Centauri: Damien első útja

Publikálás dátuma
2019.02.10. 12:00

Fotó: Shutterstock
Részlet a Galambok című, készülő regényből - "Egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált."
Többé nem ment iskolába. Három nappal később – amikor Josef Sax, az apja elment otthonról, nem sokkal később az anyja is – Damien keresett egy zsákot, összeszedett pár ruhát, elcsomagolt egy kis ételt, végül felment a padlásra, nem kis nehézségek árán összefogdosta a galambokat, azt a hét példányt, melyek akkor még életben voltak. Úgy gondolta, nem mehet el anélkül, hogy őket ne mentené ki onnan. Keservesen nehéz volt a zsák, a galambok egyre csak vergődtek benne. Damien néha megállt, és belekukucskált: él-e még mindegyik? Mivel a ház a város szélén állt, rögtön a mezőt vette célba, s úgy gondolta, hogyha eléri az első bokorsort, már biztonságban van. Sikerült világgá menni örökre. A bokorsor valójában csak ötszáz méternyire volt a háztól, ám a nyolcéves kisfiú számára ez is tekintélyes távolságnak tűnt. Mire odaért, alaposan elfáradt, de míg át nem kelt a bokorsoron – mintha az demarkációs vonal lenne a Sax család pokla az örök béke világa között –, nem állt meg és nem pihent, holott minden lépésnél ott sajgott minden porcikájában az utolsó verés fájdalma. Mégis szorgosan halmozta egymásra a lépéseket – s mindegyikkel nőttön-nőtt a boldogsága. Nehezen talált átkelőt a patakon. Folyónak tűnt még akkor, pedig nem volt az más, mint egy nagyobbacska árok. A túloldalon egy kazal tövébe rogyott, s mint aki nagy utat tett meg, megreggelizett. Azon töprengett, milyen messze vigye a galambokat, hogy biztonságban legyenek ők is. Erre a távoli erdőt szemelte ki. Összecsomagolt és továbbindult, egyenesen át a felázott szántáson. Sötétedés előtt érte el az erdőt. A galambok rettentően vergődtek már, Damien úgy gondolta, elég messze vannak, egy éjszakát talán ki sem bírnának, ezért az első fákhoz érve kibontotta a zsákot. Szeretett volna búcsút venni tőlük, ám a galambok nagy erővel kirepültek, s egy perc múlva el is tűntek a láthatáron. Damien eltűnését másnap reggel jelentették a helyi rendőrőrsön. Damien ekkor észak felé haladt, kerülte a tanyákat és falvakat, ám a Sax-háztól kilenc kilométerre át kellett kelnie a műúton. Amikor átfutott rajta, mint egy hajtóvadászatban menekülő riadt kis vad, autó bukkant fel a kanyarban. Damien beugrott az árokba és meglapult. Miután elhalt a kocsi hangja, Damien kidugta a fejét, s rémülten látta, hogy a kocsi megáll, sőt épp megfordul. Még mielőtt Damien fedezékbe húzódhatott volna ismét, a kocsi épp az orra elé ért, kiugrott belőle egy magas férfi és utánaszaladt. – Hé, öcskös, hová futsz? – Sehova – válaszolta a kimerült, csupa sár, csupa seb Damien. – Hogy hívnak? Damien elhallgatott. Lebénította a tudat, hogy vége, ennyi volt. Mehet vissza az apjához, Josef Sax házába. – Nem hallasz? Hogy hívnak? Damien maga elé bámult, és lassabban, mint legutóbb, Josef Sax színe előtt, de süllyedni kezdett; hólyagos, zöldre vert testének minden mólja. Gondolatban viszont – mintha a teste volna a zsák, s érzései a halálraítélt galambok – átszállt a következő szántó nyersen csillogó barázdái felett, át a következő fasoron, erdők, tavak és tengerek felett, egyre csak fel, át a felhők puha tornyain. – Szegény fiú – mondta az idegen. – Mi történt veled? Gyere, nem kóborolhatsz itt. A férfi megfogta Damien nyirkos, jéghideg kezét és az út felé vezette. A kocsiból egy szépen öltözött, fiatal nő szállt ki. – Úristen, szegénykém – hajolt oda a fejét leszegő, mozdulatlan Damienhez. – Nem beszél – mondta a férfi. – De nem hagyhatjuk itt. – Vigyük először orvoshoz – mondta a nő Damienhez guggolva. – Mi a neved, drága gyermek? Áruld el nekem! – Látod? Meg se nyikkan. Menjünk vele Moll doktorhoz! – És aztán? Hazavisszük? – Ha nincs más, akkor igen. A nő beszállt, a férfi betessékelte mellé Damient, rájuk zárta az ajtót, megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt. Egyenesen Moll doktorhoz hajtottak, aki pedig jelentette az esetet az őrsnek. A rendőrök perceken belül megérkeztek és átültették a minden ízében reszkető fiút magukhoz, majd egy szó nélkül visszavitték a szülői házhoz. Otthon, kiszállva a rendőrautóból, Damien elsőként a házgerincen