Szegőfi Ákos: Kis ország, nagy mítosz

Publikálás dátuma
2019.02.16. 20:00
MARABU RAJZA
Az egyre patologikusabbá váló törzsi gondolkodás éveiben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a NER nem képes építeni semmit, csak és kizárólag a romboláshoz, a társadalmi szövet megbontásához ért – bár ahhoz nagyon –, miközben valójában azzal van elfoglalva, hogy milliárdokat tegyen zsebre.
A NER azonban lázas építkezésben van, mind fizikai, mind elméleti síkon. Fizikai síkon az ízlése az új építésű stadionok és felhőkarcolók, illetve a márványszobrokkal és drága festményekkel terhelt historizáló épületegyüttesek által kirajzolódó koordinátatengelyen mozog. Amikor elméleti síkon kezd építkezésbe, amikor történelmünkről, társadalmi identitásunkról vagy a magyarság jövőjéről gondolkodik, a NER ízlése nem távolodik el a sok milliárdból felhúzott díszes homlokzatok és a mögöttük tátongó gondolati sekélyesség látványtervétől.

Elméleti építkezés

A Várba költözéssel és egyéb presztízsberuházásokkal egyetemben régóta folyamatban van egy elméleti építkezés, ami kevéssé titkoltan egy „új magyar mitológia” kialakítását célozza. Természetesen nem a NER az első rendszer, ami hasonló építkezésbe fog. Az új magyar mítosz tartalma a NER alatt a szemünk előtt válik biblikussá: megjelenik a magyarság kiválasztottsága és az ezzel járó felsőbbrendűségi érzés – mi volnánk Európa és a kereszténység védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Megjelent és egyre erősödik egy történelmileg erősen kérdőjeles, militáns Aranykor felmagasztalásának és fokozatos ritualizálásának motívuma, és már évtizedek, ha nem egy évszázad jelen van a Paradicsomból való kiűzetés, az Aranykor vége, amit hagyományosan Trianonnal szokás azonosítani. A NER magára vállalt szerepe ebben a történetben – ahogyan azt az udvari ideológusok minden áltudományukat mozgósítva igyekeznek bizonyítani – a megváltás, az Aranykorhoz való visszatérés, a magyarság régi nagyságának visszaállítása a bölcs vezető (hadd ne mondjam: próféta) irányítása alatt.
Hasonló bibliai narratívával éltek többek között a szerbek és a horvátok Jugoszlávia felbomlása közepette, mikor a saját virulens nemzeti mítoszukat konstruálták egymás ellenében. Erős összehasonlítási alap a horvát, a szerb és a jelenlegi magyar narratívában az a világháborús relativizmus, amelynek segítségével a felek igyekeznek saját történelmi szerepüket egy hősies, szerethető és egyben tragikus sorsú áldozatként láttatni. A szerbek és horvátok esetében ez a relativizmus az egyébként nem létező „összehasonlító népirtástan” tantárgyában való elmerülést jelentette, amely során a két csoport azon versengett, hogy melyikük szenvedett el súlyosabb háborús bűncselekményeket: Jasenovac vagy Bleiburg követelt-e több emberéletet? A szerb és horvát udvari ideológusok a saját eltorzított számításaikat összevetették egymáséival és a holokauszt számaival is, így próbálva morális legitimitást nyerni a háborúhoz.
A méricskélés bizonyos tekintetben a magyar példában is jelen van (a holokauszt-áldozatok számának a Gulágra hurcoltakéval vagy az államszocialista rendszer által kivégzettekével való összevetésében), de korántsem ez az egyetlen eleme. Az új mítosz egyre hangsúlyosabban koncentrál az áldozati szerepre. A német „invázió” köztéri szoborcsoporton parádézó, ocsmány hazugságától eljutottunk odáig, hogy világháborús „győzelmünket” valakik (a „győztesek”) eltulajdonították, és magukévá tették, miközben nem átallották megszentségteleníteni a dicsőséges magyar identitást.

