Orbán falazott

Három fekete falat húzott maga köré egy évértékelő kedvéért. Falakkal falazott. Magának. Ezeket a falakat csak azok nem érzékelték, akik az évértékelőt tartó miniszterelnök elszánt hívei.
Az országnak azonban ez egy újabb fekete fal. Akkor is az, ha a falat csak kerítésnek, netán pusztán paravánnak állították fel. Mert a fal, kerítés, paraván mögött megint tombolhatott a „most mi jövünk” vizet, földet, levegőt, lelket szennyező bornírtsága: hangos taps és örömkönnyek a kormánynak, harsány röhögés az ellenzéket mocskoló, azt megtaposó humornak. 
Ezzel húztak fel a termen belül maguk köré ismét egy, a feketénél is feketébb falat. Ez az a fal, amely a „mi” és az „ők” között áll. Nem hinném, hogy bárkinek lenne kétsége afelől, hogy a „mi” adott esetben a Fidesz és a KDNP, és persze Orbán Viktor híveit jelenti, az „ők” pedig az összes többit. A többi magyart. Mert ők is magyarok, de ezt a falazó kormányfő nem akarja tudomásul venni. Vagy nem számít neki. Neki csak azok számítanak, akik vele vannak. A többi nincs! És ez már a harmadik fal, amit pont a miniszterelnök emelt személyesen maguk és az „ők” között. És az ők jelen esetben mi vagyunk. Mi, akik nem szavaztunk rá, mi, akik nem értünk egyet azzal az iránnyal, amerre az országot viszi, mi, akik nem akarunk már a múlt században is jócskán meghaladott múltban élni, nem értünk egyet azzal, hogy sorsunkat a múlt század harmincas éveihez láncolja a XXI. század második évtizedében. 
Hiába állította melldöngető büszkeséggel: „Tizenharmadik éve irányítom a kormány munkáját, de a döntéseinknél még mindig rácsodálkozom, micsoda merészség egyszerre és egyben látni tízmillió ember életét. Márpedig Magyarország tízmillió, sőt a külhoniakkal együtt 15 millió szerteszét futó életből áll, amelyeket döntéseinkkel újra meg újra egyesíteni kell.”
Tényleg, micsoda merészség! Mert hiába állítja, nem látja egyben tízmillió ember életét, a tizenöt millióról már nem is beszélve! Döntései pedig nemhogy egyesítenének, sokkal inkább szerteszórnak bennünket. Épp ez a baj. Pedig megtehette volna, ha le tudta volna győzni önmagát. Már az első kétharmad után mondhatta volna: én minden magyar miniszterelnöke kívánok lenni, és ebben az országban minden állampolgár számára garantálom a jog előtti egyenlőséget, független bíróságokat teremtek, független közmédiát, jövőt teremtő oktatást, egészségügyet, hogy a köz érdekét az egyéni érdekek fölé helyezem, mert magyarnak magyar nem lehet farkasa. De nem tette, mert ő hatalmat akart. Olyan hatalmat, amelyben a terülj, terülj asztalkám, az üssed, üssed botocskám, no és az aranyat köpő szamár is mind csak őt szolgálja. Ennek és emiatt kellett február 10-én falaznia.
Csakhogy, miként a fák, úgy a falak sem nőnek az égig, a csak az ország egy részére épített fal pedig leomlik. Minél hamarabb, annál jobb mindannyiunknak.
Szerző
Millei Ilona
Frissítve: 2019.02.14. 09:42