üldögélő galambokat látta. A hétből ötöt. Akkor értette meg, hogy a nehéz sorba született galamb menthetetlen; hiába viszik el a világ végére, hazamegy akkor is, ha az maga a pokol; akkor is, ha épp ez a hűség okozza majd a halálát; akkor is, ha korábban a szeme láttára mészárolták le a családját, ha a szeme láttára mentek levesbe a fiókái. A házból Elizabeth jött ki. Meglátva Damient és a rendőröket, a fiúhoz futott: – Jaj, kicsim, úristen, mi történt veled? Hogy ránk ijesztettél! – zokogásban tört ki, és egy perc alatt annyi csókkal borította el, amennyit nyolc év alatt összesen nem adott. – Mi történt, édesem? Merre jártál! Gyere, anya majd rendbe tesz! Damien úgy zötykölődött ebben az ölelésben, akár egy fabáb, nem szólt semmit és tökéletesen rideg maradt. Az egyik rendőr kérdően nézett a kollégájára, mire az csak annyit dörmögött: „Ez már nem ránk tartozik.” A rendőrök elköszöntek, Elizabeth az ajtó felé támogatta Damient, s közben végig azt hajtogatta: „Jaj, istenkém, de jó, hogy megvagy, ugye, nincs semmi bajod, majd anya rendbe rak…” Amint bezárult mögöttük az ajtó, elengedte Damient és többet nem szólt hozzá. Az ablakhoz szökkent és a rendőröket figyelte. Mikor azok elhajtottak, Damienhez fordult, lekevert neki egy irgalmatlan nagy pofont, majd visszakézből még egyet, végül leköpte és otthagyta az ajtóban. Damien ott az ajtóban – a világ sötét oldalán – álldogált úgy fél órát. Mikor aztán úgy érezte, hogy lélekben már olyan messzire szállt, ahol lehetetlen őt utolérni, míg a teste csak egy test, amiben senki sincs, amely gyakorlatilag halott, lerakta a zsákot és belépett a konyhába. Josef Sax a tűzhelynél állva kedvenc ételét készítette épp. Két galambot sütögetett rotyogó kacsazsíron. A hiányzó kettőt. Amint meglátta Damient, magához rendelte az asszonyt: – Gyere csak ide! Forgasd helyettem. De aztán oda ne égjen! Josef Sax neje átvette a serpenyőt, míg a férje lecsatolta a nadrágszíjat. Damien egy iramodással a kanapé alá vetődött, mert onnan csak bajosan lehetett kipiszkálni. Josef Sax dühöngött. Mint ahogy ilyen esetben rendesen szokása volt, hozta a partvist, hogy a nyelével addig döfködje a gyereket, míg az kínjában ki nem mászik. – Hagyd a fenébe! Kész a hús – mondta Elizabeth Sax. Josef Sax elgondolkodott. Letette a partvist és visszafűzte a nadrágszíjat. Az asztalra tették a galambokat, bort bontottak, s addig ittak, míg részegen rá nem dőltek a kanapéra. Mikor már egy órája nem mozdult semmi, s Josef Sax és neje javában hortyogott, Damien kimászott alóluk, odalopózott az ajtóhoz és kinyitotta. Az éj sötétje, akár az olaj, beömlött a lakásba. Damien, mint aki jeges folyó sodrába lép, kilépett élete legistentelenebb éjszakájába. Ezúttal nem vitt magával semmit. Se batyut, se csóró galambokat. Egy szál ingben, egy szál vizes nadrágocskában álldogált ott a hömpölygő sötét, tágra nyíló kapujában. Nyolc­évesen és öntudatlanul. 1933. november 2-án, tervek és remények nélkül, a legcsekélyebb érzést sem mutatva, ártatlan, ugyanakkor kifejezéstelen arccal. Végül egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált. 1946 őszén viszont egy Elise nevű, szalmaszőke holland lány – aki amolyan romantikától túlfűtött naplót is vezetett –, hosszú és magányos sétái során, a dűnék között egy legyengült, gyűrűzött galambot talált Cam­per­duin­­nál. „Én még ilyen szépet sosem láttam!” – írta a naplóban. Lelkiismeretes és jóravaló lányként rögtön gondjaiba vette a kivételesen gyönyörű madarat, s igyekezett visszajuttatni jogos tulajdonosának. S örült: „Végre velem is történik valami!” Levelet is írt a Postagalamb-tenyésztők Szövetségének. Hosszú idő telt el a válaszig, mialatt Elise szinte beleszeretett a madárba és egyre többet fantáziált arról is, hogy ha ilyen a madár, akkor vajon milyen a gazdája. Úgy tűnt már, hogy esély sincs rá, hogy ezt megtudja, a szövetség látszólag rá se hederített. „Nem baj, jobb is volna, ha megtarthatnám »Anonymus« galambját magamnak” – írta a naplóban épp aznap, amikor váratlanul levél érkezett a szövetségtől. Megköszönték lelkiismeretességét és tájékoztatták, hogy a szóban forgó díjnyertes galamb egy belga illetőségű fiatalember, bizonyos Damien Sax tulajdona.
Szerző
Témák
Centauri
Frissítve: 2019.02.13. 15:27

