A globális Rubik-kocka

Publikálás dátuma
2019.01.26. 14:50

Fotó: Delil Souleiman / AFP
A kör nem „négyszögesíthető”, így a gömb sem „kockásítható”. Mi van azonban, ha a glóbuszunkon lezajló folyamatok megértéséhez mégis az visz egy kicsit közelebb, ha Rubik-kockaként képzeljük el?
Emlékszem, amikor először vettem kézbe, kétségbeesetten csavargattam az oldalakat, igyekezve a színeket összerendezni, mígnem ráébredtem: mindig újra szétesik az addig kirakott rend. A feltaláló - Rubik Ernő – egy interjújában elismerte: elsőre neki is hetekbe került „kiforgatni” a kockát. Az emberiség most hasonló problémával szembesül. A világ multipoláris és decentralizált lett, egyes részei – az országok és a létszférák – egymástól elválaszthatatlanná váltak. Az államok és az egyének megkérdőjelezhetetlennek vélt szuverenitása megszűnőben van. A világ egy olyan zenekarra hasonlít, amelyben sok a zenész, senki nem figyel a másikra, mindenki a maga nótáját fújja, és sehol egy mindenki által elfogadott karmester. Pedig ahhoz, hogy harmónia és ne hangzavar szülessen, a korábbinál jobban kellene figyelnünk egymásra.

Kritikus ponton

A Föld - gazdaságostul, nemzetállamostul, és környezetestül - globális „közlegelővé” vált. A közlegelő egykor a falu melletti rétet jelölte, ahova a gazdák a teheneiket hajtották ki. A közösség jóléte a közlegelő állapotától, az pedig lelegelhető fű mennyisége és a legelésző tehenek száma közötti kényes egyensúlytól függött. Ha az egyensúly megbomlott – mert túl sok állatot hajtottak a legelőre –, bekövetkezett a „közlegelő tragédiája”. Ám az összeomlást nemcsak rosszindulat idézheti elő. Már az is tragédiához vezethet, ha a gazdák saját önző érdekeiket követik. A kutatók alig két hónapja tárták a világ elé: közlegelővé vált bolygónk kritikus ponthoz érkezett. Ha az önmagukat mindenki más elé helyező nemzetek az emberiség közös érdekét figyelmen kívül hagyják, és nem veszik figyelembe a jövő nemzedékek szempontjait, katasztrófa következhet be.
Még nem ismertük fel: azáltal, hogy a társadalmak és a létszférák elválaszthatatlanul összefonódtak, a világ nehezen áttekinthető lett. Az egyik országban bekövetkező változás lényegesen módosíthatja távoli népek sorsát. Az éghajlat alakulását már nem elsősorban a Nap és az óceánok, a trópusi erdők és a sarkok jégsapkája, hanem a Föld lakóinak életmódja határozza meg. Ez a helyzet juttatta eszembe a globális Rubik-kocka hasonlatot. Ezen a zöld szín jelenti a természeti környezetet, a sárga a világgazdaságot, a kék a nemzetközi politikai rendszert, a fehér a globális vállalatok dominanciájára épülő üzleti ökoszisztémát, a narancssárga a demográfiát, míg a hatodik, a piros szín, az „internet of things” áttekinthetetlen világát jelöli.
Tudom, minden hasonlat sántít, mégis úgy vélem: a Rubik-kocka megvilágíthatja mai világunk komplex helyzetét. Szemléletessé teszi, hogy bárkinek, bármilyen beavatkozása – egy remélt változás érdekében elcsavart oldal – szükségképpen átrendezi az addig kialakult rendet, elrontva a korábban fáradtsággal létrehozott struktúrát. A lényegen nem változtat, hogy a játék-, és a globális Rubik-kocka eltérő feladat elé állít: az előbbinél egyszínű oldalakat kell kirakni, az utóbbinál viszont - az élet változatosságát kifejezve – a létszférák sokszínűségéből kellene harmonikus egységet megalkotni. Ezért baljós, hogy a világ populistái, minden erővel egyszínű oldalak „előállítására” törekednek.

