Centauri: Damien első útja

Publikálás dátuma
2019.02.10 12:00

Fotó: Shutterstock
Részlet a Galambok című, készülő regényből - "Egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált."
Többé nem ment iskolába. Három nappal később – amikor Josef Sax, az apja elment otthonról, nem sokkal később az anyja is – Damien keresett egy zsákot, összeszedett pár ruhát, elcsomagolt egy kis ételt, végül felment a padlásra, nem kis nehézségek árán összefogdosta a galambokat, azt a hét példányt, melyek akkor még életben voltak. Úgy gondolta, nem mehet el anélkül, hogy őket ne mentené ki onnan. Keservesen nehéz volt a zsák, a galambok egyre csak vergődtek benne. Damien néha megállt, és belekukucskált: él-e még mindegyik? Mivel a ház a város szélén állt, rögtön a mezőt vette célba, s úgy gondolta, hogyha eléri az első bokorsort, már biztonságban van. Sikerült világgá menni örökre. A bokorsor valójában csak ötszáz méternyire volt a háztól, ám a nyolcéves kisfiú számára ez is tekintélyes távolságnak tűnt. Mire odaért, alaposan elfáradt, de míg át nem kelt a bokorsoron – mintha az demarkációs vonal lenne a Sax család pokla az örök béke világa között –, nem állt meg és nem pihent, holott minden lépésnél ott sajgott minden porcikájában az utolsó verés fájdalma. Mégis szorgosan halmozta egymásra a lépéseket – s mindegyikkel nőttön-nőtt a boldogsága. Nehezen talált átkelőt a patakon. Folyónak tűnt még akkor, pedig nem volt az más, mint egy nagyobbacska árok. A túloldalon egy kazal tövébe rogyott, s mint aki nagy utat tett meg, megreggelizett. Azon töprengett, milyen messze vigye a galambokat, hogy biztonságban legyenek ők is. Erre a távoli erdőt szemelte ki. Összecsomagolt és továbbindult, egyenesen át a felázott szántáson. Sötétedés előtt érte el az erdőt. A galambok rettentően vergődtek már, Damien úgy gondolta, elég messze vannak, egy éjszakát talán ki sem bírnának, ezért az első fákhoz érve kibontotta a zsákot. Szeretett volna búcsút venni tőlük, ám a galambok nagy erővel kirepültek, s egy perc múlva el is tűntek a láthatáron. Damien eltűnését másnap reggel jelentették a helyi rendőrőrsön. Damien ekkor észak felé haladt, kerülte a tanyákat és falvakat, ám a Sax-háztól kilenc kilométerre át kellett kelnie a műúton. Amikor átfutott rajta, mint egy hajtóvadászatban menekülő riadt kis vad, autó bukkant fel a kanyarban. Damien beugrott az árokba és meglapult. Miután elhalt a kocsi hangja, Damien kidugta a fejét, s rémülten látta, hogy a kocsi megáll, sőt épp megfordul. Még mielőtt Damien fedezékbe húzódhatott volna ismét, a kocsi épp az orra elé ért, kiugrott belőle egy magas férfi és utánaszaladt. – Hé, öcskös, hová futsz? – Sehova – válaszolta a kimerült, csupa sár, csupa seb Damien. – Hogy hívnak? Damien elhallgatott. Lebénította a tudat, hogy vége, ennyi volt. Mehet vissza az apjához, Josef Sax házába. – Nem hallasz? Hogy hívnak? Damien maga elé bámult, és lassabban, mint legutóbb, Josef Sax színe előtt, de süllyedni kezdett; hólyagos, zöldre vert testének minden mólja. Gondolatban viszont – mintha a teste