Ideológiai gyártósoron

A lombikban kitenyésztett mítosznak passzolnia kell a márványszobrokhoz és a Seuso-kincs cikornyás ezüstjéhez, ez a feltétel pedig alapvetően lehatárolja a mítoszprodukció irányát. Ezekben a mítoszokban egyébként semmi különleges nincs. A sok évezredet kétségbeesetten felölelni akaró eredetmondák stabilitást biztosítanak az identitásnak. Ezt többféle módon érhetik el: kiválasztottságtudatot kínálnak (természetesen Isten által), feldíszítik a jelen emberét ősei kitüntetéseivel, illetve legfőképpen: beléjük verik az elődök sérelmeit. A múltról szóló mítosz kijelöli azokat a morális koordinátákat is, amelyek szerint a közösség az életét éli és megítéli a cselekvéseket. A jövőről alkotott mítoszok a múlt árnyékában kijelölik a közösség feladatát és egyben a végzetét. A NER totalizálódó rendszere mind a kettőben érdekelt. Meghatározza a múltat, amivel egyben egy agyondíszített, aranyozott keretbe helyezi a jelent, valamint kijelöli a végzetet, a nemes célt.
A mítosz tartalmának kialakítása során a rendszernek szüksége van közvetítőkre is, akik kérdés nélkül terjesztik azt. A NER számára ez kétirányú folyamat: egyrészt új platformok kialakítását jelenti, másrészt azoknak a pénzügyi ellehetetlenítését, akik kritizálni merik az új mítosz tudományos alapjait. Az olyan erős kormányzati hátszéllel működő alapítványok és műhelyek, mint a Terror Háza vagy a Veritas Intézet, amelyek valójában az MTA és a különböző történelmi műhelyek „ellenlábasaiként” jöttek létre, a mítosz közvetítését végzik. Alkalmazottaik első blikkre értelmiséginek tűnnek, és akadnak is páran, akik félreértésből a „rendszerbarát értelmiségi” képzavart használják a jellemzésükre, de ez a két kifejezés mára összeférhetetlenné, ha nem teljes ellentétté vált. A kormány politikai mítoszának terjesztésében egyszerű káderek segédkeznek, akikre egy szellemileg (és morálisan) egyébként igen megterhelő feladat jutott: a történeti múltat és a tudományos eredményeket kell a párt ideológiai katekizmusának megfelelő irányba torzítani. Szemben velük, egy értelmiségi tudja, hogy az igazság nem ideológia, hanem módszertan kérdése.
Ha a közvetítők készen állnak, az új mítosz bizonyos elemeit ritualizálják, azaz megemlékezéseket és új emlékhelyeket hoznak létre, illetve alakítanak át már meglévőket, színes-szagos kiadványokat jelentetnek meg, tankönyveket írnak. Évről-évre ugyanazt kitermelő ideológiai gyártósort alakítanak ki. Az ettől való elhajlás árulásként van keretezve és azonnali, kollektív büntetést von maga után. A létrejövő rituálék kezdetben ugyanolyan üresek, hamisak és pátoszosok, mint maga a mítosz, de ha elég ember nő föl benne és elégszer ismétlik, úgy a mítoszból a folyamat végére egyfajta szentség válik, azaz megkerülhetetlen része lesz a politikai narratívának.

Elszakadás a valóságtól

A politikai mítoszok természetrajzát olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy egy csoport származásáról és végzetéről szóló hitrendszerben van valami téveszmés, pszichopatológiás jelleg, amit gyógyítani kellene, visszarántani a valóság talajára, különben menthetetlen tragédia, népnemzeti skizofrénia lesz úrrá a csoporttagokon. Azonban pontosan úgy, ahogyan az egészséges személyiség is elfogad bizonyos torzításokat és hiedelemrendszereket, a társadalmi személyiséget alkotó mítoszok és torzítások is lehetnek egészségesek bizonyos kereteken belül.
Hogy ez megvalósulhasson, a tudományos módszertan nyomán kialakuló történeti önképnek és a mitizált önképnek valamennyire fedésben kell lenniük egymással. Ez amúgy az egészséges egyén személyiségének is feltétele: pozitívan, de nagyjából reálisan kell szemlélnünk saját képességeinket és tetteinket, különben vagy depresszió, vagy nárcizmus lesz úrrá rajtunk, és képtelenek leszünk megfelelően elvégezni bizonyos feladatokat, továbbá a másokkal közösen épített valóságban sem tudunk majd zavar nélkül részt venni. A mitizált önkép elszakadása a valóságtól abban a fekete-fehér történetmesélésben érhető tetten legjobban, amely során a csoporttagok egyre vehemensebben kezdik tagadni, hogy a múltban valaha is bármi rosszat követtek volna el. A „rosszat” elkövető csoporttagokat vagy lehasítják a saját csoportjukról –„azt a kommunisták tették” – vagy a cselekvést projektálják egy külső csoport tagjaira – „a német megszállók tették”. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen elképesztő erőket képesek megmozgatni ennek a képnek a fenntartása érdekében, mint ahogy az is, hogy milyen óriási költsége van mindennek. A szoborcsoportok eltávolítása és az utcanévtáblák megváltoztatása csak a kezdet, mindezt a tankönyvek átírása, a tudóscsoportok ellehetetlenítése és végül a másként gondolkodók kiátkozása követi.
