Szegőfi Ákos: Kis ország, nagy mítosz

Publikálás dátuma
2019.02.16 20:00
MARABU RAJZA
Az egyre patologikusabbá váló törzsi gondolkodás éveiben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a NER nem képes építeni semmit, csak és kizárólag a romboláshoz, a társadalmi szövet megbontásához ért – bár ahhoz nagyon –, miközben valójában azzal van elfoglalva, hogy milliárdokat tegyen zsebre.
A NER azonban lázas építkezésben van, mind fizikai, mind elméleti síkon. Fizikai síkon az ízlése az új építésű stadionok és felhőkarcolók, illetve a márványszobrokkal és drága festményekkel terhelt historizáló épületegyüttesek által kirajzolódó koordinátatengelyen mozog. Amikor elméleti síkon kezd építkezésbe, amikor történelmünkről, társadalmi identitásunkról vagy a magyarság jövőjéről gondolkodik, a NER ízlése nem távolodik el a sok milliárdból felhúzott díszes homlokzatok és a mögöttük tátongó gondolati sekélyesség látványtervétől.

Elméleti építkezés

A Várba költözéssel és egyéb presztízsberuházásokkal egyetemben régóta folyamatban van egy elméleti építkezés, ami kevéssé titkoltan egy „új magyar mitológia” kialakítását célozza. Természetesen nem a NER az első rendszer, ami hasonló építkezésbe fog. Az új magyar mítosz tartalma a NER alatt a szemünk előtt válik biblikussá: megjelenik a magyarság kiválasztottsága és az ezzel járó felsőbbrendűségi érzés – mi volnánk Európa és a kereszténység védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Megjelent és egyre erősödik egy történelmileg erősen kérdőjeles, militáns Aranykor felmagasztalásának és fokozatos ritualizálásának motívuma, és már évtizedek, ha nem egy évszázad jelen van a Paradicsomból való kiűzetés, az Aranykor vége, amit hagyományosan Trianonnal szokás azonosítani. A NER magára vállalt szerepe ebben a történetben – ahogyan azt az udvari ideológusok minden áltudományukat mozgósítva igyekeznek bizonyítani – a megváltás, az Aranykorhoz való visszatérés, a magyarság régi nagyságának visszaállítása a bölcs vezető (hadd ne mondjam: próféta) irányítása alatt.
Hasonló bibliai narratívával éltek többek között a szerbek és a horvátok Jugoszlávia felbomlása közepette, mikor a saját virulens nemzeti mítoszukat konstruálták egymás ellenében. Erős összehasonlítási alap a horvát, a szerb és a jelenlegi magyar narratívában az a világháborús relativizmus, amelynek segítségével a felek igyekeznek saját történelmi szerepüket egy hősies, szerethető és egyben tragikus sorsú áldozatként láttatni. A szerbek és horvátok esetében ez a relativizmus az egyébként nem létező „összehasonlító népirtástan” tantárgyában való elmerülést jelentette, amely során a két csoport azon versengett, hogy melyikük szenvedett el súlyosabb háborús bűncselekményeket: Jasenovac vagy Bleiburg követelt-e több emberéletet? A szerb és horvát udvari ideológusok a saját eltorzított számításaikat összevetették egymáséival és a holokauszt számaival is, így próbálva morális legitimitást nyerni a háborúhoz.
A méricskélés bizonyos tekintetben a magyar példában is jelen van (a holokauszt-áldozatok számának a Gulágra hurcoltakéval vagy az államszocialista rendszer által kivégzettekével való összevetésében), de korántsem ez az egyetlen eleme. Az új mítosz egyre hangsúlyosabban koncentrál az áldozati szerepre. A német „invázió” köztéri szoborcsoporton parádézó, ocsmány hazugságától eljutottunk odáig, hogy világháborús „győzelmünket” valakik (a „győztesek”) eltulajdonították, és magukévá tették, miközben nem átallották megszentségteleníteni a dicsőséges magyar identitást.