volna a zsák, s érzései a halálraítélt galambok – átszállt a következő szántó nyersen csillogó barázdái felett, át a következő fasoron, erdők, tavak és tengerek felett, egyre csak fel, át a felhők puha tornyain. – Szegény fiú – mondta az idegen. – Mi történt veled? Gyere, nem kóborolhatsz itt. A férfi megfogta Damien nyirkos, jéghideg kezét és az út felé vezette. A kocsiból egy szépen öltözött, fiatal nő szállt ki. – Úristen, szegénykém – hajolt oda a fejét leszegő, mozdulatlan Damienhez. – Nem beszél – mondta a férfi. – De nem hagyhatjuk itt. – Vigyük először orvoshoz – mondta a nő Damienhez guggolva. – Mi a neved, drága gyermek? Áruld el nekem! – Látod? Meg se nyikkan. Menjünk vele Moll doktorhoz! – És aztán? Hazavisszük? – Ha nincs más, akkor igen. A nő beszállt, a férfi betessékelte mellé Damient, rájuk zárta az ajtót, megkerülte a kocsit, majd ő is beszállt. Egyenesen Moll doktorhoz hajtottak, aki pedig jelentette az esetet az őrsnek. A rendőrök perceken belül megérkeztek és átültették a minden ízében reszkető fiút magukhoz, majd egy szó nélkül visszavitték a szülői házhoz. Otthon, kiszállva a rendőrautóból, Damien elsőként a házgerincen üldögélő galambokat látta. A hétből ötöt. Akkor értette meg, hogy a nehéz sorba született galamb menthetetlen; hiába viszik el a világ végére, hazamegy akkor is, ha az maga a pokol; akkor is, ha épp ez a hűség okozza majd a halálát; akkor is, ha korábban a szeme láttára mészárolták le a családját, ha a szeme láttára mentek levesbe a fiókái. A házból Elizabeth jött ki. Meglátva Damient és a rendőröket, a fiúhoz futott: – Jaj, kicsim, úristen, mi történt veled? Hogy ránk ijesztettél! – zokogásban tört ki, és egy perc alatt annyi csókkal borította el, amennyit nyolc év alatt összesen nem adott. – Mi történt, édesem? Merre jártál! Gyere, anya majd rendbe tesz! Damien úgy zötykölődött ebben az ölelésben, akár egy fabáb, nem szólt semmit és tökéletesen rideg maradt. Az egyik rendőr kérdően nézett a kollégájára, mire az csak annyit dörmögött: „Ez már nem ránk tartozik.” A rendőrök elköszöntek, Elizabeth az ajtó felé támogatta Damient, s közben végig azt hajtogatta: „Jaj, istenkém, de jó, hogy megvagy, ugye, nincs semmi bajod, majd anya rendbe rak…” Amint bezárult mögöttük az ajtó, elengedte Damient és többet nem szólt hozzá. Az ablakhoz szökkent és a rendőröket figyelte. Mikor azok elhajtottak, Damienhez fordult, lekevert neki egy irgalmatlan nagy pofont, majd visszakézből még egyet, végül leköpte és otthagyta az ajtóban. Damien ott az ajtóban – a világ sötét oldalán – álldogált úgy fél órát. Mikor aztán úgy érezte, hogy lélekben már olyan messzire szállt, ahol lehetetlen őt utolérni, míg a teste csak egy test, amiben senki sincs, amely gyakorlatilag halott, lerakta a zsákot és belépett a konyhába. Josef Sax a tűzhelynél állva kedvenc ételét készítette épp. Két galambot sütögetett rotyogó kacsazsíron. A hiányzó kettőt. Amint meglátta Damient, magához rendelte az asszonyt: – Gyere csak ide! Forgasd helyettem. De aztán oda ne égjen! Josef Sax neje átvette a serpenyőt, míg