Sosem látott képsorok kerültek elő Ady Endre temetéséről

Publikálás dátuma
2019.01.29. 15:17

Fotó: Magyar Nemzeti Filmarchívum
A filmanyag nem csak hosszabb az eddig ismert képsoroknál, hanem minőségben is hatalmas előrelépést jelent.
Eddig soha nem látott snitteket tett közzé a Magyar Nemzeti Filmalap – Filmarchívum a „Filmhíradók 100 éve” sorozatban Ady Endre temetéséről. A szervezet közleménye szerint a pontosan 100 évvel ezelőtt, 1919. január 29-én lezajlott nemzeti gyászszertartást a korabeli filmhíradó kamerája örökítette meg és nemrég előkerültek a kameranegatívok.
A most beazonosított filmanyag nem csak hosszabb, mint az eddig ismert képsorok, hanem minőségben is hatalmas előrelépést jelent a korábbiakhoz képest. Az egyedüliként ismert eredeti kópia ugyanis az akkori labortechnikai problémák miatt szinte élvezhetetlenül sötét volt, és így került be a mozikban is vetített filmhíradóba.

Sokáig úgy tudtuk, csak ez a gyenge minőségű anyag maradt ránk Ady Endre temetéséről. Az archívumi raktárrendezések során azonban nemrég előkerült több tekercs ismeretlen eredetű kameranegatív, amelyek közül kettőt közzé is tett a Filmarchívum karácsonyi Filmajándékai között. A feliratok nélküli képsorokat sokan próbálták beazonosítani és megfejteni, ennek eredményeként kerültek elő olyan unikális mozgóképek, mint a Krúdy Gyulát vagy Kertész Mihályt (Michael Curtiz) megörökítő rövid snittek.
A közlemény szerint az Ady-temetés is több darabba szabdalva, különböző helyekről került elő, ami látható is a képanyagba karcolt vágójeleken. A vágatlanul fennmaradt filmanyagokat egyszerre két operatőr készítette, egyikük a lépcsősor tetején állt, a másik pedig lejjebb, a tömeget távol tartó öntöttvas kerítésnél. A filmanyagban fennmaradtak olyan apró részletek is, amelyeket véletlenül rögzített az operatőr. Ilyen például a lépcső északi párkányán álló fényképész alakja, akit a kurblis kamera egy téves mozdulattal mindössze egy filmkockán örökített meg, így róla csak ez az egy állókép maradt fenn. A Filmarchívum tavaly augusztus óta rendszeresen jelentkező „Filmhíradók 100 éve” sorozatának most megjelent 16. epizódjában látható mindaz, amit 100 év után sikerült megtalálni és megmenteni Ady Endre temetéséből.
Szerző