A folyamat azonban ezzel nem áll meg, és itt vissza is kanyarodhatunk a már említett szerb és horvát párhuzamokhoz. A II. világháborús történelem átírása során a horvát oldal tagadta, hogy az usztasák bármi indokolatlan gonoszságot követtek volna el, míg a másik oldalon a szerbek mosdatták a csetnikeket. A múlt egyes részleteinek tagadása és egyes részleteinek szimultán felmagasztalása paradox módon oda vezetett, hogy a két csoport, fellelkesülvén saját történelmi küldetésük tudatától, magára öltötte a régi egyenruhákat, és újrajátszották a szörnyűségeket, amelyeket állításuk szerint saját nagyapáik soha nem követtek el. Az egyenruha felöltését ebben az esetben nem csak képletesen kell érteni, a hírhedt szerb paramilitáris alakulat, az Arkan Tigriseinek tagjai régi csetnik egyenruhákban és jelvényekkel parádéztak, a belgrádi piacokon pedig bárki beszerezhetett „csetnikes” sapkát, pólót. Ezalatt a HOS (Horvát Védelmi Erők) irreguláris alakulatai usztasa rendfokozatokat és náci tisztelgést vezettek be a boszniai harctereken.
A történelmi drámák meghamisításának ára, hogy az eljövendő generációk véres színházi előadás közepette újrajátsszák a darabot. Azt ugyanakkor feltétlen meg kell említeni, hogy a szerbek és horvátok eszeveszett nemzeti mítoszépítése részben fenyegetőnek érzékelt csoportok valós jelenlétére adott reakció volt. A magyar ostrommentalitás azonban ostrom nélküli, a fenyegetettség pedig mesterséges potencianövelőkkel gerjesztett. A múlt ismétlésének jelei azonban kínosan nyilvánvalóak. Az antiszemita kampányok, a világháborús örökséggel való szembefordulás, a sokszínűség kilúgozása az ’56-os eseményekből, az értelmiség káderekkel való leváltatása és a NER beleszerelmesedése a militarizmusba - iskolai lőterek és nemzetvédelmi/nemzetmentő intézmények felállítása - mind óva intő jelzések.
Az igazság az, hogy a NER régi-új mítosza nyomán felrajzolódó identitás: szektás identitás. Egyrészt elszigetel bármiféle értelmes kompromisszum vagy párbeszéd lehetőségétől. Másrészt nem lehet belőle kiszakadni sem, mert megkérdőjelezése megbélyegzéssel és azonnali egzisztenciális büntetéssel jár együtt. Nem csupán egyetérteni, hanem mélységesen hinni kell benne, a világképe pedig manicheus: kedves jó barátok és vérmes ellenségek alkotják. A NER immunrendszere a nyilvánosan kétkedő és kritikus tagok eltávolítása során az egyik leggyorsabb. Szektás abban az értelemben is, hogy a „szellemi vezetők” célja a mítoszkreálással uralmuk kiszélesítése az élet lehető legtöbb területére – még véletlenül sem valami kiegyensúlyozott társadalmi self ("énkép") létrehozása.
Ezt a viccet már sokszor hallottuk, ismerjük, és dobhártyánk is lassan beleszakad. De ugyanúgy hallották a szerbek, a horvátok és megannyi más kelet-európai nép is, akiket saját történelmi sérelmeiket felhasználva tartottak gondolati rabságban.
Szerző

Bóta Gábor: Rémisztő lidérceink

Publikálás dátuma
2019.02.16. 18:38
SÁRA ASSZONY ÉS FÉRJE - Félelmetes indulat tör elő a szereplőkből
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Mellbevágó történet, sűrű, drabális, mégis költői szöveg, nyomasztó balladai félhomály, amibe mégis bele-belehasít a megvilágosító erejű fény. Festői beállítások, otthonosságérzetet keltő, de nyomasztó díszlet, gyakran lassú, kitartott jelenetek ellenére egyre fokozódó feszültség - ez jellemzi a Sára asszony előadását a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében.