A vakok és az elefánt

Ám a globális Rubik-kocka „kirakásának” - a populisták mellett – van egy további akadálya. Ezt az ismert indiai történettel - a vakok és az elefánt találkozásával – világíthatjuk meg. A vakok - sorban megtapogatva az elefántot - megpróbálják kitalálni: mi is az a „valami”? Aki a farkát fogja, kötélnek gondolja, aki a lábát, az oszlopnak, aki az ormányát érinti meg, vastag faágnak véli, és így tovább. Ám vakságuk miatt nem jönnek rá: a lény, amivel találkoztak – egy elefánt. Ezzel a szakértők tudásának – többnyire önmaguk és a társadalom előtt is – rejtett korlátozottságára utalok. Az elméletek áttekinthető, logikus struktúrájú világot tételeznek fel és ameddig ez fennáll, a modellek jól is működnek. A folyamatok fokozatos összekapcsolódását sokáig figyelmen kívül hagyták. Ezért a társadalom megszokta: ha nehezen megoldható problémába ütközött, a tudóst kellett kérdezni, aki előbb vagy utóbb megadta a helyes választ.
A XX. század során egyre több szakterület jutott el a változások következményeit szemléletesen bemutató matematikai modell használatáig. Revelációt jelentett a William Phillips által még 1949-ban megalkotott MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer), amely a nemzetgazdaságban a pénz körforgását a vízáramlással szemléltette. A politikusok hozzászoktak: mielőtt döntést hoznak – legalább képletesen – rápillantsanak a pénzáramlás folyamataira: vajon tényleg az lesz-e az eredmény, amire számítanak. Fokozatosan egyre több területre – a környezetre, a város-fejlődésre, a demográfiára – kidolgoztak efféle döntést segítő modelleket. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a folyamatok évtizedeken keresztül finoman-szabályozottan zajlottak. Hasonlatunknál maradva: az elefánt sokáig nyugodtan tűrte a tapogatást.
A XXI. századba átlépve azonban a világ komplex és kaotikus lett. Mivel a folyamatok áttekinthetetlenné váltak, az addig bevált modellek rendre „megbicsaklottak”. Tanácsaikat követve nemhogy helyreállt volna, inkább megzavarodott a világ kényes egyensúlya: a történetbeli elefánt megvadult. Míg a szakemberek világlátásának „vakfoltjai” régebben nem okoztak látványos problémát, napjainkban egyre több nem-várt mellékhatással, az eredeti szándékot az ellentétére fordító következménnyel szembesülünk. A helyzetet az teszi majdnem kezelhetetlenné, hogy egyidejűleg kell küzdeni a populizmus által gerjesztett érdek-vakság és a komplexitás előidézte szakmai vakság következményeivel. Ha pedig a felelőtlen ostobaság és a folyamatok valóságos szerkezetét fel nem ismerő jó-szándék egyszerre érvényesül, szinte bele van kódolva a globális közlegelő sorsába a tragédia.
Ahogyan a társadalom egymástól független alrendszerei - a gazdaság, a környezet, a nemzetközi politika stb. - globálisan összefonódtak, a világ a káosz peremére sodródott. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy megértsük a világunk működésmódját. Ezt azonban csak egy olyan - a rendszer komplexitását tükröző - modell képes megalapozni, amely összekapcsolja és számszerűsíti távoli területek egymásra gyakorolt hatását. Csak így dönthető el, mely beavatkozás támogatja, és melyik az, ami veszélyezteti a globális egyensúlyt. Vegyük példaként a migráció kérdését, amely napjainkban az egész világ, az EU és így hazánk számára is komoly gondokat okoz. A populizmus – meglovagolva az épp általa felkorbácsolt aggodalmakat – egyetlen választ sulykol: építsünk áthatolhatatlan falakat. A hagyományos politikai pártok még mindig azon tűnődnek: vajon elegendők-e a „félig áteresztő” határok, vagy engedjük a szabadabb áramlást?
A globális Rubik-kocka arra utal: a falak méretéről és szilárdságáról folyó vita eltereli a figyelmet a migráció globális környezettől, a világgazdaságtól, a regionális politikai és a demográfiai folyamatoktól való függésétől. Ahogyan a rák sem gyógyítható csak a sebész késével, és elkerülhetetlen a gyógyszerek, a kemo- és a sugárterápia valamint a pszichológus együttes beavatkozása, épp úgy nem „kúrálható” a migráció pusztán magas falakkal, csak komplex beavatkozással. Ahogy egy „csodadoktor” végzetes lehet rák esetén, úgy tragikus következményekre vezethet, ha a migráció „kezelését” populista politikusokra bízzuk. Ezért megkerülhetetlen a tudósok – végső figyelmeztetésnek szánt – felhívása: alig másfél évtized áll rendelkezésre a környezeti katasztrófa elkerülésére.