A lengyel inga

Lengyel-magyar két jó barát? A történelem során ezt annyiszor mondogattuk, hogy már-már el is hisszük. Pedig furcsa barátságról van szó, abban az értelemben feltétlenül, amikor a NER-miniszterelnök márciusi beszédeinek tapsolni kell, vonatszám jönnek a „barátok”, de amikor Varsóban az abortusz tilalom ellen tüntetnek a tömegek, innen nem indulnak „békevonatok”. Szóval nem mindig együtt isszuk a borunkat…
Innen nézve van valami sajátos összefüggés a két ország politikai folyamataiban. A lengyel „ingára” gondolok, amely a rendszerváltás óta többé-kevésbé a magyarországi változásokkal együtt mozgott. Amikor Lengyelországban a jobboldal került hatalomra, akkor a következő választáson, Magyarországon is a jobboldal tört előre; amikor Varsóban balra lendült az inga, nálunk is hasonló változások történtek. És ez általánosságban évtizedeken át működött.
A rendszerváltást követően mindkét országban a centrista és a jobboldali pártok kaptak bizalmat, de aztán visszatért a baloldal. A következő választáson, 1997-ben ott ismét a jobboldal győzött, nálunk 1998-ban a liberálisból konzervatívvá vedlett Orbán alakíthatta meg első kormányát. 2001-ben visszajött a baloldal, nálunk egy évvel később a szocialista-liberális koalíció nyerte a szavazást. Itt is, ott is, a baloldali pártok nemigen tudtak mit kezdeni országuk kormányrúdjával. Varsóban 2004-ben ismét a jobboldal nyert, 2006-ban hatalomba került a Jog és Igazságosság pártja, megkezdődött a Kaczynski-ikrek korszaka. Itthon 2006-ban még újrázhatott a baloldal, de a 2007-es lengyel választáson újra a mérsékelt, liberális jobbközép győzött. Tusk kormánya Lengyelország uniós integrációjának híve, de az akkori elnök, Kaczynski ebben már Lengyelország függetlenségének túlzott korlátozását látta. 2010-ben idehaza a Fidesz kétharmadot szerzett, a „fülkeforradalom” lázában égett, 2011-ben Varsóban még negyedszer is a liberális jobbközép nyerte a választást. 
2015-től az orbáni nézeteket valló, keményen jobboldali Kaczynski pártja vezeti Lengyelországot. Biztosan verték a jobbközép kormányzó pártot, az egyesült baloldalt valósággal a földbe döngölték, azok be sem jutottak a parlamentbe. Ott már 2005-től támadást indítottak a demokrácia, a szekuláris állam ellen, megszavazták a tömegkommunikációról szóló törvényt, a jobboldal beültette a kádereit a rádió- és televízió ügyeit irányító igazgatótanácsba. Nálunk erre az útra 2010 után lépett a rezsim. 
Varsóban most valami történik. A macskájával élő Kaczynski betegeskedik, a háttérben talán már a PiS leendő elnökét keresik, s közben pártot alakított 2019 elején egy új, baloldali politikus, Robert Biedron, akit a lengyel Macronként emlegetnek. A májusi uniós parlamenti választáson méreti meg magát első ízben új pártja, a Tavasz, amely markánsan baloldali, igaz, néhol populista ígéretekkel akarja átformálni a mienkhez hasonlóan mély árkokkal szabdalt lengyel belpolitikai életet. Ha sikert arat, az első fecske lesz a térségben, amely a baloldal feltámadásának hírét hozhatja. 
Vessük hát vigyázó szemünket Varsóra!
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.02.14. 09:41

Tűzijáték

Donald Trumpnak remek ötlete támadt. Mi lenne, ha ezentúl nagy washingtoni bulival ünnepelnék Amerika függetlenségét? Szerencsére tűzijáték már amúgy is van, fűzte tovább jó milliárdosként, úgyhogy annyival is olcsóbb lenne a dolog. Az újságírók előtt elmélkedő elnököt munkatársai nem bökték oldalba, hogy azon a napon speciel nagy buli is szokott lenni a fővárosban. Mi is ott voltunk például az összes csemetével, amikor 2008-ban az akkor 72 esztendős Jerry Lee Lewis koncertezett a Capitoliumnál. Huhh, azok a nagy tűzgömbök! Trump néha elképesztő, de a módszert talán importáhatnánk. A négygyerekes anyák adómentessége, a nyelvtanulás címén kétszer két hétre tömegesen idegen családokra bízandó gimnazisták, a nagyszülői gyed és más sziporkák helyett itthon is kitűzhetnénk magunk elé egyszerűbben megvalósítható célokat. Például mi lenne, ha december végén családi ünnepet tartanánk, a gyerekeknek ajándékot vennénk, és ehhez az állam néhány munkaszüneti nappal is hozzájárulna? Hát nem volna klassz, ha ehhez valamiféle jelképet is találnák? Mondjuk, díszítsünk fel egy fenyőfát, a kicsik az nagyon élveznék! Vagy az is jó ötletnek tűnik, hogy nyáron, amikor az iskolában úgyis szünet van, a családok utazzanak el valami barátságos, lehetőleg vízparti helyre, ahol a gyerekek kedvükre játszhatnának, a szülők pedig kipihenhetnék az egész évi fáradtságot. Ott van az a Balaton nevű tó, az ideális lenne, pláne, ha a strandok büféiben lehetne kapni lisztből, vízből és élesztőből készült, forró olajban kisütött lapos lepényt, amelyet meg lehetne kenni tejföllel. Ezt akár fokhagymával is be lehetne dörzsölni, bár az egy kicsit büdös, de legalább távoltartja az ártó szellemeket. Nyár végén meg lehetne egy nagy budapesti tűzijátékot szervezni. Már csak a megfelelő időpontot kellene megtalálni hozzá.
Frissítve: 2019.02.14. 09:41