Vidnyánszky Attila sok tekintetben vitatható előadásokat hozott létre a nagyszínpadon, stúdiókörülmények között viszont ismét elemében van. A Bánk bán a Gobbi Hilda Színpadon erőteljes, pontos látlelet, igazi társulati összmunka, jó színészi alakításokkal, a hatalom kegyetlenül pusztító, elaljasodó természetrajzáról, amit Vidnyánszky kristálytiszta éleslátással már megrajzolt Beregszászon a Gyilkosság a székesegyházban előadásában. Rálátott kívülről a hatalomra, és elborzadva kritizálta - az előadással lényegében segélykiáltásokat hallatott. Majd egy idő után maga is paktált a hatalommal, mondhatni, „belemászott”, színházi területen súlyos befolyásra tett szert, aminek nyilvánvalóan ára volt. A Bánk bán remek előadása már ennek a tapasztalásnak a kivetülése is. Ebben a produkcióban már nem kívülről néz a hatalomra, belülről mutatja meg romboló voltát, igencsak felcsigázva nagy és jelentős színészek, saját növendékeinek játékkedvét. Ezt tette 2015-ben is, amikor a Psyché előadását rendezte, színtisztán a kaposvári növendékeivel, ugyancsak a Kaszás Attila Teremben. Akkor a lélek örvényeiről, a szerelem csodájáról, zűrzavaráról beszélt a diákosan pajkos, üdítően csíntalan produkcióban. Szerintem ezek a Nemzetiben töltött időszakának legjobb előadásai. Nincs bennük megfelelési kényszer, nincs olyan vízió, ami béklyózná a színészeket, nincs ideológia, ezek szabad, fantáziadús, ütős produkciók.
A Sára asszony tán még a Bánk bánnál is sötétebb tónusúbb, valóságalapú, rémisztő és felemelő látomás, középpontban Megyeri Sárával, aki nyolc gyermekét veszítette el, rögtön a szülésnél, vagy egy-két év múlva, betegségek miatt. Végül félelmek, gyötrelmek, kínzó kétségek közepette hozta világra a későbbi nagy költőt, Arany Jánost. Úgy, hogy közben már rögtön a temetésére gondolt, hiszen nem mert bízni életben maradásában, Megrázó történet. Maga a megtestesült drámaiság. Irodalomoktatásunkra jellemző, hogy erről a történetről az órákon elfelejtettek beszélni; piedesztálra állítják a nagyokat, ahelyett, hogy emberközelbe hoznák őket.
Egy ilyen nagy formátumú, abszolút főszerep kijárt már a mind remekebb Söptei Andreának, aki képes eljátszani a hitet és a hitetlenséget egyaránt. Az újabb és újabb nekirugaszkodást a már-már reménytelennek. A gyerekáldásra való múlhatatlan vágyat. A bízva bízvást abban, hogy annyi dermesztő szenvedés után végre életben maradhat a kicsi, és az újabb és újabb, csaknem végzetessé váló csalódást, ami már átmegy önsanyargatássá, környezete megkínzásává. A Nemzeti és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójában szívszorító a faluközösség ábrázolása, amelyik nemigen tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Segíteni próbál, de nyomasztó is, mert tehetetlenségérzetében távolságot tart, rémüldözik, segítség helyett lényegében kiközösít.
Az eddig inkább filmes körökben, például a Kincsem vagy a Liza, a rókatündér dramaturgjaként ismert Döbrentei Sarolta izgalmas szöveget írt, ami hajaz Arany balladáinak stílusára. Úgy korszerű, hogy nem akar modernkedni. Roppant feszes, szógörgetegei lírától átitatottak, tőmondatai mintha fájdalmasan, nádpálcaként végigcsapnának rajtunk, ütnek-vágnak, húsba vájnak, és a poklok legmélyére kalauzolnak el bennünket, a lélek teljes kiürüléséhez, amikor már szinte lehetetlen bárkiben és bármiben hinni. A szöveg érzékelteti, hogy ebbe persze csúnyán bele lehet halni, de azt is, hogy roppant akaraterővel, ennyi balsors után is hihetetlen vágyakozással valami - ebben az esetben egy gyerek - után, összeszorított foggal, reszkető kézzel, valahogyan csak ki lehet kecmeregni a mély gödörből, és netán még a boldogság felé is közelíteni lehet.