a férje lecsatolta a nadrágszíjat. Damien egy iramodással a kanapé alá vetődött, mert onnan csak bajosan lehetett kipiszkálni. Josef Sax dühöngött. Mint ahogy ilyen esetben rendesen szokása volt, hozta a partvist, hogy a nyelével addig döfködje a gyereket, míg az kínjában ki nem mászik. – Hagyd a fenébe! Kész a hús – mondta Elizabeth Sax. Josef Sax elgondolkodott. Letette a partvist és visszafűzte a nadrágszíjat. Az asztalra tették a galambokat, bort bontottak, s addig ittak, míg részegen rá nem dőltek a kanapéra. Mikor már egy órája nem mozdult semmi, s Josef Sax és neje javában hortyogott, Damien kimászott alóluk, odalopózott az ajtóhoz és kinyitotta. Az éj sötétje, akár az olaj, beömlött a lakásba. Damien, mint aki jeges folyó sodrába lép, kilépett élete legistentelenebb éjszakájába. Ezúttal nem vitt magával semmit. Se batyut, se csóró galambokat. Egy szál ingben, egy szál vizes nadrágocskában álldogált ott a hömpölygő sötét, tágra nyíló kapujában. Nyolc­évesen és öntudatlanul. 1933. november 2-án, tervek és remények nélkül, a legcsekélyebb érzést sem mutatva, ártatlan, ugyanakkor kifejezéstelen arccal. Végül egy gyermek botladozásával, ám a sokat próbált férfiak elszántságával nekivágott az élet vagy a nemlét véres-sötét kalandjának. Többé nem látta senki, hiába keresték, sosem került elő – nem tudni, merre járt, mit tett, mit csinált. 1946 őszén viszont egy Elise nevű, szalmaszőke holland lány – aki amolyan romantikától túlfűtött naplót is vezetett –, hosszú és magányos sétái során, a dűnék között egy legyengült, gyűrűzött galambot talált Cam­per­duin­­nál. „Én még ilyen szépet sosem láttam!” – írta a naplóban. Lelkiismeretes és jóravaló lányként rögtön gondjaiba vette a kivételesen gyönyörű madarat, s igyekezett visszajuttatni jogos tulajdonosának. S örült: „Végre velem is történik valami!” Levelet is írt a Postagalamb-tenyésztők Szövetségének. Hosszú idő telt el a válaszig, mialatt Elise szinte beleszeretett a madárba és egyre többet fantáziált arról is, hogy ha ilyen a madár, akkor vajon milyen a gazdája. Úgy tűnt már, hogy esély sincs rá, hogy ezt megtudja, a szövetség látszólag rá se hederített. „Nem baj, jobb is volna, ha megtarthatnám »Anonymus« galambját magamnak” – írta a naplóban épp aznap, amikor váratlanul levél érkezett a szövetségtől. Megköszönték lelkiismeretességét és tájékoztatták, hogy a szóban forgó díjnyertes galamb egy belga illetőségű fiatalember, bizonyos Damien Sax tulajdona.
Szerző
Témák
Centauri
Frissítve: 2019.02.13 15:27

Szendrey Júlia: A Pesti Napló 61., 62. és 65. száma

Publikálás dátuma
2019.03.17 11:00
Szendrey Júlia Petőfi Zoltánnal (a jobb szélen) és két, második házasságából származó kisebb fiával.
Részlet Szendrey Júlia Gyulai Pál, az interjúban említett, cikkére válaszoló elbeszéléséből, amely eredetileg Vajda János Nővilág című lapjában jelent meg 1858-ban. Azóta egyszer adta ki Bihari Mór 1909-ben – a Petőfi könyvtár, Petőfiné Szendrey Júlia eredeti elbeszélései című, 8. kötetében. A részlet 110 év után a Nyitott mondatban olvasható először!