Egy csimpánz szintjén

S ha még ez sem volna elég: az elmúlt hetekben megsokasodtak az aggodalmat keltő hírek a világgazdaságról is. Sokan egy újabb - a 2008-asnál pusztítóbb – válság kirobbanását vizionálják. Ezek mellett akár liberális nyavalygásnak tűnhet: a migráció megállításához elkerülhetetlen a gazdasági növekedés, a társadalmi haladás és a politikai szabályozás megfelelő intézményeinek megteremtése. A folyamatok ugyanis átlépnek bármiféle határt, legyen a falak bármilyen magasak és erősek. A migrációt csak az tarthatja kezelhető keretek között, ha a „kibocsátók” fokozatosan – se nem túl lassan, se nem túl gyorsan - fejlett és modern társadalmakká válnak. Akár jó hírnek is tekinthető: egy hatékony stratégia megalkotásához nem a tudósok szakértelme a „szűk keresztmetszet”. Viszonylag rövid idő alatt létrehozhatók azok a komplex modellek, amelyek segíthetnek elkerülni a „globális közlegelőt” fenyegető veszélyeket (Börner, K. et al. Forecasting innovations in science, technology, and education. PNAS. 2018.). Ám ha megszületnek is ezek a komplex modellek, a politikusok nehezen vehetők rá használatukra.
A modellek ugyanis - a világ bonyolultsága miatt - többnyire a hétköznapi logikával ellentétes következtetéseket sugallnak. A politikusok ebből azt olvassák ki: a tudósok ajánlásait követve csökkennek újraválasztási esélyeik. A helyzetet tovább bonyolítja a társadalom tájékozatlansága. Egy nemrég megjelent könyv – Factfulness, írója, Hans Rosling, a TED nemrég elhunyt szakértője – szomorú ténnyel szembesíti az olvasót. A világ polgárai - a globális közlegelő gazdái - alapvető tényekkel sincsenek tisztában. Ennél is sokkolóbb, hogy az önmagukat tájékozottnak és hozzáértőnek gondoló döntéshozók gyakran csak egy csimpánz szintjén ismerik a világot. Ez úgy kell érteni: amikor a valóságra vonatkozó ismereteikre kérdezünk rá, a véletlenszerűen megjelölt megoldások közelebb állnak a valósághoz, mint a döntéshozók megfontolt válaszai.
Az emberiség mai állapota tehát azt vetíti előre: világunk sodródni fog. A váratlanul előbukkanó események, a nehezen kiszámítható válságok válaszra kényszerítenek, de az illetékesek hajlamosak lesznek kitérni a döntések elől, vagy figyelmen kívül hagyni a globális modell logikáját. A rövidtávú szemlélet és a szűk látókörű érdek felülírja a bölcsességet és a megfontoltságot. A következmény: a megbomlott egyensúly helyreállítása – ha sikerül - a szükségesnél tovább tart, és a kelleténél nagyobb fájdalommal jár. A globális közlegelő katasztrófájának elkerülése ugyanis áldozatvállalást követel gazdagoktól, lemondást a fejlettektől. Ám még ha ezt megteszik is, a helyzet rövid távon csak lassan javul, a szegények pedig elképzelhetetlenül megszenvedik – ha egyáltalán túlélik - az átalakulást.
Jogos a kérdés: miért nem kínálok optimistább képet? Mert veszélyekkel teli környezetben az optimizmus nem jó iránytű. Az optimizmus kockázatos tettekre – meggondolatlanságra vagy a szükséges lépések halasztására – serkenthet. Ám ezzel épp a katasztrófába vezet. Megpróbálok tehát realista lenni. Abban bízom, hogy a tudósok viszonylag gyorsan elénk tárják a globális Rubik-kocka megoldását. Azt azonban, hogy a világ vezető hatalmai hajlandók és képesek lesznek-e helyreállítani a globális Rubik-kocka harmóniáját – megtalálni és megvalósítani a legkevésbé fájdalmas, de mégis működőképes megoldást -, csak remélni merem.