Ideológiai gyártósoron

A lombikban kitenyésztett mítosznak passzolnia kell a márványszobrokhoz és a Seuso-kincs cikornyás ezüstjéhez, ez a feltétel pedig alapvetően lehatárolja a mítoszprodukció irányát. Ezekben a mítoszokban egyébként semmi különleges nincs. A sok évezredet kétségbeesetten felölelni akaró eredetmondák stabilitást biztosítanak az identitásnak. Ezt többféle módon érhetik el: kiválasztottságtudatot kínálnak (természetesen Isten által), feldíszítik a jelen emberét ősei kitüntetéseivel, illetve legfőképpen: beléjük verik az elődök sérelmeit. A múltról szóló mítosz kijelöli azokat a morális koordinátákat is, amelyek szerint a közösség az életét éli és megítéli a cselekvéseket. A jövőről alkotott mítoszok a múlt árnyékában kijelölik a közösség feladatát és egyben a végzetét. A NER totalizálódó rendszere mind a kettőben érdekelt. Meghatározza a múltat, amivel egyben egy agyondíszített, aranyozott keretbe helyezi a jelent, valamint kijelöli a végzetet, a nemes célt.
A mítosz tartalmának kialakítása során a rendszernek szüksége van közvetítőkre is, akik kérdés nélkül terjesztik azt. A NER számára ez kétirányú folyamat: egyrészt új platformok kialakítását jelenti, másrészt azoknak a pénzügyi ellehetetlenítését, akik kritizálni merik az új mítosz tudományos alapjait. Az olyan erős kormányzati hátszéllel működő alapítványok és műhelyek, mint a Terror Háza vagy a Veritas Intézet, amelyek valójában az MTA és a különböző történelmi műhelyek „ellenlábasaiként” jöttek létre, a mítosz közvetítését végzik. Alkalmazottaik első blikkre értelmiséginek tűnnek, és akadnak is páran, akik félreértésből a „rendszerbarát értelmiségi” képzavart használják a jellemzésükre, de ez a két kifejezés mára összeférhetetlenné, ha nem teljes ellentétté vált. A kormány politikai mítoszának terjesztésében egyszerű káderek segédkeznek, akikre egy szellemileg (és morálisan) egyébként igen megterhelő feladat jutott: a történeti múltat és a tudományos eredményeket kell a párt ideológiai katekizmusának megfelelő irányba torzítani. Szemben velük, egy értelmiségi tudja, hogy az igazság nem ideológia, hanem módszertan kérdése.
Ha a közvetítők készen állnak, az új mítosz bizonyos elemeit ritualizálják, azaz megemlékezéseket és új emlékhelyeket hoznak létre, illetve alakítanak át már meglévőket, színes-szagos kiadványokat jelentetnek meg, tankönyveket írnak. Évről-évre ugyanazt kitermelő ideológiai gyártósort alakítanak ki. Az ettől való elhajlás árulásként van keretezve és azonnali, kollektív büntetést von maga után. A létrejövő rituálék kezdetben ugyanolyan üresek, hamisak és pátoszosok, mint maga a mítosz, de ha elég ember nő föl benne és elégszer ismétlik, úgy a mítoszból a folyamat végére egyfajta szentség válik, azaz megkerülhetetlen része lesz a politikai narratívának.