– Látod, látod, még gyermekeidnek is kell miattad szenvedni; kigúnyolják, megvetik őket miattad! Hát még nekem! Minden barátom, minden tiszttársam bizonyos lealázó szánakozással tekint reám; alattomban bizonyára engem is, mint e szegény gyermeket, gúnyolnak, megvetnek, mert – mert feleségem – irónő! – De férjem, az Istenért, világosíts föl! én nem értelek; légy könyörületes irántam, hiszen meg kell őrülnöm, ha ez még tovább is így tart! Nem vagyok képes felfogni, mit jelentenek szavaid; egy idő óta minden oly megfoghatatlan körülem: az emberek viselete irányomban; legjobb ismerőseim tartózkodása, visszavonulása tőlem; és ami legtöbb: a te kegyetlen bánásmódod velem, elidegenésed tőlem! Szánj meg végre, vess véget e gyötrelmes helyzetnek: tudasd velem, mit lehet szememre hányni? Mit vétettem? Mi lehet ennyi szenvedésemnek oka? – Magad vagy mindennek oka, senki és semmi más! – viszonzá férje növekvő indulatossággal, mért léptél oly pályára, melyen a nő gyönge lábai előbb-utóbb megtántorodnak; miért bélyegezted meg nyilvános föllépésed által – mire egy szerény nő nem volna képes – férjedet, családodat az egész világ előtt. Az ilyen nő boldogtalanná tesz mindenkit, kivel csak érintkezésbe jön; tönkre jut kezei közt minden; az ilyen nő kicsapongó, ha tettleg nem is, de gondolataiban bizonyára az; szóval, az ilyen nő szégyent hoz becsületes férjére és gyalázatot gyermekeire! Ez végre több volt, mint mennyit Klára elviselhetett. Férje utolsó szavaira, mint kigyócsipésre szökött fel helyéből s elváltozott, de szilárd hangon szakasztá félbe: – Elég, férjem, elég! többet mondtál, mint mennyit valaha megbocsájthatok. Csak azt az egyet követelem tőled, tudasd velem, mi okozhatá mindezt, hogy ha nem is igazolva, de legalább okadatolva láthassam bánásmódodat irányomban. Beregi dolgozó szobájából a Pesti Napló három, iszonyúan összegyűrt számát hozá ki és szó nélkül nyujtá oda nejének. Klára jéghideg, reszkető kezekkel tartá azokat egy darabig maga előtt, anélkül, hogy tudná, hol kelljen abból olvasnia. Végre a lap tárczájára esett tekintete, hol egy czikk irónnal vastagon aláhúzott sorai által vonta magára figyelmét. Olvasásához fogott. Hosszú csend állt be, mely alatt a nő lázas figyelemmel olvasott tovább, tovább; kétszer-háromszor is ismételve az irónnal megjelölt helyeket, minők pl. a következők: „mi egyéb az irónőség, mint be nem vallott, félbe-szerbe alkalmazott nőemancipátió; a küzdés és dicsőségszomj képtelenekké teszi őket a boldogságra és boldogitásra; a férj, kit szeretni hittek s kit még szeretni akarnának, a gyermekek, kikért mindent áldozni vágynak s kikért oly keveset bírnak tenni; a családi kör, melynek áldásává lehetnének s melynek csak terhére kell válniok; életök súlypontja kívül esett a női és családi élet körén; sorsuk mindig tragikum; szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén; az angyalból démon lesz, önmagáé vagy másoké; hiú ismereteket hajhászva, kiszárítja szivét; világboldogító ábránd felé hajlik, mely okvetlen erkölcstelenségre vezet, legalább érzületben; átengedi magát a kósza vágyaknak; maga s emelkedettsége, hő lelkesülése sokszor nem egyéb, mint finom önzés, mely nem ismer kötelességet, föláldozást s csak emótiókat keres; mindig keres egy férfiút, az igazit; megszokja jól kiismerni a férfiak gyöngeségeit, de elveszti érzékét aziránt, mi bennök leginkább becsülendő; a házasságot és szerelmet Dalul fogja föl; az írónő pályáján átok fekszik, a természet és társadalom nemezíse; vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír; veszélyes az irónői pálya, mindig veszélyes, még akkor is, ha a nő az irodalom oly ágát míveli, mely hozzá legillőbb; azon kört gyönyörködtessék verseikkel és novelláikkal, melynek zongorázni és rajzolni szoktak; miért raboltok el annyi drága perczet szüléitektől, férjeitektől, kedveseitektől?” s még számtalan ilyen s ehhez hasonló kitételek. Miután mindezt, az utolsó sorig elolvasá a nő, nemes nyugalommal hajtá össze a lapokat és nyujtá vissza férjének, kinek szemei ezalatt folytonosan olyan kérlelhetlen szigorú tekintettel függtek Klárán, mintha egy megátalkodott gonosztevőt látott volna maga előtt. Mily nagy volt hát meglepetése, midőn neje a bűnbánat alázatossága helyett, a sértett erény méltóságával áll előtte s a várt mentség helyett igy szól hozzá: – E czikk írója csak felhevült képzelődésének rémei ellen forgatja fegyverét; oh, de te, férjem, megtagadva saját érzékeidet, bennem keresed azon ijesztő agyrémek megtestesülését; és szemeidet behunyva a valóság előtt, vakságodban gyógyíthatatlan sebeket ejtesz rajtam, hogy e czikknek legalább egy állítása igaz lehessen: a nő vagy azért ír, mert boldogtalan, vagy azért boldogtalan, mert ír.