Papp Sándor Zsigmond: Vak felfedezők

Publikálás dátuma
2019.01.26. 12:50
IKEA-ban megpihenve. A többi vásárló kéretlen betolakodónak tűnik
Fotó: Johannes Eisele / AFP
Koszföldjén járunk, adja ki a jelszót heti rendszerességgel a feleségem, D. És ekkor már tudni lehet, hogy pár óra és felzúgnak a hamuszín egek, raccsolva ordítani kezdenek a porszívók, mindenféle kemikáliák sorakoznak fel szenvtelenül a konyhapulton, hogy legyalulják a világunkat, a három szobát. S végül minden ragyogni kezd hidegen, a maga tökéletességében, mintha az életünk csak egy berendezett zug lenne egy IKEA kiállítóterében. (Csak mellékesen: ott viszont mindig az az érzésem, hogy egy idegen lakásába tévedtem volna be. Nem merek leülni a jól elhelyezett kanapéra vagy székre, pedig csak ki szeretném próbálni, hogy mennyire kényelmes, mert az az érzésem, hogy papucsban slattyogva megérkezik a tulaj, és döbbenten rám kiált, hogy mi a francot keresek a nappalijában. Vagy fordítva: annyira belekényelmesedem a fotelbe, hogy a többi vásárlót nézem kéretlen betolakodónak.)
Eleinte egészen másként hangzott ez a Koszföld. Úgy tűnt, mintha valaki csábító felfedezésre invitálna, valamilyen egzotikus földrészre, ahol régen kihalt állatok rohangálnak (a porszaurusztól a vízkőrexig), és be lehet nézni az ágy mögött megnyíló szakadékba, vagy felkaptatni a függöny meredek hágóin, hogy végül a Karnis csúcsáról lenézve, megpihenjünk. De aztán kiderült, hogy eléggé hétköznapi út visz oda, ami nem vetekszik sem Baszkföld, sem Patagónia kacskaringós ösvényeivel, és nem hátizsákkal és túrabakanccsal kell elindulni, hanem törlőronggyal és gumikesztyűvel. És nem, nem az éhséget, a fáradtságot, vagyis önmagunkat kell legyőznünk a túra során, hanem a kétes foltokat és csellengő morzsákat, macskaszőrt és cipőtalpról lehullott sarat, minden mi nem a lakás szerves része, betolakodó, vagy azzá lett valamiért.
Az is gondot okoz néha, hogy nem ugyanolyan az érzékelésünk. Amikor D. már földet kiált, és már fogna neki az előkészületeknek, én még a gondolatát sem látom a megérkezésnek, csak a nyílt tenger nyugalmát, én még hagyom, hogy elringasson a végtelenség kényelmes érzete, mintha a porszaurusz csupán mese lenne, amivel a gyenge idegzetű gyermekeket riogatják pedagógiailag. Nem akarok megérkezni, még úton vagyok, makacskodom, és legszívesebben hozzáláncolnám magam az árbochoz (fotelhez), hogy én innen tapodtat sem, de aztán nincs mit tenni. Kolumbusz sem arról volt híres, hogy a hajón maradt, amikor meglátta India vélt partjait. Ha nagyon akarom, akkor ezt a finom kulturális noszogatást olvasom ki a csípőre tett kézből, és a kikészített szemetes zsákokból. Hajrá Koszföld, megyek, kiált fel bennem ilyenkor a köddé vált felfedező.
Minden feleségnek van egy speciális arckifejezése, amelynek hatására minden férj, már ha szereti a hosszú, csöndes életet, pontosabban: életét, akkor pattan, már nem fontolgat, nem latolgat, hanem megy, csinálja, legfeljebb magában közvetíti tovább a meccset, gólhelyzeteket teremt, és mindegyiket be is rúgja. És ez az arckifejezés univerzális. Olvastam, hogy Federeren, minden idők legnagyobb teniszezőjén derülnek néha a jó angolok, mert amikor Wimbledonban játszik, a közelben bérelnek házat, kell a hely a négy gyereknek, s biza olyankor nem egyszer látni, ahogy a svájci civilben leviszi a szemetet. Tán még porszívózik is. Legalább olyan elszántan, mintha a háló mögött várna a gyilkos röptére. Nevetnek a jó angolok, mert sehogy sem tudják összeegyeztetni a sztársággal az effajta hétköznapiságot. Holott a titok nem itt lappang, hanem Mirka arcán, mert bármennyire is támogató, férje karrierjét egyengető a szlovák származású feleség, azért az ő arca sincs gumiból. Arról nem beszélve, hogy ő is járt már Koszföldön, s tán a kulturális noszogatásokért sem megy a szomszédba.
A munkamegosztás sok mindenre gyógyír, nem tagadom. Bár bizonyos szempontból irigylem a finneket. Olvastam egy életmódról szóló könyvben, hogy távoli rokonainknál nincs olyan, hogy „ez az asszony dolga”, ez meg a férfié, mindig az végzi el az adott munkát, akinek jobban kézre áll. (Csak mellékesen: manapság úgy terjednek az oly hangzatos nevek, mint hygge, ikigai, sinrin-yoku, lagom, sisu, mintha új istenek trónolnának az Olümposzon. S persze abban a naiv hitben vesszük ezen életmódvezető, -kiegészítő bédekkereket, mintha egyúttal a kívánt életszínvonalat is megvennénk a könyvvel együtt. Vagy legalábbis a bölcsek kövét dédelgetnénk keménytáblában.)
Azóta is töprengek azon, hogy vajon a vak komondorok országában mi áll jobban kézhez egy magyar virtussal (ebből lehetne igazán jó életmódkönyvet írni, csak úgy kapkodnák a skandinávok vagy a mindenre nyitott angolaiak, kongóiak) megáldott férfinak? Gyorsan elmondom, hogy nekem se sok minden, bár tény, hogy már egészen fejlett szinten pakolom be és ki a mosogatógépet, és szinte nézni is öröm, ahogy teregetek, a szemétszállításban és -szétválogatásban alig van nálam jobb, és a bevásárlás sem mindig fog ki rajtam, ám Koszföld többi praktikája bizony igencsak távol áll tőlem. Vajon lehetne belőlem egy közepes finn? Vagy legalább kezdő japán? Vagy maradok szinte tökéletes magyarnak? Van oly bédekker széles e világon, amely választ adna erre?