És mindezt Söptei tényleg el is játssza. Például, amikor a következő gyerek esetében kimondja a Tatai Sándor által alakított, tutyimutyi orvos, hogy a gyerek halva született, akkor mind kétségbeesettebb kiabálással, nyughatatlan fel-alá rohangászással semmiképpen nem akar belenyugodni a megváltoztathatatlanba, veszkődik, őrjöng, magánkívül van. Ott állnak körülötte a többiek megkövülten. Nem értik Sárát, nem értik azt sem, miért éppen őt sújtja már megint ekkora csapás, de azt sem, ha már így esett, miért nem nyugszik bele, hiszen nem tehet mást. A többiek amúgy is a belenyugvást tanulták gyógyírként arra, hogy tovább lehessen élni, ahogy ez ma is sokakkal így van. Nem mernek lázadni. Félve néznek a pap unokaöccsére, Ruszuly Ervin megformálásában, akit felbujtó ateistaként átnevelésre küldenek nagybátyjához, a bűnös városból, Kolozsvárról falura. De ő váltig ágál az ateizmus mellett. Könyvet ad Sárának arról, miért nincs Isten. Ezt ő el is hiszi, aztán a gyermekáldáskor mégis elhiszi a fordítottját. A Berettyán Sándor által játszott összezavarodott lelkipásztor igyekszik elhallgattatni. Szó sincs toleranciáról, igencsak nyomást gyakorol azért, hogy belé fojtsa a szót, hiteltelenné tegye a hitetlent, akinek amúgy van hite, csak nem éppen Istenben.
Akinek a legnagyobb a hite, az György, Sára férje, Szarvas József adja kiválóan. Ott áll mindenben az asszony mellett. Az arcára is kiül az az elszántság, amivel, ha törik-ha szakad, meg akarja menteni őt és a kapcsolatukat. Akár a rezzenéstelen arca is beszédes. Kiállása, jelenléte némán is sokatmondó. Az előadásban amúgy is hangsúlyosak a dermedt csendek. Márton-Emőke Katinka az orvos fiatal, férjét nem szerető feleségeként, Erzsikeként sokat hallgat. Aztán akcióba lép, ráhajt Györgyre, mert mohón kívánja. Erzsike mamája, Bözsi néni, Szász Anna megformálásában, hangoskodó, túlbuzgó, veszélyes bajkeverő.
A díszlettervezők doyenjének, a kiváló Székely Lászlónak fődíszletelemként szolgáló faháza rafinált módon egyszerre otthonos és rideg, a hátterében pedig valódi földkupac jelzi a gyermekeket elnyelő temetőt. Bianca Imelda Jeremias jelmezei szinte korhűen idézik meg a falusi világot.
Az ódon köntösben mutatkozó előadás fölöttébb korszerű, mert modern kori félelmeinkről, nehezen karbantartható lidérceinkről, elnyomatásról, és az ebből való esetleges kitörésünk lehetőségeiről beszél megdöbbentő intenzitással.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Isten szemei

Publikálás dátuma
2019.02.16. 12:30
BE LEHETETT LÁTNI AZ EGÉSZ GANGOT - Blázsi néni ablaka stratégiai ponton állt
Fotó: FORTEPAN
A kilencvenes évek közepén nyitották rólam az első dossziét. Nem a klasszikus értelemben ugyan, de Blázsi néni bizonyos szempontból sokkal alaposabb munkát végzett, mint az akkor már nem is létező Szeku.
Ekkoriban kezdtem el kissé megkésve, huszonéveim derekán az egyetemet, Váradról Kolozsvárra költöztem, a nagyanyámhoz. A majdnem félezer éves bérház a főtértől pár percre állt a régi Lenin (még régebben: Kossuth) sugárút elején, a Sora nevű élelmiszerbolt mellett. Azóta sem laktam ennyire közel egy város szívéhez, lüktető, pezsgő középpontjához. Rövid séta után máris ott állhattam a ló farkánál (Fadrusz híres szobrának hátánál), az egyetemista évek legfőbb találkozási pontjánál. Félórányi várakozás alatt már annyi ismerős fordult meg a téren, hogy – közösségi oldalak és még buta mobilok híján akkor még így szereztük be a szükséges információt – már körvonalazódni kezdett az este: lazulás a Music Pubban vagy buli, filmet nézünk vagy szalmakrumplit sütünk válogatott társaságban. Élni kezdtem tehát az egyetemisták titkos, szülők elől elzárt életét.