Az összkép legyen jó – interjú Fülei Balázzsal

Publikálás dátuma
2019.01.29. 13:30

Fotó: Vajda József / Népszava
Fülei Balázs az ifjú zongoristanemzedék egyik legelismertebb képviselője, a világ legnevesebb helyszínein lép fel és tart mesterkurzusokat. Új Bartók-képet mutat, megtartaná a műhelymunkát, és a mobiltelefont neki is ki kell kapcsolnia gyakorlás közben.
Egy olyan esemény után beszélgetünk, amikor gyerekeknek tartott zenei ismeretterjesztést a Müpában. Mit csinál ilyenkor valójában? Igazából ez egy koncert volt. Ezeken az eseményeken saját tanítványaimnak kínálok fellépési lehetőségeket, mert fontosnak tartom, hogy kilépjünk az elefántcsonttoronyból. Úgy érzem, megvan a képességem arra, hogy meg tudjam fogni a fiatalokat a komolyzenével: valljuk be, ma ez kihívás. Engem is gazdagít, ha látom a gyerekek, fiatalok reakcióit, mert egyszer ők lesznek a hangversenytermi közönség. Feléjük nem az életrajzok felől közelítem a zenét. Az alapelvem, hogy nem kell változtatni a dolgokon, a darabokat úgy kell előadni, ahogy egy koncerten: nem kell popfeldolgozásokat csinálni belőlük, vagy filmet vetíteni alájuk. Viszont ma például, amikor a barokk polifóniát próbáltam szemléletessé tenni, azt mondtam, olyan ez, mintha egy labirintusban járnánk a különböző szólamok útjait követve; egy barokk kastély kertjében a buxusbokrok útvesztőjében. Vagy, hogy a barokk zenemű alapjai olyanok, mint a mézeskalács. Önmagában már finom. De a díszítések teszik igazán egyedivé, mint a templomokat a csigamotívumok, és az élénk szobrok. Ha ezt átlátják, a zenét is másképp hallják. A Bálint Andrással együtt tartott Bartók-előadásokon viszont az életrajz a meghatározó, amely a zeneszerző levelein keresztül bontakozik ki.  Rengeteg Bartók-levelet olvastam,és arra gondoltam, hogy ezeket színpadra kellene vinni, mert annyira más megvilágításba helyezik a szinte rigorózusnak tűnő, hideg tekintetű, disszonáns zenét író szerzőt. A levelein keresztül egy pajkos, nagyon éles látású ember rajzolódik ki, ahogyan valójában a zenéjéből is, ami tükrözi személyiségének rétegezettségét. Egyfelől ott van benne az említett humor, másrészt a visszahúzódó Bartók is, aki a családtagjain kívül nem engedett magához közel embereket. A zenéje felé is határozott lépésekkel kell közelednünk, mert különben az sem fogad minket olyan nyíltan, mint Mendelssohné, akit levelein, naplóján keresztül szintén megidéztünk Hegedűs D. Gézával. Nyilván kellenek, hogy legyenek, és vannak is új utak Bartók műveihez, mint az ön koncertjéről olvasható kritikából is kitűnik. Az előadóművészet viszonyulás ahhoz a műhöz, amit a zeneszerző kiad a kezéből. A kérdés: ez a viszony milyen? Mit olvas ki ebből az előadó, hasonlatos-e ahhoz, amit a szerző beleálmodott abba a jelrendszerbe, amit létrehozott, vagy nem hasonlatos, de a szerző meg lenne vele elégedve, mert hagyott olyan tág mozgásteret, amibe az belefér? Bartók kottája rigorózus pontossággal van lejegyezve, nagyok az elvárásai, amelyek nehezen teljesíthetőnek tűnnek. Az embernek először teljesítenie kell ezeket az elvárásokat, és csak ezután léphet be abba a világba, amit Bartók elképzelt. Amint az előadó megérzi a működését, már nem tűnik olyan szigorúnak. Úgy érzem, hogy a bartóki zene játékos, sokat megenged, ha az előadó felismeri azt a bizonyos tiszta forrást, amiből ered, és a hozzáállást, ahogy a szerző maga is közeledett ehhez a forráshoz. A Muzsikás együttessel való játék, vagy azoknak a felvételeknek, zenéknek a meghallgatása, amelyek Bartókot is ihlették, hasznos, bár attól, hogy hallja ezeket az ember, nem fogja másként játszani, mint ahogy le vannak jegyezve. Mivel azonban a ritmikai nüanszokat még Bartók sem tudta olyan pontosan leírni, ahogyan azt hallotta, ezeket hallás után lehet finomítani. Olyan ez, mint a digitális fényképek pixelei: lehet akárhány megapixeles egy kép, mindig a kis kockákhoz jutunk a végén, amiket már nem lehet tovább osztani. Bartók megpróbálta, és tudott nagyon kis pixelekkel dolgozni a kottaírásban, de a lényeg az, hogy az előadásban az összkép legyen élő. A Zeneakadémián a Kamarazene Tanszék vezetője, gyakran lép fel az Auer Trióval, Kováts Péter hegedű- és Varga István gordonkaművésszel. Milyen szerepet játszik életében a kamarazenélés?  Szólista alkat vagyok, akkor érzem jól magam, ha a szólista és a kamarazenész énem megegyezésre jut bennem, és az arány körülbelül hetven-harminc százalék a szólista oldal javára. Szeretek a színpadon egyedül lenni, inspirál, felszabadít. A pódium egy hangszóró, ami közvetíti azt, amit az előadó csinál. Ha ennek a terébe zenész partnerek is belépnek, akkor azt megosztjuk. Olyanokkal szeretek együttműködni, akik nem elveszik a teret tőlem, hanem megosztják velem, és ezzel megtöbbszöröződik az energia a színpadon. Más-e a zeneakadémiai, zenei tanulmányi világ, ma, mint a hatvanas évek végén, a hetvenes években volt, amikor Kocsis, Ránki, Schiff feltűnt?  Lényegében hasonlít, de a 70-es, 80-as Zeneakadémiájához képest a mostani közeg nagyon más. Ez összhangban van azzal, hogy a környező világ is nagyon megváltozott. A mi mestereink, Kocsis Zoltán, Rohmann Imre zártabb világban nőttek fel. Abban a rendszerben kevesebb szabadság volt, kevesebbet lehetett utazni, kevesebb verseny, kevesebb fellépési lehetőség volt. Ma egy fiatal művész elmehet show-zenekarokba, kisegíthet komoly produkciókban, gyakorlatilag – ha van rá forrása - korlátlanul utazhat, van pénzkereseti lehetőség. Járhat versenyekre, amelyek száma meghússzorozódott, ezeket nem lehet kihagyni, mert jó lehetőséget nyújtanak a megmutatkozásra. A nagyobb szabadság azonban bénító is tud lenni. Úgy látom, ma a fiatal zeneakadémisták az elmélyült műhelymunka helyett azt kutatják, hogy merre lehetne lépni abban a világban, amely pezsgőbb, lüktetőbb és szétszórtabb lett. A színpadi megjelenés egy-két óráját azonban százszor annyi időt igénylő műhelymunka előzi meg. Olyanná vált a világ, hogy nagyon kell figyelni: felaprózódott napjainkban, a műhelymunkának – még akkor is, ha rövidebb szakaszokból áll – ugyanúgy meg kell lennie, mint egykor. Magamnak is külön energia például odafigyelni: gyakorlás közben a telefont ki kell kapcsolni.