Ujvárosi Emese: Rajzszögbe ülni

Publikálás dátuma
2019.01.26. 10:05
Okos szemével vesénkbe lát Vajda "Misu", a hosszú hajú, tekintélyes öregúr
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
"Tisztánlátás, nem pedig vigasztalás a filozófia feladata."
(Vajda Mihály)
A rajzszög kicsi, a cseresznyepaprika is, de mind a kettő nagy kellemetlenséget tud okozni, egyik a test alsó, mármint ha beleülünk, másik a test felső régiójában. Ilyen ez a kis fehér, elegáns kötet, tizenhárom gondolatban gazdag írás van benne, a legtöbb szúr, csíp, gondolkodtat (!), szóval nem rózsaberek, illatszellő, miegymás. A szerző le is ül velünk szemben, furcsa kis öregúr, hosszú a haja, kissé tekintélyes (nem akartam pocakost írni, drága Misu), okos szemével a vesénkbe lát, elmagyarázza, miről szól a könyve, s útjára engedi.
Az írások többségére emlékezünk is valahonnan, olvastuk itt-ott, sajnos, a szerkesztő nem siet a segítségünkre, honnan visszhangzik bennünk egyik vagy a másik. A két legfontosabb A holokauszt és a filozófia (Vajda, i. m. 51-57.) című gondolatmenet, valamint az Én, mint tanú (i. m. 57-101.) című vallomás. A holokauszt és a filozófia valójában egy gondolati vázlat, amely három lépcsőben képzeli el ennek a traumának a filozófiai feldolgozását: első lépésben a haláltáborokkal foglalkozó filozófiai munkákat venné számba, utána megvizsgálná az európai felvilágosodás és a holokauszt projektumának összefüggését: „… a holokausztot éppen a felvilágosodás, a tiszta racionalitásra törekvés projektuma következtében kibontakozó »értékválság« tette lehetővé: a zsidóság kiirtását nem holmi elkeseredett és felbőszült-felbőszített dühös tömegek hajtják végre (pogromok), hanem egy racionálisan szervezett hatalom racionálisnak tűnő érvek alapján.” (i. m. 53-54.) Végül számba tervezi venni a kontinentális filozófiának azokat az opuszait, amelyek beépítették gondolkodásukba a holokauszt tapasztalatát (i. m. 54-55.), s ezzel folytatták a XIX. század haladás-hitének megkérdőjelezését, ami Kierkegaard, Nietzsche és Freud radikális fordulatával már elkezdődött.
Ágaskodik bennünk az ellentmondás, ha a felvilágosodás eszméje tétetett bűnbakká. Csokonai sorai jutnak eszünkbe - ”Lehasadoztak már a fekete vásznak, / Mellyeket a fényes világosság előtt/ A hajdani idők mostohás keze szőtt.” -, meg effélék, s nem szeretnénk 1789-et úgy kitörölni a történelemből, ahogy azt Goebbels propaganda-miniszter volt szíves javasolni. (Vajda Mihály: A fasizmusról, Osiris Kiadó, 1995. i. m. 50.) Mégis ennek a könyvnek az újraolvasása, illetve előszava (Vajda: A fasizmusról. i. m. 7-16.) világosítja fel a dolgok állásáról az olvasót. Az Emlékezet. Idegenség tanulmányai pedig arra vezetnek rá, milyen megfontolások alapján alakult ki Vajda meggyőződése a fasizmus, holokauszt, soá, idegenség témáival kapcsolatban.

