Hogy Orbán Viktornak nálunk letelepedni kívánó menekültek híján is sikerült a bevándorlás kérdését a magyar belpolitika központi témájává emelnie, az immáron nem lehet kétséges. Hazánk miniszterelnöke nemes egyszerűséggel „bevándorláspártinak” titulálja kormánya parlamenti opponensét éppúgy, mint a rabszolgatörvény ellen tiltakozó szakszervezeteket, vagy az egetverő magyarországi korrupció, illetve a jogállam orbáni lerombolása ellen fellépni kívánó uniós tisztségviselőket. Dacára annak, hogy az érintett szereplők egyike sem fogalmaz meg a bevándorlással bármilyen módon összefüggő követeléseket.
De ami bejött tavaly áprilisban, az bejön talán idén májusban is, gondolhatja Orbán. Kabinetjének katasztrofális szakpolitikai teljesítménye ellenére pártja ismét alkotmányozó többség birtokába került a hazai törvényhozásban. Mindezt kizárólag annak köszönhetően érte el, hogy médiatúlsúlya révén gyerekjáték volt a magyar társadalomban elhintenie a zsigeri idegengyűlöletet.
E kommunikációs hadviselés első kudarcát a decemberi tüntetések jelentették. Az ellenzéki pártok, a szakszervezetek és a civil szervezetek koalíciója mintha megtalálta volna az orbáni „csodafegyver” ellenszerét, tudniillik a kizsákmányolás és önkény ellen demonstrálók abba a helyzetbe kerültek, hogy kvázi ők határozhatják meg a közbeszéd tematikáját. A Fidesz-tábor szellemi értelemben gyógyíthatatlan „kemény magja” természetesen továbbra is hitelt ad a végletekig leegyszerűsített kommunikációs paneleknek. De a számbeli fölényben lévő bizonytalanok, akik közül ráadásul számosan károsultjai a rabszolgatörvénynek, egyre hiteltelenebbnek érzik a migrációra fókuszáló kormányzati propagandát.
A jövő zenéje, vajon a xenofób retorika meghozza-e Orbán Viktor számára a remélt áttörést az európai parlamenti választáson, és ezáltal megszabadul-e a destruktív törekvéseinek némileg gátat szabó uniós kontrolltól. Annyi bizonyos, hogy a Strauss-doktrína sajátos értelmezéseként felfogható orbáni stratégia a jelek szerint vonzónak tűnik a német uniópártok bizonyos vezetői számára.
Bármennyire kézzelfogható azonban Németország földrajzi és kulturális közelsége hazánkhoz, arrafelé némileg másként mennek a dolgok. A második világháborút követő évtizedekben a szövetségi köztársaság vezetői (Adenauer, Brandt stb.) nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a német társadalom feldolgozza és megtagadja az ország náci múltját. Gyaníthatóan ezért nem működött Münchenben Horst Seehofer kísérlete, amikor az idegengyűlölő rigmusok átvételével próbálta hatástalanítani a szélsőjobboldalt. És a CDU új vezetője szövetségi szinten is hasonló konzekvenciákkal számolhat, ha legújabb ígéretéhez híven nekifog Merkel örökségének lerombolásához.
Hasonló szembenézés Magyarországon a Kádár-korszakban nem történt meg. Ezért nem ütközött érdemi ellenállásba a Horthy-éra rehabilitációjára való kormányzati törekvés, ezért hullott termékeny talajra idehaza a bevándorlók elleni uszítás.
Az egy hónapja tartó tüntetések egyik tétje éppen az, hogy a kabinet szándékai ellenére ne a migráció álproblémájáról szóljon az idei év két fontos választása.