Balogh Robert: Dömöske és Cicvarek

Publikálás dátuma
2019.02.10. 11:00

Fotó: Fortepan
Elálldogáltam esténként az erkély kilépőjénél, vártam rád, lassan teltek a percek. Fél lábon próbálgattam, melyiken bírom tovább. A hámló vakolatú, szürke bérházak között odakúszott a Duna szaga, estefelé mindig érezni lehetett a langyuló, elfeketült vizet. Beléd szerelmesedtem, alattunk laktál, beleszerelmesedtem a varkocsba fogott vöröses hajadba. Te is megszerettél, egyszer az esti híradó alatt kiszöktél az erkélyetekre, én anyám büdöskéi közül téptem egy szálat, s leejtettem a tenyeredbe. Dömöskének szólítottalak, te engem Cicvareknek. Pöttyös hálóingben álltál, én a csíkos klottgatyámban. Nyár volt, még este is túl meleg a betonrengetegben, csak ha a folyó felől fújt a szél, akkor éreztünk valami kis hűs levegőt. Csak mosolyogtunk egymásra, percek kellettek, hogy az előtörő kuncogásból sutyorgásba váltsunk. Olyan szép voltál. Annyira szerelmes voltam beléd, hogy mikor lement a nap, odalebegtem az ablakodhoz, az izgalomtól kicsit vérezni kezdett az orrom, de a csuklómmal elkentem, nehogy odaszáradt vérbajszom legyen, vigyáztam, még elijesztelek. – Nézzed csak – mondtam neked –, mi van a tenyeremben! Egy óra. A hatodik születésnapomra kaptam, még ma is működik, pedig már nyolc leszek mindjárt. Csak orosz, de iszonyúan pontos, 18 köves. Rakéta a neve. Ha véletlen ottfelejtem a polcomon, úgy két napra, akkor megáll. De semmi baj, a nagyszobában megnézem az időt és csak kipiszkálom a karórám felhúzóját, így, és be lehet állítani rajta a pontos időt, visszapattintom, már csak fel kell húzni és jár. Hallgassad csak! És dátumváltós, pont éjfélkor teker át a holnapra… Ha a két ujjam közt pár évvel előrébb tekerem: ez az, ugyanitt vagyunk, látod, ahol korábban, de már sitty-sutty, elröpült vagy huszonöt esztendő. Gyerekeink születtek, három, esik az eső, meg ez a nyálkás köd! Jaj, bocsánat, visszatekertem vagy száz évet, a bitumenes helyett ez még csak egy dűlőút a város mögött, fölött, nem is igazi út, ez inkább csak egy kitaposott ösvény. Na, most a jó irányba tekertem az óramutatót, de csak óvatosan. Már megint esik, de ez csak egy tavaszi esőcske. Ez már az az utca. Itt fogunk felnőni. Egész életemben szerelmes leszek beléd. Sajnos későn érő típus vagyok, apa is az volt, és hol jársz te már, mire én el tudok nyökögni néhány épkézláb mondatot az érzéseimről… Ez csak egy utca, kicsit a Duna felett, a járda göröngyös, és azon a két sáv bitumenen akad némi forgalom. A ház előtti vadgesztenyefa alatti padon mindig ül néhány nyugdíjas, megbámulják, aki arra jár. A villanyoszlop tetején néha megpihen a feketerigó, és van itt egy aranyesőbokor, éppen alattunk, képzeld, sose gondoltam volna, hogy tavasszal, amikor nyílik, lecsipkedik a virágait a verebek. És eső után néha füstöl az út, ahogy rásüt a nap, gőzölög a víz. Itt álldogálunk majd évekig az erkélyen. Ezen a kis kilépőn. Lesem, mikor jössz haza. Első találkozásunkkor azt kérdezted tőlem, hogy boldog leszel-e itt? Ha itt vagy velem – mondtam –, akkor igen. Az előszobában randizzunk! Finoman kopogtass be, fél 8-kor úgyis mindenki a híradót nézi. Májusban páros cseresznyét kapsz, a füledre akaszthatod, de cserébe örülj! A játszótéren lehet a napozónk, de neked nem szabad sokat, kis vörös hajú szeplőske! Bezzeg engem egyszer, ha megsüt a nap, aranybarnára sülök rögtön. – Ez nem igazság! – mondod irigyen. Szent ég, mekkora hasad lesz majd, ha a feleségem leszel! Kis rétegenként domborodik, napra nap rárakódik még egy. Láttam anyukámon, amikor a kistesómat várta. Amúgy elég pocsék életem lenne nélküled! Már Berlinben lennék? Vagy Londonban, talán Bécsben? Raktáros lennék Írországban, vagy pincér egy párizsi kocsmában? Egy üdülőhajón raktáros havi egy szabadnappal? Nélküled elvesznék, Dömöske!
Szerző
Témák
novella