Nem az ördög műve

 Az okok számbavételénél a legelső és legfontosabb Vajda filozófia-értelmezéséből következik. Az Én, mint tanú kezdődik e Fichte-idézettel: ”hogy milyen filozófiát választ az ember, attól függ … , hogy milyen ember: mert a filozófia nem valami élettelen gönc, melyet az ember csak úgy félredob vagy előszed: élettel tölti meg azt az ember lelke.” (i. m. 57.) A filozófia személyessége, megszenvedettsége, önéletrajzi jellege Vajda számára kulcsfontosságú. A másik, fontosságában legalább ilyen erejű érv Vajdánál Kertész Imre: Sorstalanság című regényével, annak befogadás-történetével kapcsolatos. Vajda Kertészre hivatkozva azt állítja, hogy: „az, ami Auschwitzban történt, az embert a létezés középpontjába állító, a létezők urának tekintő »humanizmus« egyenes folytatása, a parancsolatok és tiltások formájában megfogalmazott erkölcs szükségképpen bekövetkező kiüresedésének következménye. Nem az ördög műve, hanem az európai kultúráé.” (i. m. 68.) Vajda természetesen tudatában van, és több helyen is hangsúlyozza, hogy ettől a kultúrától nem lehet megszabadulni, mi több, ez személyes döntésünk körén kívül esik, valamint a modernitás, mint adottság sem szüntethető meg: „… nem tartom már a modernitást feltétlen értéknek. De továbbra is úgy gondolom, hogy nincsen visszaút, csak a modernitás keretein belül lehetünk képesek – ha egyáltalán – az emberi élet lehetőségét is fenyegető ellentmondásokat megoldani.” (A fasizmusról, i. m. 12.)
Fel ne sóhajtsunk, hogy szerencsére, legalább a modernitás marad, mert a folytatás sem rózsalugas: Kelet-Európára nézve Vajda jóslata több, mint lehangoló. Mivel ebben a régióban a társadalomban nem alakult ki a társadalom önszerveződésének képessége, ezért csak egy tömegtámogatásra épülő, központi hatalom létrejöttében bízhatunk, ez a hatalom pedig csak fasiszta lehet. Szép remények. Hogy is van ez? Kérdezzünk rá, mert a rákérdezést megtanulhattuk professzor úr szemináriumain. Vajda abban reménykedik, hogy ez a hatalom nem lesz teljesen embertelen (A fasizmusról, i. m. 16-17.), vagyis az imént az ablakon lendületesen kihajított humanizmust mégis vissza szeretnénk csempészni valahogyan? Kertész lealacsonyító tapasztalata volt, hogy a náci gépezet bűnrészessé tette önnön megsemmisítésében. Vajon a kommunista lágerekben nem ugyanezt élték meg azok, akiket sorstalanságuk oda vetett?
Minden elnyomó rendszer, minden diktatúra korrumpál, kollaboránssá tesz a túlélés délibábját lebegtetve, alkalmazkodásra kényszerít, dehumanizál. Vajda azzal mentegeti Mussolini fasizmusát, hogy az a magántulajdont nem törölte el, s ezért életképes maradt. Olyan reménytelennek látszik ez a törekvés a különféle diktatúrák mentegetésére, működőképességükre, támogatottságukra hivatkozva, mint hogy melyik is volt/van a legszebb nyúl a halpiacon. Mindegyik rémes, csak a szabadság elviselhető. Csődbe ment volna