Frissítve: 2019.03.17 11:12

Tollat, fakanalat egyformán forgatja - interjú Gyimesi Emese irodalomtörténésszel

Publikálás dátuma
2019.03.16 19:00

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Normaszegő nőalaknak ismerték már kortársai is Szendrey Júliát, akit annak ellenére csak most kezd rehabilitálni a szakma és az irodalmi köztudat, hogy már az 1850-60-es években saját jogon említik író- és költőnőként. Másfél évszázad kellett hozzá, no meg két évforduló (190 éve született és 150 éve halt meg), hogy megjelenhessen összes versének kritikai kiadása és Andersen első fordítójaként szobrot kapjon – hol máshol? – Koppenhágában. Gyimesi Emese irodalomtörténész és szenvedélyes Szendrey Júlia-kutató szerint ez még csak a kezdet!
Azt, hogy mindvégig egyenrangú és aktív társa volt Petőfinek, sokan sokféleképp említik. De vajon akkor is felfigyeltek volna rá, ha történetesen nem Petőfinéként kezdi?  Azt gondolom, a mai kor már akkor is felfedezte volna, ha nem lett volna híres a férje. Mint női szerző, akkor is fontos lenne. De ez csak egy hipotézis, őt nem lehet teljesen függetleníteni Petőfitől. Amikor 10 éve kutatni kezdtem, sem azzal nem akartam külön foglalkozni, hogy ő Petőfi felesége, sem azzal, hogy nő volt. Aztán rá kellett jönnöm – mivel kifejezetten társadalomtörténeti szempontból közelítem meg a pályáját –, hogy ezek a szempontok kihagyhatatlanok. Szervesen hozzátartozott az imázsához, hogy ő Petőfi felesége, majd később özvegye. Vahot Imre például, aki az első versét megjelentette 1857-ben, megcsillagozta a nevét, és odaírta, hogy Petőfi volt feleségéről van szó, Jókai pedig kifejezetten azokat a naplórészleteket válogatta be az Életképek című folyóiratába 1847-ben, melyeket fel tudott húzni egyfajta korabeli bulvárnarratívára: tessék, itt van a Petőfi-szerelem története, olvassák! Gyulai Pál rossz néven is vette, milyen kendőzetlenül ír bizonyos részletekről, például, hogy hogyan csókolgatta vőlegénye leveleit. Az eredeti naplóban egyáltalán nem hangsúlyos ez a rész, ám mivel Jókai folytatásokban közölte a szöveget – némiképp hatásvadász módon épp ennél a résznél abbahagyva az aktuá­lis részt –, a levélcsókolgatás felértékelődött. A sajtó hatalma…  Igen, de az irodalom létmódjára egészen az 1840-es évekig nem ez volt a jellemző. A 19. század elejéig a meghatározó irodalomszervező egyéniségek nem arra építették a karrierjüket, hogy rendszeresen publikálgattak imitt-amott, hanem vidékről, levelezések útján szervezték meg magukat. Petőfi lényegében az első olyan magyar költő volt, aki tudatosan a korabeli sajtóra építette a karrierjét – márkaként tekintett a saját nevére és nagyon ügyelt rá, hogy rendszeresen publikáljon. Mit jelentett, hogy ebben a sajtóközegben megjelentek a nők?  