Hosszú, hosszú évekig éltem abban a hiszemben, hogy a „szaftya” egy étel, önálló fogás, olyan, mint a paprikás krumpli vagy a gulyásleves, szépen neki kell készülődni, felvágni a hozzávalókat, rotyogtatni a tűzhelyen, aztán feltálalni, hogy tessék, itt a szaftya, ez van ma ebédre.
Miért is kételkedtem volna? Bementem nagyanyámékhoz iskola után, kérdeztem, mit lehet enni, azt mondták, szaftyát. Kicsit megmelegítették, szeltek egy jó nagyot a kovászos kenyérből, majd egy fehér kis bádogtányérba mertek egy jó nagy kanálnyival, s elém rakták. Magától értetődőn törtem, majd mártogattam a kenyeret a paprikás, tejfölös, ízes pörköltszaftba, s laktam jól vele boldogan.
Tyúk mindig kapirgált az udvaron, vasárnaponként levágtak egyet, de a dédanyám előtte mindig ellenőrizte a „likát”, amelyik jól tojt, azt nem bántotta. A csontos részben így is mindig akadt egy nagyobb és féltucat apró kis tojáskezdemény, ami aztán a levesből a legkisebb gyerekeknek jutott, s jut ma is, amikor anyámnak sikerül házi tyúkot szereznie. Ma már nem méricskéljük, kinek a tányérjában melyik ízesebb falat landol, régebben, egy másik időben azonban kétely sem merülhetett fel, ki melyikre tarthat igényt. Nagyapám kapta a mellét, szerette, vagy sem, ez volt a leginkább fehérjedús falat, s a farkaslyuki bánya fatelepén eltöltött heti munka után a legnemesebbik rész illette meg. Sosem kérdeztem, mit is dolgozott pontosan, de délután, ha hazaért, mindig kivett három-négy hasáb fadarabot a kopott bőrtarisznyájából: így, apránként hordta haza a természetben kapott illetményt, mert harminc kilométerre már nem érte volna hazafuvaroztatni.
A dédnagyapám meg a nagyanyám kapta a két combot: a második vonalban ők dolgoztak a legtöbbet. Több darabban voltak a megművelendő földek, reggelente így az egyik a falu túlvége, a másik meg az alvége irányába indult el, s ott is serénykedett délutánig, szalonnával, kenyérrel, kolbásszal, meg egy kis savanykás, felvizezett borral húzva ki a napot. Dédanyám otthon maradt az állatokkal, meg a ház körüli teendőkkel, ez volt a legkevésbé megterhelő munka, így neki a zúza, a máj meg a püspökfalatja jutott. Amíg a két gyerek otthon élt, a két szárny került hozzájuk, később ezek a falatok megmaradtak vacsorának, hidegen, uborkával.
A sűrű, paprikás pörköltlevet aztán másnap behabarták tejföllel meg liszttel, kicsit fel is eresztették még, hogy több legyen, s ezt tálalták nokedlivel, főfogásként.
Harmadnapra maradt a nokedli nélküli puszta szaft, kenyérrel, nekem. A hús miatt senki sem reklamált, miért is tette volna, ilyen opció eleve nem létezett, a sorjázó hétköznapok egyszerűbb ételeket húztak maguk után, köménymagos levest, savanyú babot, túrós tésztát, s krumpliból kreálható tengernyi fogást, gancát, laksát, sztrapacskát, főzeléket, vagy csak simán, héjában, parázson sültet, kis disznózsírral meglocsolva, sóval meghintve.
Ehetnék szaftyát ma is, ha lenne kedvem. Meg is próbáltam egyszer, egy csirkepörköltes napon, külön tálalva, kenyérrel tunkolva. De hiányzott belőle a rend, az idő, s az élet természetes velejárója.