A lét maga a tragédia Nádas Péter szerint -mondja monográfusa, Bazsányi Sándor

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:00

Fotó: Üveges Zsolt
„Az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját felforgató és delejező ember- és világleírása” – mondja Nádas Péter műveiről monográfusa, Bazsányi Sándor irodalomtörténész, akit az ősszel megjelent, átfogó, igencsak vaskos könyve kapcsán kérdeztünk.
A legfrissebb elitkutatási eredmények (HVG, „Kortárskánon”, 2019. január 10.) szerint a kulturális elit tagjai Nádas Péter írót tartják a magyar kulturális élet legkiemelkedőbb, legtekintélyesebb alakjának. Ön szerint miért e presztízs?  Monográfusi elfogultságommal mond­hatom: Nádas Péter a legjelentősebb kortárs, magyar nyelven író szerző. Kulturális helyi értékét tekintve is elég nyomatékosan jelen van évtizedek óta a szűkebb-tágabb nyilvánosságban. Valóságleírásait jó értelemben autisztikus, vagyis önjáró, önérvényesítő logikával végzi. Emiatt mindenki, aki szeret olvasni, akitől nem idegen a kultúra mozgékony összalakzata, kihagyhatatlanul szembesül a szövegeivel. A kitüntettet figyelem a szélesebb olvasórétegre is érvényes?  Míg a szakma – tehát a kortárs irodalommal és kultúrával hivatás vagy életforma szerint foglalkozók – körében korábban is el volt kényeztetve, addig ezen a körön kívül a figyelem középpontjába kétségtelenül a 2017 tavaszán megjelent Világló részletek című önéletírással került. Noha a közéleti publicisztikái is jóval többeket elértek, mint a szépirodalmi művei vagy az irodalom- és művészetkritikai írásai. Ám ahogyan ez a nagyepikai igényességű emlékirat ilyen fokon mozgat-izgat olvasókat, eleddig példátlan az életművében. A Világló részletekben élete első 14 évét dolgozza fel, de a kiegyezés koráig éppúgy kitekint, mint a rendszerváltásig és tovább. Térségünk és történelmünk markáns leírása nagyon sok olvasót hozott a könyvnek, s nemcsak irodalmár, szépirodalmat kedvelő, hanem a kultúra, a politika, a 20. századi történelem iránt érdeklődő olvasókat is megszólított – sokféle indulat és észjárás szabadult el, mindenféle viták kerekedtek a könyv körül. Amelyek korábban leginkább csak a szakmán belül voltak jellemzőek. A korábbi művek, úgy látszik, nem tették ezt lehetővé. Ennyire nehéz a Nádas-művek olvasása?  Ha csak a legjelentősebb műveit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket nézzük, az olvasásukhoz egyfajta, manapság letűnőfélben lévő életforma kell: leülni, leheveredni egy könyv mellé, és huzamosan benne lenni. Ma ezt már egyre kevesebben teszik meg. Mindemellett Nádas kellőképpen botrányos szerző is. Nemcsak poétikai-irodalmi értelemben, hogy tehát a mondatfűzési technikája, ábrázolásmódja mindig tartogat meglepetéseket, szokatlanságokat, vagyis többé-kevésbé új mondatpoétikát épít fel minden egyes új művében. De kulturális megszokásokra, közhelyekre is rákérdez, felforgatja őket vagy szórakozik velük a legvadabb formákban, amelyek ilyen hőfokon talán csak rá jellemzőek. Ön mikor és mit olvasott először Nádastól? Milyen benyomást tett önre az első találkozás?  