A korabeli közfelfogást meghatározta az a gondolat, hogy a nőíró, ha már ír, legalább olyan dolgokról írjon, amikről egy férfi amúgy sem tudna. Például az anyai érzésekről. Gyulai Pál – aki civilben Szendrey Júlia sógora volt, lévén a húgát, Szendrey Máriát vette feleségül – is harcosan támadta a jelenséget, bár ő elsősorban attól tartott, hogy a tömegsajtó megjelenésével és azáltal, hogy lényegében bárki publikálhat, felhígul az irodalom. Emellett rendkívül károsnak tartotta magukra a nőkre nézve is azt, ha kilépnek a nyilvános szférába, és nem maradnak meg egyszerű feleségnek és családanyának. Írt is egy cikksorozatot erről Írónőink címmel, melyet lapjában, a Pesti Naplóban közölt folytatásokban. Szendrey Júlia nem tudta szó nélkül hagyni: egy a valóságot fikcióval keverő elbeszélésben reagált rá. Megírta, hogyan bolygatja fel egy ilyen írás egy odáig tökéletesen működő család életét, ahol azelőtt, mielőtt a férj olvasta volna az uszító írást, mindenki elfogadta, hogy a nő, amellett, hogy anya és háziasszony, ír is. Humorosan, okosan megy szembe a mondvacsinált érvekkel. Gyulai lehozta a választ is?  Ő nem. Vajda János lapjában, a Nővilágban jelent meg. Ez egyébként nagyon érdekes Szendrey Júliában. A korabeli női írók zöme kifejezetten kötődött egy-két sajtóorgánumhoz – jellemzően ahhoz, ahol szerkesztő volt a férjük. Neki viszont az 1850-es, 60-as években már nem volt élő híres férje, ellenben volt szerteágazó kapcsolatrendszere, melynek köszönhetően nagyon sokfelé publikált. Olyanok lapjában is, akik az irodalomfelfogás szempontjából egymással szemben álltak. Gyulai is jelentetett meg tőle verseket, Arany János Koszorú című lapjában is publikált, de a velük szemben álló Vajda-féle Nővilág is hozta az írásait. Népszerű lehetett.  Noha a kortársakból – éppen szokatlannak számító választásai miatt – már fiatalon, Petőfi feleségeként sem csak szimpátiát, hanem számos negatív véleményt váltott ki, azt mindenki megjegyezte róla, hogy lenyűgöző és közvetlen társalgó volt. A leggyakrabban használt jelző vele kapcsolatban a szellemdús. Amikor Gyulai Pál először találkozott vele 1850-ben, rácsodálkozott, mennyire tájékozott, szellemes nő, milyen jókat lehet vele beszélgetni. Az ember azt képzelné, hogy egy ilyen személyiség szalont vezet, és részt vesz a nagyvárosi pezsgésben, de a fennmaradt források mégis arról tanúskodnak, hogy Pest-Budán nem élt élénk társasági életet. Ezt miből tudjuk?  A családi levelezésből lehet következtetni rá, hogyan teltek a hétköznapjai. Most épp a gyermekei levelezésén és más írásainak a sajtó alá rendezésén dolgozom – a levelezés Petőfi Zoltán, illetve a két kisebb gyerek, Horvát Attila és ifj. Horvát Árpád között zajlott a hatvanas években –, és ezekből a forrásokból sok minden kiderül. Pél­dául, hogy hogyan nevelte a gyermekeit, akik büszkék voltak arra, hogy az anyjuk írónő. Csak családi használatra, kéziratos formában szerkesztettek és írtak egy hét számot „megért” folyóiratot Tarka művek címmel, melynek az első számát karácsonyi ajándéknak szánták Szendrey Júliának. Ennek a kezdő cikke azt a címet viseli, hogy Költőnő és gazdasszony, és a nőírók korabeli kritikájára reflektálva méltatják benne anyjukat: „Hány nő van Magyarországban, ki a tollat és a főzőkanalat is egyformán forgatja?” Hány évesek voltak?  