Már ahogy én hittem. Blázsi néni ablaka stratégiai ponton állt, onnan be lehetett látni nem csupán a ház belső, zárt udvarát, de az emeleti gang teljes forgalmát is, kiváltképp a vele szemben fekvő lakást, a miénket. Nekem külön szobám volt, ahová esténként feltűnés nélkül be tudtam surranni, és hajnalban bárkit kiengedni, így elvileg a reggelinél már pókerarccal mesélhettem arról nagyanyámnak, hogy egész este a vizsgákra készültem. Ismeretelmélet, logika, pszichológia – úgy éreztem végre haszna is van annak, amit tanulok. Csak egyvalakivel nem számoltam: a nyugdíjas Blázsi nénivel, akiről a lánya gondoskodott, hetente főzött rá és bevásárolt, és aki így a napi egy dél-amerikai sorozatán kívül minden idejét a megfigyeléssel tölthette. Jelenlétét szinte alig árulta el valami, talán csak a függöny diszkrét libbenése. De ki figyelte volna árgus szemmel a szomszéd függönyét?
Sokáig nem is gyanakodtam rá. Csupán az tűnt fel, hogy a nagyanyám kérdései egyre pontosabbak az estékkel kapcsolatban, egyre kajánabbul közelednek az igazsághoz. Egy nap nem is bírta ki. Megint a tanulás nehézségeit ecseteltem érzésem szerint igen élethűen, hogy egyre több mindent kér a tanár a vallásfilozófiai szemináriumokhoz, egyre több mindent kell olvasni és kijegyzetelni. És nem szőke véletlenül ez a tanár, szegezte nekem a kérdést nagyanyám némi hümmögés után. Meredten néztem a tányéromra. Száguldottak a fejemben a gondolatok. Talán nem voltam eléggé elővigyázatos? Túl sok hajszál maradt a párnán? Mi buktatott le? Nagyanyám vigyorgása semmiről sem árulkodott. Végül megegyeztünk, ő nem szól semmit az én léha életmódomról anyáméknak (igazából élvezte is, hogy milyen lókötő unokája van), viszont én egy vizsgát sem szórok el, nem lesz pótszesszió ősszel. Ezek után a csajozás mellett néha nekem is tanulnom kellett, egyáltalán nem bántam, ha az épp esedékes barátnőm is hozta magával a jegyzeteit. Kénytelen voltam belehúzni.
Annak érdekében, hogy kifogjam a szelet a vitorlából, a fontosabb jelölteket be is mutattam neki, s amíg ők csevegtek, én visszavonultam tanulni. Zseniális húzás volt: a lányok értékelték a gesztust, a komoly kapcsolat jelének vélték, nagyanyám egyre kevesebbet kérdezősködött, én meg sorra pipáltam ki a vizsgákat. Néha már hárman reggeliztünk. Az viszont továbbra sem hagyott nyugodni, hogy honnan tudja nagyanyám, hogy mikor érkezem az egyetemről, s mikor indulok, kik jönnek fel hozzánk meccset nézni, és honnan értesül a szomszédok intim és más ügyeiről, honnan veszi, hogy Rodica férje végleg otthagyta a családját, és Reginánál kell keresni a postaládából rejtélyes módon kihulló magazinokat.
Isten szeme mindent lát, mondhattam volna én is Tar Sándorral együtt, de hiába jelent meg épp ekkoriban A mi utcánk, a zseniális novellafüzér csak a kilencvenes évek végén jutott el hozzám, s akkor Blázsi néni a Teremtő akaratából már befejezte tevékenységét. Tar utcájának nyugalma akkor bolydult fel igazán, amikor Papp Terka hirtelen ötlettől vezérelve távcsövet vett magának a piacon, s a dombra épült háza padlásáról mindenhová belátott.
Amikor Blázsi néni meghalt, úgy tűnt, az én életem egy – pontosan adatolt – része is odavész. Akkor már tudtam, hogy Istennek időnként több szeme is lehet, amíg végképp meg nem vakul. Ma már inkább önkéntes alapon megy a „megfigyelés”. A mai Blázsi néni pár kattintással tudna meg mindent az alanyairól, sőt azok baráti köréről: mit ettek és milyen vendéglőben, hol nyaraltak és kivel stb. Az életünk mai szakasza már lementhető és majdhogynem titoktalan. Nincs különösebb meglepetés, nem süllyed el semmi. Nincs vesztenivalónk, örökké élhetünk kinyújtózva egy pendrive-on. Csak épp az egykori megfigyelők nagyon is valóságos magányáról tud keveset ez az új világ. Arról, hogy hiába élte egyszerre több ember életét is Blázsi néni, a nagyanyámon kívül senki sem állt vele szóba. Vagy, hogy a maiak is értsék: hiába jelölte be nap mint nap a világot, az néma maradt. Az istennek sem jelölte vissza.