Nem is a szövegével, hanem a testével… mármint a könyve testével való első találkozásra emlékszem. Tizenévesként, 1986-ban, a nyári könyvhéten fogtam kézbe a két nagy méretű könyvet: Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Emlékiratok könyve című műveit. Az Esterházy-könyv valahogy attraktívabb volt elsőre a fotóival, a szövegek tördelése, sokszínűsége miatt. A Nádas-művel való találkozás mégis jobban megmaradt az emlékezetemben, és tartósabbnak is bizonyult. Esterházy könyve a ’80-as évek irodalmiságának lett az emblémája, míg Nádasé az évtizedek során, az újabb és újabb olvasatok fényében, egyre élőbbé vált, és nem csak Magyarországon. Egy ilyen vaskos és tartalmas könyv, mint amilyen a Nádas-monográfiája, azt gondolom, nemcsak komoly érdeklődést feltételez, de egyfajta egzisztenciális elköteleződést is. Mi lenne ez önnél?  A formátum iránti tisztelet. Ennyire határozottan és keményen, egyszersmind analitikusan, nem tudom, ki foglalkozott Mészöly óta az emberrel. Az antropológiai radikalizmus, a valóságleírás igényes engesztelhetetlensége kikerülhetetlenül vonzott hozzá – és a vonzásában tart a mai napig. Nagyon erős szerzőről van szó, a műveit forgatva az olvasó önazonossága folyamatosan veszélyeztetve van. Már amennyiben hagyja, hogy áthassa minden porcikáját Nádas felforgató és delejező ember- és világleírása. Hogyan fogalmazná meg, mi a viszony a 2003-ban elhunyt Balassa Péter 1997-ben megjelent Nádas-monográfiája és az öné között?  Legegyszerűbben azt mondanám: folytattam egy történetet, amit ő sajnos abbahagyott 1995-ben. Ő a Nádas-pálya olyan pontján szállt ki az értelmezéstörténetből, amikor még kérdéses volt, hogy a majd’ 20 évig készülő Párhuzamos történetek milyen lesz. Az egyik utolsó Nádas-könyv, amiről írt, és amivel szemben erős kritikával élt, az Évkönyv volt. Ez az Emlék­iratok könyve és a Párhuzamos történetek című regények közti – mondjuk úgy: átmeneti – könyv jelentős poétikai kísérletezésről is szól. Balassa még nagyon bizonytalan volt a tekintetben, hogy az itt megszólaló hang számára szerethető-e egyáltalán vagy sem. Izgalmas lett volna meglátni, hogy mit tudott volna kezdeni az általa megújuló prózának nevezett jelenségcsoportot – így Nádas prózáját is – övező erős elvárásainak részleges beteljesületlenségével a Párhuzamos történetek kapcsán: örült volna a regénynek, vagy fanyalgott volna? Mennyire volt nehéz feladat önnek a Nádas nyelvezetét feltáró értelmezői nyelv megalkotása, meglelése?  Azt tartottam feladatomnak, hogy ezt a nagy jelentőségű életművet minél megközelíthetőbbé tegyem a nagyközönségnek. Egy olyan olvasatot szerettem volna adni, ami nem zárja szaktudományos karanténba, hanem sorvezetőként szolgál a Nádast már valamennyire vagy alig-alig ismerő, de kíváncsi olvasók számára is. A Világló részletek életrajzi „útmutatója”, vagy akár Nádas terjedelmes értekezői munkássága mennyire vonta hatása alá az ön értelmezői nyelvét?  