asnál pusztítóbb – válság kirobbanását vizionálják. Ezek mellett akár liberális nyavalygásnak tűnhet: a migráció megállításához elkerülhetetlen a gazdasági növekedés, a társadalmi haladás és a politikai szabályozás megfelelő intézményeinek megteremtése. A folyamatok ugyanis átlépnek bármiféle határt, legyen a falak bármilyen magasak és erősek. A migrációt csak az tarthatja kezelhető keretek között, ha a „kibocsátók” fokozatosan – se nem túl lassan, se nem túl gyorsan - fejlett és modern társadalmakká válnak. Akár jó hírnek is tekinthető: egy hatékony stratégia megalkotásához nem a tudósok szakértelme a „szűk keresztmetszet”. Viszonylag rövid idő alatt létrehozhatók azok a komplex modellek, amelyek segíthetnek elkerülni a „globális közlegelőt” fenyegető veszélyeket (Börner, K. et al. Forecasting innovations in science, technology, and education. PNAS. 2018.). Ám ha megszületnek is ezek a komplex modellek, a politikusok nehezen vehetők rá használatukra.
A modellek ugyanis - a világ bonyolultsága miatt - többnyire a hétköznapi logikával ellentétes következtetéseket sugallnak. A politikusok ebből azt olvassák ki: a tudósok ajánlásait követve csökkennek újraválasztási esélyeik. A helyzetet tovább bonyolítja a társadalom tájékozatlansága. Egy nemrég megjelent könyv – Factfulness, írója, Hans Rosling, a TED nemrég elhunyt szakértője – szomorú ténnyel szembesíti az olvasót. A világ polgárai - a globális közlegelő gazdái - alapvető tényekkel sincsenek tisztában. Ennél is sokkolóbb, hogy az önmagukat tájékozottnak és hozzáértőnek gondoló döntéshozók gyakran csak egy csimpánz szintjén ismerik a világot. Ez úgy kell érteni: amikor a valóságra vonatkozó ismereteikre kérdezünk rá, a véletlenszerűen megjelölt megoldások közelebb állnak a valósághoz, mint a döntéshozók megfontolt válaszai.
Az emberiség mai állapota tehát azt vetíti előre: világunk sodródni fog. A váratlanul előbukkanó események, a nehezen kiszámítható válságok válaszra kényszerítenek, de az illetékesek hajlamosak lesznek kitérni a döntések elől, vagy figyelmen kívül hagyni a globális modell logikáját. A rövidtávú szemlélet és a szűk látókörű érdek felülírja a bölcsességet és a megfontoltságot. A következmény: a megbomlott egyensúly helyreállítása – ha sikerül - a szükségesnél tovább tart, és a kelleténél nagyobb fájdalommal jár. A globális közlegelő katasztrófájának elkerülése ugyanis áldozatvállalást követel gazdagoktól, lemondást a fejlettektől. Ám még ha ezt megteszik is, a helyzet rövid távon csak lassan javul, a szegények pedig elképzelhetetlenül megszenvedik – ha egyáltalán túlélik - az átalakulást.
Jogos a kérdés: miért nem kínálok optimistább képet? Mert veszélyekkel teli környezetben az optimizmus nem jó iránytű. Az optimizmus kockázatos tettekre – meggondolatlanságra vagy a szükséges lépések halasztására – serkenthet. Ám ezzel épp a katasztrófába vezet. Megpróbálok tehát realista lenni. Abban bízom, hogy a tudósok viszonylag gyorsan elénk tárják a globális Rubik-kocka megoldását. Azt azonban, hogy a világ vezető hatalmai hajlandók és képesek lesznek-e helyreállítani a globális Rubik-kocka harmóniáját – megtalálni és megvalósítani a legkevésbé fájdalmas, de mégis működőképes megoldást -, csak remélni merem.
Frissítve: 2019.01.26 14:50

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.