mindaz, amit a szellem magáról elgondolt J. S. Bach, Rembrandt, Arisztotelész, Bartók, Einstein, Descartes elméi által? Tévedtek volna azok a milliók, akik 1789-ben nem tűrték tovább, hogy eszközként tekintsen rájuk és szenvedésükre az egyház és az arisztokrácia? Dobjuk ki az ablakon a francia forradalmat, az európai kultúrát, jöjjön a sikeres újbarbarizmus, valósuljon meg Orwell látomása? Akkor bizonyosan nem maradna semmi itt a földön, amiért élni érdemes.
A kortárs szellemi térben megtalálhatjuk Vajda gondolatvilágának párhuzamait: Földényi F. László: A melankólia dicsérete (Jelenkor, 2017.) című kötete pontosan erről szól, s nem áll messze tőle Radics Viktória vélekedése sem. Mindkét gondolkodó, esszéista problémája az, hogy a felvilágosodáson alapuló európai világmagyarázat feltartott kézzel áll a tudás határain kívül álló, Földényi leegyszerűsítését/bonyolítását átvéve összefoglalóan »melankóliának« nevezett jelenség előtt (Földényi, i. m. 79.). Aki igényes művészetet fogyaszt, tudja jól, hogy komolyan vehető műalkotás nem képzelhető el melankólia nélkül. E melankólia csúszik ki minduntalan az ész kontrollja alól. Az utópiák borzalmas, ész diktálta tökéletessége az Albert Speer által tervezett terekben valósul meg (Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor, 2018. i.m. 19.,41.). Ezzel szemben fogalmazza meg érveit Balla Zsófia, P. Szűcs Julianna vagy legkarakteresebben Radnóti Sándor (A süketnéma Isten és más bírálatok, Magvető, 2018.). Minden nagy mű túlmutat önmagán, ez evidencia, s bár Radnóti Sándor másként tekint a transzcendenciára (Radnóti i. m. 32-33.), ezt nem is vitatja. Könyvének kvintesszenciája mégis az, hogy óv bennünket a mítoszba süllyedés, a totális irracionalitás ködétől.
Szomorú, vizes síkra tévedtünk, s ez távol áll hősünk, Vajda Mihály alapvetően derűs, elmélkedő alkatától. A kis kötet sem pusztán e két súlyos írásból áll, bár kétségtelenül uralják azt. Hogyan is lehetne elfeledni, hogy a kilencéves kisfiú kabátjára gondosan válogatott, szép sárga anyagból készült csillagot rögzítettek. S azt, ami ezzel járt. A csillagok sűrűségét. Csillagok a kabátokon, csillagok a házakon. Az elviselhetőnél egy kissé több volt akkoriban a csillag, csak Kant csillagos ege hallgatott. Erről szólna a könyv? Erről is. Biztatom az olvasót, sok szépet talál benne, aki keres, Petri Györgyről, Esterházy Péterről, Borbély Szilárdról, Závada Pálról, Nádas Péterről. Kacaghat is, a Cigány-történetek (i. m. 157-166.) Vajda derűs személyiségéről, életszeretetéről, emberismeretéről szólnak. Ez végre nem csíp, nem szúr, de úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodtat is, és halljuk közben professzor úr, drága Misu jellegzetes, göcögő kacagását.
Még nagyon sokáig szeretnénk hallani.
(Vajda Mihály: Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek. Múlt és Jövő, Budapest, 2018.)
Szerző