Elszakadás a valóságtól

A politikai mítoszok természetrajzát olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy egy csoport származásáról és végzetéről szóló hitrendszerben van valami téveszmés, pszichopatológiás jelleg, amit gyógyítani kellene, visszarántani a valóság talajára, különben menthetetlen tragédia, népnemzeti skizofrénia lesz úrrá a csoporttagokon. Azonban pontosan úgy, ahogyan az egészséges személyiség is elfogad bizonyos torzításokat és hiedelemrendszereket, a társadalmi személyiséget alkotó mítoszok és torzítások is lehetnek egészségesek bizonyos kereteken belül.
Hogy ez megvalósulhasson, a tudományos módszertan nyomán kialakuló történeti önképnek és a mitizált önképnek valamennyire fedésben kell lenniük egymással. Ez amúgy az egészséges egyén személyiségének is feltétele: pozitívan, de nagyjából reálisan kell szemlélnünk saját képességeinket és tetteinket, különben vagy depresszió, vagy nárcizmus lesz úrrá rajtunk, és képtelenek leszünk megfelelően elvégezni bizonyos feladatokat, továbbá a másokkal közösen épített valóságban sem tudunk majd zavar nélkül részt venni. A mitizált önkép elszakadása a valóságtól abban a fekete-fehér történetmesélésben érhető tetten legjobban, amely során a csoporttagok egyre vehemensebben kezdik tagadni, hogy a múltban valaha is bármi rosszat követtek volna el. A „rosszat” elkövető csoporttagokat vagy lehasítják a saját csoportjukról –„azt a kommunisták tették” – vagy a cselekvést projektálják egy külső csoport tagjaira – „a német megszállók tették”. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen elképesztő erőket képesek megmozgatni ennek a képnek a fenntartása érdekében, mint ahogy az is, hogy milyen óriási költsége van mindennek. A szoborcsoportok eltávolítása és az utcanévtáblák megváltoztatása csak a kezdet, mindezt a tankönyvek átírása, a tudóscsoportok ellehetetlenítése és végül a másként gondolkodók kiátkozása követi.
A folyamat azonban ezzel nem áll meg, és itt vissza is kanyarodhatunk a már említett szerb és horvát párhuzamokhoz. A II. világháborús történelem átírása során a horvát oldal tagadta, hogy az usztasák bármi indokolatlan gonoszságot követtek volna el, míg a másik oldalon a szerbek mosdatták a csetnikeket. A múlt egyes részleteinek tagadása és egyes részleteinek szimultán felmagasztalása paradox módon oda vezetett, hogy a két csoport, fellelkesülvén saját történelmi küldetésük tudatától, magára öltötte a régi egyenruhákat, és újrajátszották a szörnyűségeket, amelyeket állításuk szerint saját nagyapáik soha nem követtek el. Az egyenruha felöltését ebben az esetben nem csak képletesen kell érteni, a hírhedt szerb paramilitáris alakulat, az Arkan Tigriseinek tagjai régi csetnik egyenruhákban és jelvényekkel parádéztak, a belgrádi piacokon pedig bárki beszerezhetett „csetnikes” sapkát, pólót. Ezalatt a HOS (Horvát Védelmi Erők) irreguláris alakulatai usztasa rendfokozatokat és náci tisztelgést vezettek be a boszniai harctereken.
A történelmi drámák meghamisításának ára, hogy az eljövendő generációk véres színházi előadás közepette újrajátsszák a darabot. Azt ugyanakkor feltétlen meg kell említeni, hogy a szerbek és horvátok eszeveszett nemzeti mítoszépítése részben fenyegetőnek érzékelt csoportok valós jelenlétére adott reakció volt. A magyar ostrommentalitás azonban ostrom nélküli, a fenyegetettség pedig mesterséges potencianövelőkkel gerjesztett. A múlt ismétlésének jelei azonban kínosan nyilvánvalóak. Az antiszemita kampányok, a világháborús örökséggel való szembefordulás, a sokszínűség kilúgozása az ’56-os eseményekből, az értelmiség káderekkel való leváltatása és a NER beleszerelmesedése a militarizmusba - iskolai lőterek és nemzetvédelmi/nemzetmentő intézmények felállítása - mind óva intő jelzések.
Az igazság az, hogy a NER régi-új mítosza nyomán felrajzolódó identitás: szektás identitás. Egyrészt elszigetel bármiféle értelmes kompromisszum vagy párbeszéd lehetőségétől. Másrészt nem lehet belőle kiszakadni sem, mert megkérdőjelezése megbélyegzéssel és azonnali egzisztenciális büntetéssel jár együtt. Nem csupán egyetérteni, hanem mélységesen hinni kell benne, a világképe pedig manicheus: kedves jó barátok és vérmes ellenségek alkotják. A NER immunrendszere a nyilvánosan kétkedő és kritikus tagok eltávolítása során az egyik leggyorsabb. Szektás abban az értelemben is, hogy a „szellemi vezetők” célja a mítoszkreálással uralmuk kiszélesítése az élet lehető legtöbb területére – még véletlenül sem valami kiegyensúlyozott társadalmi self ("énkép") létrehozása.
Ezt a viccet már sokszor hallottuk, ismerjük, és dobhártyánk is lassan beleszakad. De ugyanúgy hallották a szerbek, a horvátok és megannyi más kelet-európai nép is, akiket saját történelmi sérelmeiket felhasználva tartottak gondolati rabságban.
Frissítve: 2019.02.16 20:00

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20