Nagyjából egyet tudok érteni azokkal a gondolatokkal, amiket a saját szövegeiről, a saját élet- és pályaszakaszairól mond, de azért nem teljesen ezeket vettem alapul az értelmezésekhez. Inkább úgy fogalmaznék, monográfusként munkaköri kötelességemnek tekintettem, hogy számot adjak arról a párhuzamos önértelmezés-történetről is, ami végigkíséri a pályát, hiszen például Nádas minden regénye után vagy közben írt esszéket azok keletkezéstörténetéről. A nádasi életmű egyik mozgatórugója, hogy az egymást kölcsönösen felmutató és leleplező látszat és valóság ábrázolása mentén rámutasson a lét tragikumára: az élet maga a pokol. Filozófiai értelemben egyetért a Nádas-féle létborzalommal?  Amennyiben elhiszem azokat a történeteket, amiket az Emlékiratok könyvében vagy a Párhuzamos történetekben olvashatunk, vagyis az emberiség, az ­európai ember, ezen belül a Magyarországon élő emberek 20. századi történeteit, akkor nem tudom nem azt mondani, hogy van abban valami, hogy a lét alapszerkezete megszelídíthetetlenül tragikus. Ilyen értelemben egyet tudok érteni azzal a talán legmarkánsabban Nietzschénél megfogalmazott kijelentéssel, hogy a világban való létezés, úgy, ahogy van, mindenestül, tragikus. És azt is Nietzschétől tudjuk, hogy a tragikus tapasztalat ábrázolásakor valamiféle jótékony fátylat vonunk elé, és ez volna az a művészi minőség – Nádasnál sokszor az irónia –, ami által egyáltalán elviselhető lesz ez a tudás. Nádas nagyon hangsúlyosan kijelenti a Világló részletekben: az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Pont, mint Nietzsche írta korábban. Én nemcsak értem, miről beszél, de érzem is a súlyát, és maximálisan el tudom fogadni, hogy személyesen igaza van, amikor így ír a létezésről. +1 kérdés   Változtatott valamit a Nádas-szövegekkel való kapcsolatán, hogy személyes ismeretségben áll kutatása tárgyának létrehozójával?  Tulajdonképpen megerősítette a korábbi kapcsolatot, nem ábrándított ki vagy mozdított el más irányba. Először 2004-ben, intézményi keretek között találkoztunk, egy egyetemi szemináriumra hívtam meg. Platón Lakomáját tárgyaltuk, ahol is egy szerelmi történetet követhetünk végig a bölcs, de csúf Szókratész és a szép, ámde buta Alkibiadész között. Ezt a történetet ő egy hosszú esszéjében értelmezte – érdekes, izgalmas beszélgetés, vita kerekedett az órán. A további személyes kapcsolatunkat pedig erősen meghatározta, hogy életművének archívuma – a Nádas-gyűjtemény – a zalaegerszegi könyvtárban található. Tehát az író gombosszegi lakóhelyétől néhány kilométerre voltam kénytelen kutatni, és ilyenkor, ugye, felmerül az emberben a kéjes gondolat, hogy összeköti a közhasznú kutakodást a személyes találkozással. A gondolatot pedig minden ilyen alkalommal tett követte – és kedves fogadtatás.

Bazsányi Sándor

irodalomtörténész, esztéta, egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Esztétika Tanszékének megbízott vezetője.

Szerző