Az idősebbik, Attila 14, a kisebbik, Árpád pedig 10. Érezhető, hogy gyerekek írták, mégis megdöbbentő az a tájékozottság és műveltség, mellyel például a korabeli kultúra különféle folyamataira reagálnak vagy a lapok beszédmódjához alkalmazkodnak. A már említett Költőnő és gazdasszonyban például leírják azt a mondatot, miközben dicsérik az anyjukat, hogy „Meséit Andersen meséitől alig lehet megkülömböztetni. Biz ez nagy áldás, mikor alig van egy becsületes meseirónk.” Erre Gyulai Pál panaszkodott sokat: ha már a nők írnak, akkor milyen jó lenne, ha meséket írnának. Mi lett a folyóirat sorsa?  Ahogy számtalan lap akkoriban, becsődölt. Az utolsó szám indoklása szerint az „előfizetési ár oly csekély arányban áll, a reá pazarlott idő és kiadással: Miszerint eddig is csak anyagi áldozattal” lehetett fenntartani. Szendrey Júlia is merészen fogalmazott?  A kortársak úgy érezték, hogy igen.Az első naplópublikációit még a korabeli nők sem nézték jó szemmel. Kánya Emília például – ő volt az első női szerkesztő,1860-ban indította a Családi kör című folyóiratát – még egy idős kori, 20. század eleji emlékiratában is felidézi, mennyire nem volt leányos és szemérmetes dolog közprédára bocsátani Szendreynek a naplóját, melyben nyíltan írt arról, hogy szerelmes. Mai szemmel ezek már egyáltalán nem formabontó dolgok, ugyanakkor az egyik utolsó levele, melyet a második férjének, Horvát Árpádnak küldött, meglepően kitárulkozó történész szemmel is. Leírja, hogy volt például a férjének egy pornográf albuma, amit a férfi szeretett volna vele együtt nézegetni, ám ő nagyon közönségesnek találta ezt. Igaz, hogy dalszövegekkel is kacérkodott?  Legalábbis egyes verseinek szövegét a korban ismert dallamokhoz igazította, jelezve, hogy például a „Káka tövén költ a ruca nótájára” írta. Ebből a kortársak tudták, hogyan kell énekelni. Egyébként ez a dallam később is népszerű volt, József Attila is erre írta a Holt vidék című költeményét. Nemrégiben, az ön gondozásában, összegyűjtve megjelentek a versei, kapott szobrot Dániában és dolgozik egyéb szövegeinek a kiadásán is – mi kell hozzá még, hogy Szendrey Júliát önmagáért és méltóképp ítéljük meg?  Az nehezíti, hogy nagyon sok sztereotípia kötődik hozzá, amire először reflektálni kell, és csak utána lehet a valódi értékét felismerni.
Így négyszemközt: tényleg jó költő, író volt? Szubjektív, hogy ma ki mit érez jó versnek. Én például személy szerint nagyon szeretem a Volnék, mint kő oly érzéketlen és a Köszönök néked, mindent, istenem kezdetű versét. A szépirodalmi munkássága azonban nemcsak versekből állt, elbeszélései, meséi, műfordításai is jelentősek voltak. Nagyon változatos témák jelentek meg a prózai műveiben, ugyanakkor a versekben kulcsszerepet játszó világkép ezekben az írásokban is meghatározó.
Frissítve: 2019.03.17 09:39