Névjegy

Fülei Balázs Liszt-, Junior Prima és Artisjus-díjas zongoraművész, a Junior Prima-díj zsűritagja. 1984-ben született, első szólóestjét tizenkét évesen adta. Repertoárján több mint harminc zongoraverseny szerepel, köztük Beethoven, Brahms, és Bartók összes zongoraversenye. Önálló lemeze 2013-ban Bartók és Grieg műveivel, 2015-ben pedig Beethoven, Brahms, Debussy, és Virágh András Gábor a holdhoz kapcsolódó darabjaival jelent meg. 2012 óta tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, 2015 óta a Kamarazene Tanszék vezetője. Világszerte tart zongorás és kamarazenei mesterkurzusokat, és nevéhez fűződik a fehérvárcsurgói Károlyi Kastélyban minden év júliusában megrendezett, nemzetközi Echo Nyári Akadémia megalapítása. 

Koncertsorozat

Idén is folytatódik a Junior Prima Díjasok hangversenysorozat a Bartók Emlékházban. Ma este Balogh Tamás dzsesszzongorista mutatkozik be, március 5-én Varga Oszkárt (hegedű) és Borbély Lászlót (zongora), április 30-án Szalai Lotti gitárestjét, majd október 8-án Dolfin Balázs gordonkaestjét hallhatják az érdeklődők.    

Szerző
Témák
Fülei Balázs
Frissítve: 2019.01.29. 18:00

Mihalkov kultúrharca: az orosz Oscar

Publikálás dátuma
2019.01.29. 13:00
Vlagyimir Maskov a Mozdulat felfelé főszerepében
Oroszországban minden szimbolikus. Legapróbb részében is az egészet keressük: mit jelent, ha esik a hó, mit jelent az ételek íze, a metró zakatoló emberáradata? Miből fakad minden jó és rossz életpillanat? Mi a lényeg? Így van ez egy nagy, nemzeti filmes díjátadó ünnepségen is. Az ember ott sétálhat a Moszfilm labirintusában, igazi remekművek illatában, Eizenstein, Kalatozov, Csuhraj, Tarkovszkij szellemében. Művészóriások, színészkedvencek villannak fel élőben előtte. És aztán beléphet a filmgyár legnagyobb műtermébe, ott várja egy számára kijelölt hely. Arany Sas díjátadó gála egy legendás műteremben. Ám valahogy mégsem érezni a felszabadult ünnepi hangulatot. Sok híresség nincs jelen. Nincs meg a hit, hogy ennek a díjnak bármikor is komoly presztízse lesz. Pedig Nyikita Mihalkov bizonyára orosz Oscarnak képzelte el, amikor 2002-ben megalakíttatta hozzá az Orosz Filmművészet és Filmtudomány Nemzeti Akadémiáját. Tudta, hogy komoly belső konkurenciával is meg kell küzdeni: a Nyika (Niké) díjjal, amelyet egy másik filmes akadémia ítél oda a nyolcvanas évek vége óta. És ott van még a Kinotavr, az orosz nemzeti filmfesztivál is. Az Arany Sas érezhetően a nemzeti témákat támogatja. Míg a tavalyi Nyikán tarolt a sok nemzetközi elismerést szerzett Aritmia, az Arany Sast a hősi-patetikus Szaljut 7 kapta meg. Az idei Arany Sas jelöltjei és az utolsó Kinotavr artfilmes díjazottjai között pedig szinte semmi átfedés nincs. Mit jelent ez a hit nélküli, tajgába vesző megosztottság? Mihalkovot kérdezném, ha tehetném, a színész- és rendezőzsenit, aki a nemzeti kultúra megváltói cárszerepében sokat tett érte. Amúgy az Arany Sas díjazottai is jó művek. A legjobb játékfilmnek ítélt Anna háborúja (r: Alekszej Fedorcsenko) megrázó, valahol a Saul fiát is idéző alkotás egy kislányról, aki egy kályhában rejtőzve figyeli-szenvedi a háború eseményeit. Az Egy kinevezés története (r: Avdotyja Szmirnova) káprázatos eleganciával, Tolsztoj életéből származó történettel eleveníti fel a klasszikus orosz irodalom hangulatát. De a hat szakmai díjat bezsebelt, feszülten lendületes, az 1972-es szovjet olimpiai kosárlabda-arany hátterét bemutató Mozdulat felfelé (r: Anton Megergyicsev) is igazi filmélmény, egy nemzetközi szinten is bárkivel versenyképes sztárral, Vlagyimir Maskovval a főszerepben. Ha normálisak lennénk, kit érdekelne, hogy Mihalkov az egyik producere?